FőképEgy apró de tanulságos szösszenettel kezdenék: Hacsek és Sajó, mint két rendíthetetlen kőszobor ül az asztaluknál, azok nyugalmával, és ráérős világszemléletével, mert ugye hová is sietnének a kőszobrok.
Az asztalon illatos kávé gőzölgött, felidézve bennük ifjúkoruk kalandjait, amikor is Dél-Amerika esőerdeiben kerestek kalandot, soha nem nyugvó vérük áldozataként!

- Sajókám - mondta Hacsek apró grimasz kíséretében, amely során arcának ráncai egy térkép magasságvonalaihoz hasonlatosan egy teljesen más domborzat képét mutatták, egy leereszkedő, fáradt domborzatot.
Sajó az előbb említett kőszobroktól várt sebességgel fordult barátja felé, szemei kérdően elkerekedtek, akár a hold egy sötét estén, amikor a távolban kutyaugatás hallik, a tücskök ciripelnek, a pusztán kikötött ló pedig hideg vizet iszik.
- Noh? - kérdezte Sajó…

Azt hiszem, mindenki átérzi a fenti marhaságból, hogy miről is beszélek, amikor azt mondom, Kim Harrison könyve túl van írva.
Bár lehet, hogy egyedül maradok majd a véleményemmel, de úgy gondolom, elfért volna a regény nyugodtan 200 oldalon, felesleges nagy írói képek nélkül, vagy ha már hosszú, akkor egy kiforrott befejezés nem ártott volna meg hozzá.

Az ellentábor felhozhatja esetleg, hogy a hölgy stílusa már pedig ilyen, és így elvarratlan véggel jöhet egyből a folytatás, amit biztosan mindenki nagyon vár majd, amiben akár igazuk is lehet, de lévén ez egy szubjektív írás, így jelen esetben marad az én véleményem.

Szegény könyv hátránnyal indult nálam, lévén gyepes vénemberségem miatt nehezen azonosulok egy kemény női főszereplővel, aki mindig lelkizik, a legritkább esetben jár az esze azon, amit csinálnia kellene, és emiatt a legritkább esetben sikerül rendesen kiviteleznie valamit.
Az említett hölgy neve Rachel Morgan, ő a szereplő a leírások között, aki társaival kis cselekményt próbál vinni a tájba.

A cselekmény egyébként kicsit kisstílű ahhoz képest, hogy mekkora feneket kerítenek neki a szereplők, arról nem is beszélve, hogy az általuk felvetett kérdések nagy részére nem is derül fény, amikor becsukjuk a könyvet. Talán majd a folytatásban.
Pedig a világ, amit nagy részletességgel vázol az író, a lényegi részektől eltekintve érdekes és elgondolkodtató lehetne, és lehet, hogy a további részekben azzá is válik!

Egyetlen pozitívumként Rachel egyik segítőtársát tudnám felhozni, Jenks-et a pixit, aki egy jól eltalált karakter, a maga humorával, hősiességével, családcentrikusságával, és apró termetével.
Így elgondolkodva lehet azért, mert hímnemű, és férfilogikával bíró lény, így számomra emészthető volt. A futottak még kategóriában szerepel még Ivy a szuperhős-kém-vámpírnő, aki roppant titokzatos háttérrel rendelkezik, amiről szintén nem derül ki semmi.

Végezetül, talán még annyit, hogy én hölgyeknek ajánlanám a könyvet, akik egy „vagány” nőről akarnak olvasni, és talán meg is értik, mi és miért jár a fejében, akkor és amikor!