Főkép

Igazából Iced Earthre készültem. Ugyanakkor idegesített, hogy mikor végre számomra is civilizált időpontban, valóban kihagyhatatlan névvel nem ütközve lép fel a Szigeten a mecseki csapat, mégis akad valaki, aki parányit fontosabbnak tűnik - nyilván, mert sokkal ritkábban láthatom őket -, így ismételten nem tudom megnézni a véleményem szerint legjobb magyar punkzenekart.

Aztán a svéd Sabaton műsora olyan sokáig elhúzódott, hogy gondoltam, körbenézek, és ha már a Talentum-Zúzda Színpadhoz keveredtem, megvárom Megyeri Ferencéket is.

Mondanom sem kell, ott ragadtam.

Amit a HétköznaPI CSAlódások előad, az a punk esszenciája. De szó sincs arról, hogy ne tudnának zenélni, sőt. A hard core-ba átúsztatott, keményen torzított cséphadarástól a skáig minden, nevezzük így, alműfajban otthonosan mozognak, és a színpadról a közönség felé áramló energiát tekintve inkább hasonlítanám őket például a Motörheadhez, mint a punkot divatból, vagy a hangszeres tudás hiánya miatt játszó tucatbandákhoz.

És ami még ennél is fontosabb, Megyeri Ferencnek nem kellett vezényelnie a közönséget, ahogy egy nappal azelőtt a nagyszínpadon az amerikai Anti-Flag énekesének kellett tennie. Itt minden spontán jött. Igaz nem ezrekben, legfeljebb százakban lehetett mérni a tömeget, ők viszont azért jöttek, hogy együtt tomboljanak egy elkötelezett, elveik mellett kitartó (fogalmazzunk úgy: nem, vagy nem elsősorban a pénzért zenélő) együttessel.

Pontosan ezt a nyers őszinteséget hiányoltam az előző nap legtöbb nagynevű fellépőjének produkciójából. És végképp megerősödött bennem, hogy ha valakinek nincs hiteles mondanivalója, akkor részemről akár fel se lépjenek. Persze, ha van közönségük, tegyék, engem nem zavar, csak ne akarják elhitetni velem, hogy ennek így értelme van.

Mert annak, amit a PI CSA csinált, volt és van értelme. Ők „nem középiskolás fokon” tanítanak. Nincs is annál felemelőbb, mint amikor a közönség Megyeri Ferivel felelgetve skandálta-énekelte el a „Tiszta szívvel”-t. És hogy egyáltalán József Attilát hallhatok, s nem mesterkélten művészieskedő „megzenésítésben”, hanem belülről fakadóan, valódi művészi késztetésből átdolgozva.

Egyszóval, nem bántam meg, hogy kihagytam a nemzetközi sztárként hódító metal csapatot, és végre megnéztem azt, ami bár kisebb körben hat, mégis közvetlenül, megalkuvás nélkül szólít meg engem (is).