Főkép1999. AUGUSZTUS 9, HÉTFŐ

NEW YORK CITY – először a sunyi hollandok lopták el a naiv indiánoktól, aztán a harcias britek a törvénytisztelő hollandoktól, majd a lázadó gyarmatlakók csavarták ki a békés britek kezéből. Fáit évtizedekkel ezelőtt elégették, dombjait lelapították, a friss tavacskákat kiszárították és feltöltötték, a kristály patakokat pedig a föld alá száműzték, ahol egyenesen a csatornákba öntik tiszta vizüket. A város kinyújtotta csápjait szigeti otthonából, és megapolisszá nőtte ki magát. Öt kerületéből négy száz mérföld hosszan terül el egy szigeten, magába foglalva egy másik szigetet, és a Hudson-folyó partjai mentén egyre mélyebben hatol be az észak-amerikai kontinensre. Az ötödik, az eredeti kerület Manhattan: egy ősi gránittömb, egy minden oldalról víztől körülölelt szikladarab, amely acél- és kőpókként kuporog hidakból, alagutakból, csatornákból, kábelekből és hajójáratokból szőtt hálója közepén. Mivel széltében nem terjeszkedhetett, Manhattan felfelé indult el. Saját húsából táplálkozik, ledöntvén régi házait, hogy új, magasabbra és még magasabbra törő épületek nőhessenek a helyükre, de sosem törhetnek elég magasra, merthogy nincs határa a bezsúfolódó emberek számának. Kívülről érkeznek, felnevelik a gyerekeiket, azok pedig az ő gyerekeiket, amíg a város már annyira zsúfolt lesz, mint soha egyetlen város sem volt az emberiség történetében.
Ezen a forró augusztusi napon 1999-ben – párezer ide vagy oda – harmincötmillió ember él New York városában.

ELSŐ RÉSZ
1
 
Az augusztusi nap betűzött a nyitott ablakon, és addig égette Andrew Rusch csupasz lábát, amíg a férfi fel nem riadt mélyebbnél is mélyebb álmából. Csak lassacskán jutott el a tudatáig a hőség meg a nyirkos, durva lepedő a teste alatt. Megdörzsölte ragacsos szemhéját, aztán csak feküdt mozdulatlanul, és a repedt, foltos vakolatot bámulta a plafonon. Álom és ébrenlét között lebegve egy darabig nem is tudta, hol van, bár már hét éve élt ebben a szobában. Ásított, és a különös érzés máris tovatűnt, ahogy az óra után kezdett tapogatózni, amit mindig az ágy melletti széken tartott. Aztán megint ásított, és hunyorogva figyelte a mutatókat az össze-vissza karcolódott kristály mögött. Hét… reggel hét óra, és ott volt még egy apró kilences is a szögletes számlap közepén. 1999. augusztus kilencedike, hétfő – és máris forróság van, mint egy kemencében. New Yorkot már tíz napja egyre csak perzselte és fojtogatta a hőhullám. Andy levakart egy izzadtságcseppet az oldaláról, aztán félrehúzta a lábát a napsugár útjából és felpúpozta a párnát a nyaka alatt. A szobát kettéválasztó vékony fal túloldaláról érkező elfojtott sziszegés egyszerre éles sivításba ment át.
– Jó reggelt! – kiáltotta át, és köhögni kezdett. Továbbra is köhécselt, miközben vonakodva felállt, majd átbotorkált a szobán és engedett egy pohár vizet a falon lévő tartályból; keskeny, barnás sugárban csordogált elő. Felhajtotta a folyadékot, aztán öklével rácsapott a tartály oldalára erősített tárcsára, mire a tű ugrálni kezdett, majd lassan megállapodott az Üres jel közelében. Fel kell tölteni, gondoskodnia kell majd róla, mielőtt négy órakor jelentkezik az őrsön. Elkezdődött a nap.
A terebélyes szekrény ajtajára erősített, földig érő tükörhöz tolta az arcát, és megdörzsölte kemény borostáját. Meg kell borotválkoznia, mire bemegy. Soha senkinek nem kéne látnia magát reggel pőrén – gondolta – méla undorral pillantva halottsápadt arcára és lába által a nadrág rejtette görbületére. És hogyan volt képes egy éhező gebe csontjaira emlékeztető bordákat meg sörhasat növeszteni egyszerre? Gyömöszölni kezdte a fehér húst, és arra a következtetésre jutott, hogy az ételében lévő túl sok keményítő miatt van, meg azért, mert az ideje java részét a hátsóján ülve tölti. Viszont legalább az arcán nem látszott a zsír. Homloka évről évre egyre magasabb lett, de ez talán nem látszott azonnal, mivel haját rövidre nyírta. Most töltötted be a harmincat, gondolta magában, és máris látszanak a ráncok a szemed körül. Az orrod meg túl nagy. (Nem Brian bácsi állította váltig, hogy ez a családba beszivárgott walesi vér miatt van?) A szemfogaid meg kicsit hosszabbak a kelleténél, úgyhogy ha mosolyogsz, egy hiéna jut rólad az ember eszébe. Jóképű ördög vagy, Andy Rusch, de mikor randiztál utoljára? Megvetően mérte végig magát, aztán elindult hogy keressen egy zsebkendőt, amibe kifújhatja látványos walesi orrát.
