FőképA Sziget második napjának első, számomra is vonzerőt jelentő programja az Ideas fellépése volt a Hammerworld színpadon.

Ifjú koromban szerettem a Maze… című lemezüket, ami ugyan talán egyedinek nem volt mondható, de színvonalasnak mindenképp.
A zenekar azóta sok változáson ment keresztül mind a tagok személyét, mind stílusukat tekintve, s valahol számítottam is rá, hogy ez már nem lesz ugyanaz, de azért ilyen nagy mértékű differenciával nem számoltam.

A korábban színesebb és komplexebb zenei világgal rendelkező Ideas mára egy, a Nightwish által is kitaposott ösvényen halad, ami a szememben túl nagy visszalépést jelent, a dolgok leegyszerűsítését, és egyszerűen úgy érzem, nem illek a célközönségbe.

Egy ideig figyeltem a programjukat, amiben egy Nightwish-feldolgozás is helyet kapott („Nemo”), de amikor úgy tűnt, hogy hiába várok egy általam is ismert dal felcsendülésére, csalódottan továbbálltam.

Az csak hab a tortán, hogy a hangzás megint szörnyű volt: minden full hangerőn szólt, ami rendkívül zavaróvá és élvezhetetlenné tette a műsort. Elég, ha annyit mondok, hogy még a sátor mellett is kellemetlenül érintett a magasabb hangtartományok élessége.

Ezek után elcsíptem a Kispál és a Borz műsorának egy részét is, és bár kedvtelésből nem hallgatnám otthon a zenéjüket, azért azt el kell ismernem, hogy élőben nagyon jó hangulatot képesek teremteni, gondolom nagyrészt hatalmas rutinjuknak, óriási repertoárjuknak és Lovasi András személyének köszönhetően.
Talán ha majd lesz olyan, hogy a fellépésük nem üt semmi más programot, akkor megint végignézem egy koncertjüket.

A következő állomás A Blikk színpadon fellépő Doors emlékzenekar fellépése volt, amiről tavalyról szép emlékeket őriztem.
Nos, az együttes fellépésnek színvonala mára sem változott, bár talán a tavalyihoz képest kissé visszafogottabbak voltak. Az énekes még mindig nagyon hitelesen idézi meg Jim Morrisont, és a zene pontosságában, vagy a hangulatban sem lehet kivetnivalót találni.

A koncerttel kapcsolatos negatívumot nem is a zenekar számlájára írnám: a gond az volt, hogy ez a sátor nem a megfelelő helyszín volt ehhez a zenéhez. A tavalyi szabadtéri fellépés és az óriási színpad jobban illett hozzájuk, míg idén egy kicsi és fülledt sátorban voltunk, ami inkább hasonlított szaunához.

Számomra ez olyannyira kibírhatatlan volt, hogy nem is bírtam bent maradni, és azért ha a sátor mellől figyeli az ember az eseményeket, az közel sem annyira közvetlen élmény, ráadásul a látvány is jóval korlátozottabb.
Sajnálom, hogy így alakult az idei fellépés, de szerencsére a zenekarnak lesz még egy bulija vasárnap is, ahol talán majd lehet ezen javítani.

Ugyanebben a sátorban lépett fel az Alcoholica is, ami ugye egy Metallica feldolgozás banda. Itt már be sem próbálkoztam, hogy közelről figyeljem az eseményeket, inkább csak a sátor mellett ülve próbáltam élvezni a showt.
A legnagyobb, és leginkább a régi Metallica-dalokat látszólag a közönség jobban élvezte nálam. Azt hiszem, az én szememben a produkció az énekesen bukott el, aki valahogy nem emlékeztetett James Hetfieldre - sem megjelenésében, sem hangjában.

Bár a zenei alapokkal nem volt gond, a hangosítással itt is voltak malőrök, de ez sok embert nem tántorított el, épp csak engem nem tudott meggyőzni, ami talán annak is köszönhető, hogy az eredeti zenekarral sem vagyunk akkora baráti viszonyban.
Mindenesetre kellemesen nosztalgikus élmény volt újra hallani néhány nagyon régi klasszikust.

