FőképG. G. Asyron heroikus fantasy-je - bár magán viseli a nagy elődök (például David Gemmell) által lefektetett alapokat - több szempontból elüt a „megszokott” formáktól. Mivel édeskevés „mágikus hókuszpókuszt” tartalmaz, leginkább egy középkori lovagregénynek mondhatnánk. Persze Ryena miatt mindjárt különleges, hiszen ő nő.

Aztán ahogy haladunk előre a regényben, egyre több és több - a háttérben meghúzódó - politikai szál kerül előtérbe. Lassan az egész Unió létezése lesz a tét, mint mondjuk egy súlyosabb politikai thrillerben.
Az államszövetséget szép lassan megreformálni akaró császár és császárnő áll szemben - kicsit fura, de szintén a változást akaró - klánok szövetségével. A különbség csupán az, hogy a Fekete Farkas klán által vezetett radikálisok tűzzel és vérrel gondolják elérni a megújítást.

Nos, ebből a két fő dologból gyúrt össze a szerző egy nagyon is élvezetes, néhol szívszorító, esetenként elgondolkodtató történetet.

Ryena az első pillanatokban meglehetősen esendőnek tűnik, mint aki inkább bánja már ezt az egész lovagi mizériát. Aztán ahogy egy határ menti csata során átesik a tűzkeresztségen, sőt, súlyosan meg is sebesül, egy csapásra megváltozik az élete.

Felépülve a császári udvarban találja magát, az uralkodó felesége saját kezűleg üti őt lovaggá, esküje szinte kötelezi egy csak nőkből álló lovagrend felállítására, miután letöltötte két éves, kötelező szolgálatát valamelyik klánban.

Persze mindjárt két ajánlatot is kap, egyet a Fekete Farkasoktól - kik így próbálnák befolyásuk alá vonni és egyben kivonni a forgalomból -, a másikat a Renegátoktól, az Unió egyetlen független klánjától, akik a császáron kívül nem kötelezik el magukat senki más ügyéért.

Természetesen a szerelmi szál is elmaradhatatlan kellék G. G. Asyron regényében. A súlyosan sebesült Ryenat Ethon herceg személyesen ápolja. Kapcsolatuk innentől kezdve fokozatosan egyre szorosabb kötelékké alakul, mely azonban csak a vészterhes idők elmúltával teljesedhet ki.
Addig azonban még meg kell vívniuk egy sorsfordító háborút, amely számos veszteséget, vért és könnyet tartogat számukra.

Aki nagyon beleélte magát a Gyémántkönny által teremtett miliőbe, az lehet, hogy kicsit csalódni fog, hogy most, mintegy folytatásként ennyire „világi” regényt kap.
Én azonban csak ajánlani tudom, mivel remekül példázza a szerző hozzáértését és ezzel együtt mindjárt el is kerüli vele a beskatulyázást, hogy csak egy szűkebb stílusban tud alkotni.