Egyetlen tiszta alsónadrágot talált a fiókban. Felvette. Még valami, amit nem szabad elfelejtenie aznap: mosnia kell. A sivítás közben csak nem szűnt a válaszfal túloldalán, úgyhogy az ajtóhoz lépett, és belökte.
– Nem fogja bírni a szíved, Sol – mondta az ősz szakállú férfinak, aki a kerék nélküli biciklin kuporgott, és olyan hevesen tekert, hogy az izzadtság patakokban folyt végig a mellkasán, aztán eláztatta a dereka köré csavart törölközőt.
– Nem lesz a szívemnek semmi baja – lihegte Solomon Kahn egy pillanatra sem hagyva abba a tekerést. – Olyan régen csinálom minden nap, hogy már hiányozna neki, ha leszoknék róla. És koleszterin sincs az ereimben, azt rendszeresen kiöblítem alkohollal. És tüdőrákom sem lesz, mert a cigarettát akkor sem engedhetném meg magamnak, ha rá akarnék szokni. De még csak nem is akarok. És prosztatarákom sem lesz hetvenöt évesen, mert…
– Sol, légy szíves… Ne kelljen ezt hallgatnom éhgyomorra. Van egy fölösleges jégkockád?
– Vigyél kettőt… Meleg van. És ne hagyd túl sokáig nyitva az ajtót.
Andy kinyitotta a fal mellé tolt apró hűtőszekrényt, gyorsan kivette a margarin műanyagdobozát, kikapart két jégkockát a tálcáról egy pohárba, aztán becsapta az ajtót. A poharat feltöltötte vízzel a falitartályból, és az asztalra tette a margarin mellé.
– Ettél már? – kérdezte.– Jövök, mostanra már biztos feltöltődtek ezek az izék.
Sol befejezte a tekerést, a sivítás halk berregéssé szelídült, majd elhallgatott. A férfi lekapcsolta a vezetékeket a bicikli hátsó tengelyére erősített generátorról, óvatosan feltekerte őket, aztán lefektette mindegyiket a hűtőszekrény tetején felpolcolt négy autóakkumulátor mellé. Miután megtörölte a kezét az izzadtság áztatta törölközőben, előhúzta az 1975-ös Fordból csórt ülést, és Andyvel szembe leült az asztal mellé.
– Hallottam a hatórás híreket – mondta. – A Vének megint tiltakozó felvonulást szerveznek a kiegészítő parancsnokság előtt. Na ott tényleg láthatsz majd szívbetegeket!
– Nem látok, hála az égnek. Csak négykor megyek be, és az Union Square nem is a mi körzetünk. – Kinyitotta a kenyértartót, kivett belőle egy hathüvelykes vörös kétszersültet, aztán Sol elé lökte a dobozt. Vékonyan margarint kent a kekszre, és összeráncolt homlokkal rágni kezdett. – Szerintem ez a margarin már romlott.
– Honnan tudod? – mormogta Sol, és beleharapott az egyik száraz kétszersültbe. – Amit motorolajból és bálnazsírból csinálnak, az már eleve romlott.
- Kezdesz úgy beszélni, mint egy környezetvédő – mondta Andy, és hidegvízzel öblítette le a kétszersültet. – A kőolajból készített zsíroknak semmi ízük nincsen, azt meg jól tudod, hogy bálnák nem maradtak, úgyhogy bálnazsírt nem használhatnak. Algaolajból van az egész.
– Bálna, plankton, heringolaj, nekem mindegy. Halízük van. Én szárazon eszem az enyémet, nehogy uszonyokat növesszek. – Hirtelen szaggatott dörömbölés hallatszott az ajtón. Sol felnyögött. – Még nyolc óra sincs, és máris itt vannak érted.
– Bármi lehet – mondta Andy úton az ajtó felé.
– Bármi lehet, de mégsem bármi, ez a futár kopogása, te is éppen olyan jól ismered, mint én. Dollárokba fogadok a fánkod ellenében, hogy ő lesz az. Ugye? – bólintott elégedetten, ahogy Andy kinyitotta az ajtót, és megpillantották a csupasz lábszárú küldöncöt a sötét folyosón.
– Mit akarsz, Woody? – kérdezte Andy.
– Nem akarok én femmit – selypítette a fiú kivillanó ínyei közül. Bár nyilvánvalóan legfeljebb húszas évei elején járhatott, egyetlen foga sem volt a szájában. – Hadnagy mondta, hozzam, hát hozom. – Átadta Andynek a mappát a fedőlapján a nevével.
