Főkép

Hogy mi fán terem az összművészet? Fogós kérdés. Megválaszolni mindenesetre nem tudom, és talán nem is akarom.

Annyit azonban tudok, hogy a Sziget nem csak a nemzetközi és magyar, úgymond, élvonalról, a könnyűzenéről és a bulizásról szól, legalábbis nem feltétlenül erről kellene szólnia, hanem a kitekintésről, a kóstolgatásról is. A más művészetekről, melyek legyenek bár elitisták, nem feltétlenül érthetetlenek. Ezért egy délutánt a HammerWorld sátrával átellenben lévő, valahogy mégis elszigetelt zugban töltöttem, hogy legalább pár órára megismerjem a más ízeket is.

Előbb a Bódis Kriszta által Nőerőműnek elkeresztelt társaság zenés felolvasó matinéját hallgattam végig. Arról korábban is tudtam, hogy Nagy Ildikó Noémi, aki minimalista kisprózáiból választott ki hármat az alkalomra, a Zeneművészeti Főiskolán végzett, brácsán játszik és hegedül, arról azonban sejtelmem sem volt, hogy Esze Dóra énekel. Méghozzá nem is akárhogyan. Így abban a furcsa-rácsodálkozó élményben lehetett részem, hogy két Vivaldi-áriát hallhattam az előadásában.

Noha nem az elektromos zongora-kíséret jut eszembe, mondjuk, az Orlando furiosóról, vagy a L’Olimpiadéról, ahhoz pedig egyértelműen Nigel Kennedy extravaganciája kellett, hogy ne ütközzek meg azon, ha az énekesnő „I NEED A KISS” feliratú pólót visel, míg a hegedűs haja afrikaias tincsekbe fonva, színes vékony szalagokkal hosszabbítva lóg, az előadás teljesen lenyűgözött.

Ugyancsak Esze Dóra énekelte Karafiáth Orsolya három megzenésített versét, miután a különösen viccelődős kedvében lévő Orsolya is felolvasott két részletet idén megjelent, első regényéből, és persze Dóra felolvasása sem maradhatott el.

Nagyjából egy órával később kezdődött a csupa fiatalokból álló Capriccio kamarazenekar bécsi klasszikus darabokból összeválogatott koncertje. Itt ismételten az előadás oldottsága fogott meg. Idehaza próbákon kívül aligha látni strandpapucsos hegedűslányokat Mozartot játszani. Pedig egy zseni muzsikája bárhogy, bármilyen körülmények között is gyönyörködtet.

A D-dúr divertimento jó választásnak bizonyult, rögtön feldobta és elandalította a furcsán vegyes közönséget. Ám az egyetlen Haydn-darabtól azért tartottam kicsit, hiszen Haydnt nem elég előadni, sőt, nem elég jól előadni, őt lélekkel kell játszani. Ehhez viszont túlságosan fiatalnak, az élet területén túlságosan tapasztalatlannak tűnt a zenekar. Ennek ellenére szépen, valóban éneklően sikerült megszólaltatniuk az Andante cantabilét.

Aztán vissza Mozarthoz. A Törökindulóval nem lehet bakot lőni. Ezt a darabot mindenki ismeri és szereti, és még az sem árthat neki, hogy az eleve stilizált, az eredetileg megkívánt hangszerelés helyett zongorára írt művet most egy újabb áttétellel, vonószenekari átdolgozásban hallottuk.

Ám Mozart zsenialitása leginkább az Egy kis éji zenében érvényesült. Az első, gyors tétel egyszerűen elképesztő a maga bonyolult egyszerűségében és a kidolgozás érett művészi lelkületről árulkodó modulációival. És a zenekar is kellően egységesen és erőteljesen szólt ahhoz, hogy érzékeltessék: egy lángelme hagyta hátra nekünk ezt a zenét.

A lassú tétel talán lehetett volna finomabb, édesebben szóló (az eredeti hangszerelés - vonósötös - ebben az esetben különösen szebb és dinamikusabb), a két záró tétel viszont megint csak örömzenélés volt.

Ráadásként a zenekar két hegedűse egy variációt adott elő, de közben már barátaimmal kellett találkoznom, így erről érdemben nem nyilatkozhatok. A sátorból kiszűrődő hangokból azonban arra következtettem, hogy rendkívül tehetséges zenészek játszanak odabent.

Ezek után már csak az a meglepetés ért, hogy amikor valamivel távolabbról dobok és rezek hangját hallottam meg, rögtön azt hittem, egy újabb szerb lakodalmas és temetési zenekar játszik valahol. Ám amikor közelebb mentem, teljesen megdöbbentett, hogy egy kubai banda fújja-veri a talpalávalót, ráadásul nem színpadról, hanem önfeledten táncoló közönségtől körülvéve.

Lehet, hogy ez lenne az összművészet lényege? Hogy nem egyszerűen a művészeti ágak keveredését kell érteni ez alatt, hanem azt a kreatív közösségi élményt, ami a kívülállót is - ha másképp nem, interaktív részvevőként vagy katalizátorként - alkotóvá teszi?