Azt hiszem, hogy talán a soron következő Iced Earth koncert iránti várakozásom tett ennyire szkeptikussá minden mással kapcsolatban, hiszen ezt az eseményt vártam legjobban a tegnapi napon, sőt, már a Dark Saga című lemezük megjelenésük óta.

Bár szerettem Tim Owens énekest is, azért tény, hogy a banda zenéjéhez Matt Barlow hangja illik a legjobban, és mikor megtudtam, hogy visszatért a legénységbe, kezdtem nagyon várni a találkozást.

Elöljáróban annyit, hogy nem is kellett csalódnom. A hatalmas érdeklődést kiváltó fellépés alatt a sátor rendesen megtelt elszánt rajongókkal, és a Dark Saga nyitódalával kis késéssel be is robbant az együttes.
A srácok elszántságát és trúságát mi sem jelzi jobban, mint az énekes megjelenése: a tűzforró sátorban képes volt talpig bőrben és bőrdzsekiben megjelenni.

Egyébként ahogy az várható volt, Matt Barlow tökéletes frontember és nem mellesleg korunk legmetalosabb hangú énekese.
Jelenlétének köszönhetően még az óriási kompozíciók mellett azt a kevés nem annyira eredeti, vagy hatásvadász dalt is elnézem a bandának, amit mástól csak fintorogva hallgatnék. Ráadásul ha össze kellene hasonlítani a teljesítményét a lemezeken hallhatóval, akkor míg ott a 100%-ot nyújtja, akkor élőben 150-200-at.

De a többiekkel sem volt semmi gond: a szerencsésen belőtt hangosítás mit sem ért volna itt, ha nincsenek azok a hatalmas dalok, amik itt előkerültek, és amit teljesen korrektül és érzéssel játszottak el.

A Burnt Offerings lemezt kihagyva minden korszakuk megelevenedett a rövid műsoridő alatt, így a (teljesség igénye nélkül) volt például a „Vengeance is Mine”, a „Burning Times”, a „Coming Curse”, a „Melancholy”, a „Violate” a „Watching Over Me”, a „Pure Evil”, de még a „Declaration Day” is, zárásképp pedig az „Iced Earth”-re tombolhattunk egyet.

Szóval nagyon jó volt a koncert: az én elvárásaimnak abszolút megfelelt, sőt, túlszárnyalta azt, s ezzel nem voltam egyedül. A Sziget nulladik napján látott és számomra szerencsétlenül alakult Iron Maidennel kapcsolatos élményemet is elhomályosította ez az este.

Összességében a Volbeat koncert és ez volt megosztottan a Sziget eddigi csúcspontja, amit valószínűleg már csak a Carcass vasárnapi bulija tudna színvonalban megközelíteni.

Sok mászkálást, bandázást, kaját és italt követően az est nálam megint a Blikk sátornál végződött, ahová a Hollywood Rose koncertje vonzott.
Sok jót hallottam már erről a formációról és ezentúl már csak én is hasonlókat fogok terjeszteni róluk, mivel itt aztán megint egy színvonalas és a megtévesztésig hiteles showt láttam.

Az énekes olyannyira idézte meg Axl Rose-t minden tekintetben, ami már valószínűleg magának Mr. Rose-nak sem menne, a hangszeresek nemkülönben kitettek magukért, és „használva egy csipet illúziót” végig egy Guns n Roses koncerten érezhettem magam.

Persze rossz emlékem a „szaunasátorral”, és az emberekkel teljesen megtelt tér arra sarkallt, hogy csak tisztes távolról figyeljem őket, de még a sátor előtt is teljesen átitatott az érzés, mondhatni átjött a feeling.

Különösen örültem, hogy az olyan egyértelműen közönség-kedvenc dalok mellett, mint a „Don’t Cry”, a „November Rain”, vagy a „Sweet Child O’ Mine” előkerültek kevésbé ismert, de azért bennem kellemes emlékeket idézők is, mint az „It’s so Easy”, A „Mama Kin”, s persze nem hiányozhatott a Terminator-betétdal sem, a „You Could Be Mine”, meglepetésként pedig népdal és Keresztapa-zene is volt.

Mindennek köszönhetően eddig ez a nap volt számomra a legjobb és egyben a legfárasztóbb is az idei Szigeten.