Andy a fény felé fordult, és kinyitotta. Elolvasta a hadnagy macskakaparását a palatáblán, majd fogott egy krétát, aláfirkantotta a monogramját, végül a küldönc kezébe nyomta a mappát. Becsukta az ajtót maga mögött, visszament az asztalhoz, és összeráncolt homlokkal befejezte a reggelijét.
– Ne nézz rám így – mondta Sol. – Nem én küldtem az üzenetet. Nem tévedek nagyot, ha arra tippelek, hogy nem éppen a legörömtelibb híreket kaptad?
– A Vénekkel van a baj. Máris bedugult miattuk a tér, és az őrsnek erősítésre van szüksége.
– De miért te kellesz? Ez inkább a keménylegényeknek való munka.
– Keménylegények! Honnan szeded ezeket a középkori szavakat? Nyilván szükségük van emberekre a tömegben, de nyomozók is kellenek, hogy kiszúrják az ismert agitátorokat, a zsebtolvajokat, a táskarablókat meg a többit. Halálos lesz abban a parkban ma. Kilencre jelentkeznem kell, de előbb még mindenképpen vizet kell hoznom.
Andy lassan felhúzta a nadrágját és egy laza sportos inget, aztán egy edényben vizet tett ki az ablakpárkányra, hogy megmelegedjen a napon. Felkapta a két ötgallonos műanyagkannát. Ahogy az ajtó felé indult, Sol felemelte a tekintetét a tévéről, és ódivatú szemüvegkerete fölött lakótársára pillantott.
– Amikor megjöttél a vízzel, készítek neked egy italt… Vagy szerinted túl korán van?
– Nem, amilyen kedvem van ma reggel, egyáltalán nincs korán.
A folyosón vaksötét lett, amint bezárta maga mögött az ajtót. A fal mellett tapogatózva botorkált el a lépcsőig. Egyszer hangosan el is káromkodta magát, amikor majdnem átesett egy szemétkupacon, amit valamelyik szomszéd hajított oda. Két lépcsőfordulóval lejjebb ablakot ütöttek a falba, amin éppen elég fény szűrődött be ahhoz, hogy mutassa az utat a maradék két emeleten az utcáig. A nyirkos lépcsőház után arcul ütötte a Huszonötödik utca fülledt hősége: a rothadásból, mocsokból és mosdatlan emberekből összetapasztott miazma. Andynek át kellett furakodnia az épület lépcsőjét máris ellepő nők között, miközben igyekezett arra is ügyelni, nehogy rátaposson a lábai alatt játszó gyerekekre. A járdára még árnyék vetült, de annyian zsúfolódtak össze rajta, hogy inkább az úttestet választotta a lehető legmesszebb a járdaszigettől, ahol magasra tornyozódott a szemét. A napok óta tomboló hőség megolvasztotta az aszfaltot, ami most besüppedt a lába alatt, hogy aztán cuppogva igyekezzen fogságba ejteni cipője talpát. A Hetedik sugárút sarkán a vörös vízvevő oszlopnál szokás szerint hosszú sor állt, amely azonban dühödt kiáltások és heves ökölrázás közepette széledt szét, amikor Andy éppen odaért. Ahogy az emberek még mindig morgolódva odébbálltak, látta, hogy az ügyeletes rendőr éppen bezárja az acélajtót.
– Mi történt? – kérdezte Andy. – Azt hittem, ez a torony délig nyitva van.
A rendőr megfordult. Keze automatikusan a pisztolya közelében maradt, amíg fel nem ismerte a nyomozót a saját körzetéből. Hátratolta a sapkáját, és keze fejével letörölte az izzadtságot a homlokáról.
– Most kaptam a parancsot az őrmestertől. Minden tornyot le kell zárni huszonnégy órára. Az aszály miatt alacsony a tározó vízszintje, spórolni kell a vízzel.
– Hát ez elég ijesztő – mondta Andy le sem véve a szemét a kulcsról, ami még mindig benne volt a zárban. – Most megyek szolgálatba, és ez azt jelenti, hogy még két napig nem fogok inni…
Miután alaposan körülnézett, a rendőr kinyitotta az ajtót, és elvette Andytől az egyik műanyagkannát. – Egynek ki kell tartania. – A csap alá tartotta, amíg meg nem telt, aztán elfojtott hangon súgta oda: – Ne mondja el senkinek, de állítólag megint dinamitot robbantottak a vezetéknél valahol vidéken.
– Most is a farmerek?
– Nyilván. Arra voltam szolgálatban, mielőtt erre az őrsre kerültem, és kemény meló volt. A vezetékkel együtt bennünket is bármikor felrobbanthattak volna. Azt mondják, hogy a város lopja a vizüket.
– Van nekik elég – mondta Andy, és átvette a tele kannát. – Több is, mint amennyire szükségük van. Itt a városban meg harmincötmillió ember él, és mind pokoli szomjas.
– Én nem fogok vitatkozni magával – felelte a rendőr, majd becsapta az ajtót, és megint ráfordította a kulcsot.
Andy megint átküzdötte magát a tömegen a lépcső körül. Először a hátsóudvarba ment. Mindegyik vécé foglalt volt éppen, és várnia kellett. Amikor végre bejutott az egyik fülkébe, magával vitte a kannákat is. Valamelyik szemétdombon játszó gyerek egészen biztosan ellopta volna őket, ha egy pillanatra is leveszi róluk a szemét.
Amikor végül megint felkapaszkodott a sötét lépcsőkön, és kinyitotta a szoba ajtaját, üvegen csördülő jégkockák hangját hallotta tisztán.
– Mintha csak Beethoven Ötödik szimfóniáját hallanám – mondta, majd a földre tette a kannákat, és letelepedett az egyik székre.
– A kedvenc zeném – felelte Sol, miközben kivette a két lehűtött poharat a hűtőszekrényből, aztán egy vallási szertartás ünnepélyességével apró gyöngyhagymát ejtett mindegyikbe. Az egyik poharat átnyújtotta Andynek, aki óvatosan belekortyolt a hűvös folyadékba.
– Amikor megkóstolok egy ilyet, szinte hajlamos vagyok elhinni, Sol, hogy mégsem vagy teljesen bolond. Miért hívják Gibsonnak?
– Ez a titok a múlt ködébe vész. Miért hívják a Stingert Stingernek, a Pink Ladyt Pink Ladynek?
– Nem tudom. Miért? Egyiket sem kóstoltam soha.
– Én sem tudom, de ez a nevük. Mint az a zöld izé, a panama, amit a csehókban adnak. Nem jelent semmit, csak egy név.
– Kösz – mondta Andy, és felhajtotta az italt. – Máris szebb napom van.
Bement a szobájába, elővette a pisztolyt a táskájával együtt a fiókból, majd rákattintotta a nadrágszíjára. A jelvénye a kulcstartóján volt, ahol mindig is tartotta. Most mellécsúsztatta a jegyzetfüzetét, aztán elgondolkodott egy pillanatra. Hosszú, nehéz nap lesz, és bármi megtörténhet. Kitúrta a bilincset az ingei alól, aztán előkerítette a spray-vel töltött puha műanyagflakont is. Bármikor szükség lehet rá a tömegben, és biztonságosabb, mint a pisztoly annyi vénember között. Ráadásul az új takarékossági intézkedések bevezetése óta minden egyes elhasznált lőszert piszok jól meg kellett indokolni. Amilyen alaposan csak tudott, megmosakodott az ablakpárkányon melegedő pint vízben, aztán addig dörzsölte az arcát a szürke, szemcsés szappandarabbal, amíg a borostája meg nem puhult valamelyest. A borotvapengéjén már nem lehetett nem észrevenni, hogy több helyen is kicsorbult. Ahogy élezgetni kezdte a pohár peremén, arra gondolt, ideje lenne újat szereznie. Talán ősszel.
Amikor Andy előkerült, Sol éppen az ablakpárkányra állított ládába ültetett zöldségeket és apró hagymákat locsolta. – Ne fogadj el mindenféle fabatkákat – mondta anélkül, hogy felnézett volna a munkából. Solnak milliónyi volt belőle, egyik öregebb, mint a másik. De mi a rosseb volt az a fabatka egyáltalán?
A nap már magasabban járt, a hőség egyre nyomasztóbban telepedett az utca kátrány- és betonvölgyére. Az árnyék csíkja keskenyebb lett, és a lépcsőt olyan sűrűn lepték el az emberek, hogy már nem tudott kilépni a kapun. Óvatosan félretolt agy apró, folyós orrú, egy szál szakadt szürke alsóneműbe öltöztetett kislányt, és lefurakodott a lépcsőn. A szikár nők kelletlenül húzódtak félre anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatták volna, a férfiak azonban egytől-egyig határozottan ellenséges tekintettel méregették, amitől úgy festettek, mintha ugyanannak a nagy, haragos családnak a tagjai lettek volna. Amikor Andy elérte a járdát, utoljára még át kellett lépnie egy a legalsó fokon elterülő öregember kinyújtott lábát. Nem tűnt úgy, mintha aludna, inkább halottnak látszott, és a közelében összezsúfolódott tömegtől akár az is lehetett. Lába csupasz volt és mocskos, a bokájára csomózott zsineg egy meztelen csecsemőhöz vezetett, aki üres tekintettel ült a járdán, és egy görbe műanyagtányért rágott. A gyerek éppen olyan koszos volt, mint az öregember, és a zsineget pipaszár karjai alatt kötötték meg a mellkasa körül, merthogy hasa dagadt volt és súlyos. Vajon az öreg tényleg halott volt? Nem mintha számított volna, más dolga úgysem akadt a világon, minthogy a gyerek horgonyaként szolgáljon, erre pedig éppen olyan alkalmas volt holtan, mint élve.
Te jó ég, milyen morbid vagyok ma reggel, gondolta Andy. Nyilván a hőség miatt nem alszom jól, és rémálmaim vannak. Végtelennek tűnik a nyár, és annyi a baj, mindenből következik valami még rosszabb. Előbb a hőség, aztán az aszály, a lopások a raktárakból, most meg a Vének. Őrültek, amiért kidugták az orrukat ebben az időben. Vagy talán éppen ez az idő őrjíti meg őket. Túl meleg volt hozzá, hogy gondolkozzon, és amikor befordult a sarkon, a Hetedik sugárút vibrált előtte teljes hosszában. Az arcán és a karján érezte a nap erejét. Inge máris a hátához tapadt, pedig még háromnegyed kilenc sem volt.
Jobb volt a Huszonharmadik utcában, a város felett átívelve az égboltot eltakaró gyorsforgalmi út árnyékában. Lassan bandukolt tovább a félhomályban, miközben a gyalogosan vontatott riksaszerű járművekből és taligákból álló forgalmat figyelte. A gyorsforgalmi út minden egyes tartóoszlopa körül emberek gyűltek össze, mint kagylók a pillér körül; lábuk majdnem a kerekek közé ért. Odaföntről egy elhaladó teherautó dübörgése hallatszott, és Andy egy másik teherautót is látott, amely az őrs előtt parkolt. Egyenruhás járőrök másztak be egyesével hátra, Grassioli nyomozóhadnagy pedig egy jegyzettáblával a kezében a jármű mellett állt, és az őrmesternek magyarázott. Felnézett, és összeráncolta a homlokát, ahogy meglátta Andyt. Idegesen rezdült meg a bal szemhéja, mintha csak haragos kacsintással próbálkozott volna.
– Ideje volt, Rusch – mondta, és tett egy pipát a táblára.
– Szabadnapos voltam, uram, jöttem, amint a küldönc utolért. – Grassiolival szembe kellett szállni, különben átgázolt az emberen: fekélyei nőttek, cukorbeteg volt, és a mája se működött rendesen.
– Egy rendőr huszonnégy órán át szolgálatban van, úgyhogy tolja be a seggét a kocsiba. Azt akarom, hogy Kulozikkal hozzanak be néhány embert. A hócipőm tele van vele, hogy a Centre Street-iek folyton panaszkodnak nekem.
– Igen, uram – mondta Andy a hadnagy hátának, ahogy az az őrs épülete felé fordult. Andy felkapaszkodott a plató hátuljához hegesztett három lépcsőfokon, és leült a padra Steve Kulozik mellé, aki abban a pillanatban, hogy a hadnagy elment, lehunyta a szemét, és szunyókálni kezdett. Zömök férfi volt, húsa félúton valahol a zsír és az izom között. Gyűrött gyapjúnadrágot viselt és pontosan olyan rövid ujjú inget, mint Andy, amit ráadásul éppen úgy hagyott lógni az öve fölött, hogy eltakarja a pisztolytáskát. Félig-meddig kinyitotta a szemét, és mordult is egyet, amikor társa letelepedett mellé, aztán aludt tovább.
Az indítómotor fülbántóan nyüszített fel újra és újra, amíg végül a rossz minőségű üzemanyag megtette a magáét, és a dízelmotor lassan életre kelt, rázkódni kezdett, majd egyenletesebben köhögött tovább, ahogy a teherautó elindult a járdaszegély mellől, és keletnek vette az irányt. Az egyenruhás rendőrök oldalvást ültek a padokon, hogy minél többet érezzenek a menetszélből, közben pedig még szemmel is tarthassák a sűrűn lakott utcákat: a rendőrség nem volt valami népszerű ezen a nyáron. Készenlétben kellett lenniük, hogy elhúzódjanak, ha hozzájuk vágnának valamit. A teherautón hirtelen rázkódás futott végig, mire a sofőr alacsonyabb sebességfokozatba kapcsolt, és beletenyerelt a dudába, hogy átküzdhessék magukat a nyüzsgő gyalogosok, és az ember hajtotta járművek tömegein. Amikor elérték a Broadwayt, már csak vánszorogva haladhattak tovább, a járókelők túlcsorduló kavalkádja pedig elérte a Madison Square bolhapiacát és sátorvárosát. Aztán sem lett jobb a helyzet, hogy a belváros felé fordultak, mivel a Vének máris rengetegen özönlöttek az utcára; délnek tartottak, és idegesítően lassan csoszogtak félre a teherautó útjából. Az ülő rendőrök közönyös pillantásokkal méregették őket, ahogy elgördültek a komótosan hömpölygő menet mellett: ősz és kopasz fejek követték egymást, a legtöbben bottal csoszogtak előre, sőt egy hosszú szakállú vénember két mankóval bicegett. Rengeteg kerekesszéket is láttak. Amikor végül megérkeztek a Union Square-re, az épületek nem nyújtottak többé árnyékot, és a nap könyörtelen hévvel tűzött le rájuk.
– Gyilkosság – mondta ásítva Steve Kulozik, miközben lekászálódott a platóról. – Kirángatnak ennyi vénembert a hőségbe, aztán lefogadom, a fele nem éli túl. Legalább negyven fok lehet a napon. Nyolckor harmincnégy volt.
– Ezért jöttek az orvosok – felelte Andy, és a fehérruhások felé intett az állával, akik a Kórházügyi Minisztérium teherautója mellett éppen a hordágyaikat teregették ki. A nyomozók a középen felállított dobogó felé forduló és a parkot máris félig megtöltő tömeg hátulja felé indultak. Hangos recsegés hallatszott, aztán valamiféle gyorsan félbeszakított sivítás, ahogy a hangszórórendszert tesztelték.
– Ebből rekord lesz – mondta Steve, miközben szüntelenül a tömeget fürkészte. – Állítólag olyan alacsony a tározók szintje, hogy néhány kivezető cső kiszáradt. Ez, meg hogy a falusi bugrisok megint felrobbantották a vezetéket…
A hangfalak sistergése dübörögve visszhangzó férfihangnak adta át a helyét.
– Elvtársaim, barátaim, hölgyeim, Amerika Vénei! A figyelmüket kérem. Felhőket is rendeltem ma délelőttre, de a jelek szerint nem volt foganatja…
Elismerő mormogás futott végig a tömegen, néhányan még tapsolni is kezdtek.
– Ki ez, aki beszél? – kérdezte Steve.
– Reeves. Reeves gyereknek hívják maguk között, mert csak hatvanöt éves. Ő a Vének gazdasági igazgatója, és jövőre elnökké is választják, ha így folytatja… – Szavait elnyomta Reeves hangjának dübörgése.
– Csakhogy amúgy is van elég felhő az életünkben, így talán elleszünk az ég felhői nélkül. – A tömeg morgásának ezúttal némi haragos éle is volt. – A hatóságok úgy találták, hogy nem tudunk többé dolgozni, akármilyen erősek és egészségesek is vagyunk, és megszabták a nyomorúságos, sértő nyugdíjat, amit kaphatunk. Mindeközben gondoskodtak róla, hogy a pénzünkért évről évre, hónapról hónapra, szinte napról napra kevesebbet kaphassunk…
– Hoppá, ott az első – mondta Andy, és egy férfira mutatott a hátsó sorokban, aki a mellkasát szorítva rogyott térdre. Elindult volna felé, de Steve Kulozik visszatartotta.
– Hagyd meg nekik – mutatott a két mentősre, akik már furakodtak is a férfi irányába. – Szívroham vagy hőguta, és nem is ez lesz az utolsó. Gyere, inkább járjuk körül a tömeget.
– …ismét eljött az ideje, hogy összefogjunk …akik szegénységben, nyomorúságban akarnak tartani bennünket, és meg akarnak feledkezni rólunk …az emelkedő költségek lehetetlenné tették…
Olyan volt, mintha a távoli emelvényen álló apró alak és a hangszórókból mennydörgő hang nem is tartozott volna össze. A két nyomozó elvált egymástól, Andy lassan kezdett átfurakodni a tömegen.
– …nem leszünk másodrendű állampolgárok, de harmad- vagy negyedrendűek sem, ahogy mostanában tekintenek ránk, és nem vagyunk hajlandóak meghúzni magunkat a vackunkon, hogy ott szunyókáljunk, amíg éhen nem halunk. A népesség egyik legfontosabb, nem, azt mondom, a népesség legfontosabb szegmense vagyunk, a kor és a tapasztalat tárháza, a tudásé, a bölcsességé. Cselekedjék hát a Városháza, és cselekedjék Albany meg Washington, máskülönben jobb, ha vigyáznak, mert amikor megszámolják a szavazatokat, azt fogják találni, hogy…
A szavak erőteljes hullámokban lengték körül Andyt, ő azonban igyekezett nem odafigyelni rájuk, ahogy átküzdötte magát a minden erejüket összeszedve koncentráló Vének között. Figyelme egy pillanatra sem lankadt, miközben ösvényt vágott magának a fogatlan ínyek, az ősz szakállakkal díszített arcok, a vizenyős szemek kavalkádjában. Nem volt itt kit lekapcsolni, a hadnagy tévedett. A zsebeseknek több eszük volt annál, mint hogy egy ilyen tömegben próbálkozzanak. Ezek az emberek egytől egyik végtelenül csórók voltak. Ha mégis akadt egy kis aprójuk, hát betették egy erszénybe, azt meg bevarrták az alsógatyájukba vagy valahová.
Egyszerre mozgás támadt a tömegben. Két fiú taszigálta egymást nevetve az öregek között; csupasz, csontos lábaikat összekulcsolták, és várták, melyikük esik el először.
– Elég ebből – mondta Andy, és eléjük állt. – Vegyetek vissza, és tűnjetek el a parkból. Nincs itt semmi, ami nektek való lenne.
– Ki mondta? Azt csinálunk, amit akarunk…
– A törvény mondja – csattant fel Andy, majd előhúzta zsebéből a fekete műanyagflakont, és figyelmeztetőleg felemelte. – Mozgás!
A fiúk szó nélkül sarkon fordultak, és kifelé furakodtak a tömegből. Andy kellő távolságból követte őket, amíg biztos nem lehetett benne, hogy tényleg elmentek. Kölykök, gondolta, ahogy a helyére csúsztatta a flakont. Talán ha tíz-tizenegy évesek lehettek, de az embernek rajtuk kellett tartania a szemét, nem lehetett odafigyelni a süket dumájukra. Vigyáznia kellett, mert ha hátat fordított nekik, és elegen voltak, hát a földre rántották, és törött üvegszilánkokkal felvagdalták, mint azt a szerencsétlen, átkozott Taylort.
Az öregeket mintha megszállta volna valami, ide-oda kezdtek mozogni, és amikor a felerősített hang egy pillanatra elhallgatott, távoli kiáltások hallatszottak az emelvény mögül. Úgy tűnt, valami gond támadt, úgyhogy Andy arrafelé kezdett tolakodni. Reeves hangja egyszerre elhallgatott, a kiáltások meg hangosabbak lettek, és most már földre hulló üvegdarabok is csörömpöltek. Új hang dörrent a hangszórókból.
– Itt a rendőrség. Kérem, oszoljanak, a gyűlésnek vége. Észak felé kell elhagyniuk a teret…
Dühödt hangzavar nyomta el az utasításokat, és indulataiktól hajtva a Vének nekilendültek. Aztán lassan mégis elcsendesedtek, és megint az eredeti szónok, Reeves hangját lehetett hallani a hangszórókból.
– Emberek… nyugalom! Nincs erre semmi szükség! Nem csodálkozom, hogy elkapott benneteket az indulat, de valójában ti nem így gondolkodtok. A százados úr elmondta nekem, mi a helyzet, és innen, ahol én állok, jól látom, hogy semmi köze a mi gyűlésünkhöz. Valami zűr támadt odaát a Tizennegyedik utcában… NE! Ne induljatok el arra, csak bajotok esik. A rendőrség már ott van, és úgysem enged benneteket arrafelé. Látom őket, ahogy jönnek, helikopterek érkeznek, és a rendőrök azt mondták, légkordon is lesz…
Utolsó szavaira a tömeg felhördült és hullámzani kezdett. Az emberek a másik irányba mozdultak, és lassan a külváros felé indultak a Union Square-ről, egyre távolodván a Tizennegyedik utcától. Az öregek a tömegben mindent tudtak a légkordonról.
Andy időközben elhaladt a szónoki emelvény mellett, ahol egyre ritkább lett a tömeg, és meglátta a Tizennegyedik utcát ellepő forgatagot. Ahogy közeledett, a park melletti területet kiüríteni igyekvő rendőrök egyike felemelte a gumibotját, és rákiáltott:
– Ne gyere közelebb, haver, különben baj lesz.
Amikor Andy megvillantotta a jelvényét, biccentett, és elfordult.
– Mi a helyzet? – kérdezte Andy.
– Igazi kis lázadás fortyog itt, és inkább rosszabb lesz a helyzet, mint jobb. Nyomás vissza, te ott! – Botjával a járdaszegélyre csapott, mire az alumíniummankókon tántorgó öregember bizonytalanul megtorpant, aztán sarkon fordult, és elindult vissza a park felé. – A Kleinnél megint volt egy villámkiárusítás, tudja, amikor hirtelen kiraknak egy táblát a kirakatba, mert van valamijük, amit gyorsan el lehet adni. Korábban is megcsinálták már, és sosem lett baj belőle. Csakhogy most egy rakat szojlencs steaket kaptak… – Felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a két közelítő zöld-fehér helikopter dübörgését. – Valami agyas nő megvette a maga adagját, aztán a következő sarkon belebotlott egy arra kószáló tévériporterbe, és elkotyogta, mi az ábra. Az emberek a pokol minden bugyrából iderohantak, és szerintem lesznek még kétszer ennyien is. Mindenesetre itt van a kordon, hogy lezárjuk ezt az oldalt.
Andy az ingzsebére tűzte a jelvényét, és segített az egyenruhásoknak a lehető legtávolabb taszigálni a tömeget. Az emberek nem tiltakoztak; felnéztek, és maguktól is elhúzódtak a helikopterek dübörgése elől. Úgy sereglettek egy kupacba, mint a birkák. A helikopterek lejjebb ereszkedtek, és a kordon darabjai máris alázuhantak róluk. A rozsdás szögesdrótkötegek akkorát csattantak a földön, hogy kiszakadt a csomagolásuk.
Nem közönséges szögesdrót érkezett. Magját emlékező fémből készítették, amelyet akárhogyan hajlítottak vagy csavargattak, azonnal visszanyerte eredeti alakját, amint felszabadult a nyomás alól. Ahol a közönséges drót használhatatlanul hevert volna a földön, ez minden erejével igyekezett helyreállítani a formát, amire emlékezett, világtalan vadként állva ellen a rá ható erőknek, ahogy végignyúlt az utcán. Nehéz kesztyűt viselő rendőrök ragadták meg a végeit, és indultak el velük a megfelelő irányban, hogy barikádot alakítsanak ki az út közepén. Két feszülő tekercs találkozott és küzdött meg egymással; összekapaszkodtak, majd felugrottak a levegőbe, csak hogy aztán visszahulljanak a földre, és tovább tekeregjenek egymás szorításában. Amikor az utolsó kordondarab is végigkarcolta a járdát, az utcát egy méter magas és egy méter széles szögesdrótfal zárta le.
Csakhogy a gondok ezzel nem oldódtak meg. Az emberek dél felől, ahol még nem sikerült felállítani a kordont, továbbra is egymás hegyén-hátán tülekedtek az utcán. Egyelőre nem volt mit tenni, hiszen hiába állíthatta volna meg az áradatot még egy halom szögesdrót, ahhoz előbb hátrébb kellett volna kényszeríteni az embereket, hogy pár méternyi helyet csináljanak neki. A rendőröket ide-oda taszigálta a visítva őrjöngő tömeg, fejük felett a helikopterek haragos méhek módjára rajzottak.
Egyszerre robbanásszerű csörömpölés hallatszott, amit éles sikolyok követtek. Az összepréselődött testek nyomásától betört a Klein egyik kirakata, és a szilánkok puha húsba fúródtak; folyt a vér, a sebesültek nyöszörögtek. Andy az áradattal szemben a kirakat felé furakodott. Egy nő ütközött neki kikerekedett szemekkel, a homlokán tátogó sebből szivárgott a vér; aztán megfogták és elvitték. Ahogy közelebb ért, Andy szinte már mozdulni sem tudott. A kiáltásokat rendőrségi síp éles hangja harsogta túl. Néhányan a betört kirakatokon másztak be, akár a sérültek vérző testén keresztül, hogy megszerezzék a bent felhalmozott dobozokat. Az élelmiszerosztály hátsó részében találták magukat. Andy rájuk kiáltott, amikor közelebb ért, de a saját hangját is alig hallotta. Aztán egy dobozokat cipelő férfi után nyúlt, amint az éppen a kirakatból mászott kifelé. Nem érte el, mások viszont igen, és a férfi már el is terült a földön, s a dobozokat egytől egyig elragadták tőle.
– Állj! – kiáltotta Andy. – Állj! – Éppen olyan tehetetlennek érezte magát, mintha csak egy rémálomból nem tudott volna kikászálódni. Vékony, rövidnadrágot és foltozott inget viselő kínai fiú mászott ki a kirakatból az orra előtt egy fehér doboz szojlencs steaket szorítva a mellkasához, de Andy őt sem érte el. A fiú ránézett, de nem is vette észre. Elfordította a fejét, és összegörnyedt, hogy elrejtse kincsét a többiek elől, és falhoz simulva a tömeg széle felé kezdett osonni. Aztán már csak a lába látszott, ahogy görcsbe ránduló izmokkal küzdött az árral autógumiból készített szandáljában. Végül eltűnt, és Andy meg is feledkezett róla, amint odaért a törött ablakhoz, és megállt a szakadt ingű egyenruhás mellett, aki megelőzte a helyszínen. Az egyenruhás gumibotjával a felé nyúló karokra sújtott, és sikerült egy kis helyet csinálnia maguk körül. Andy a segítségére sietett, és fejbe vágta az egyik fosztogatót, aki megpróbált kettejük között kifurakodni, aztán visszalökte a boltba a szétszóródott dobozok közé. Szirénák sivítottak, és fehér vízsugár emelkedett a tömeg fölé, ahogy a rendőrségi teherautók komótosan megindultak befelé a tömegbe, teljes erőből spriccelő vízágyúikkal.

A kiadó engedélyével
© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.



Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: Édentől nyugatra
Helyet! Helyet!
Fagyos Éden

Rozsdamentes Acélpatkány sorozat :
A Rozsdamentes Acélpatkány
A Rozsdamentes Acélpatkány visszavág

Kapcsolódó írás:Interjú Harry Harrisonnal