Főkép

Idén nem nagy lelkesedéssel indultam neki a Szigetnek. Nem csak azért, mert több napon is egy időpontban lép fel kettő vagy akár három zenekar, akiket mindenképp megnéznék, más napokon pedig semmi olyat nem találok, ami igazán tűzbe hozna, hanem mert egyéb kötelességeim súlya sem segít abban, hogy felhőtlenül élvezhessen a fesztivált.

Ennek ellenére, amint beléptem, magával ragadott a Sziget atmoszférája. Ebbe igaz némi nosztalgia is vegyült, hiszen sok-sok - talán tizenöt - éve itt láttam életem legjobb Jethro Tull koncertjét, később itt tomboltam porfelhőben a Faith No More-ra, és itt láttam utoljára David Bowie-t is.

És most ugyanitt lép fel az Iron Maiden, akiknek eddig sikerült minden magyarországi koncertjéről lemaradnom, valamint az első albumával rögtön a szívemhez nőtt Harris-csemete, Lauren együttese. Márpedig őket nem hagyhattam ki.

A nagy elvárások azonban többnyire nagy csalódásokhoz vezetnek. Mint most is.

A koncert eleve a meghirdetett időpontnál negyed órával később kezdődött, egy nem is különösebben ütős számmal, de önmagában ez még nem zavart volna nagyon. Sokkal döbbenetesebbnek tűnt számomra a színpadi fények hiánya és az, hogy a hatalmas kivetítőket egyáltalán nem használták.
Csupasz fekete színpadon négy, fekete ruhába öltözött zenész: távolról ez legfeljebb beállásnak lett volna elég, maximum a hangerő jelezhette, hogy ennél azért többről van itt szó.

Közelebb merészkedve megállapítottam, hogy a látszat (vagyis a látványelemek teljes nélkülözése) ellenére egészen jó kis banda ez élőben is.
Lauren feszülő fekete nadrágban, mezítláb rohangált a színpadon, és noha közel sem annyira szuggesztív előadó, mint mondjuk Pink vagy Juliette Lewis, ahogy már a lemezen is feltűnt, összehasonlíthatatlanul dallamosabb zenéje elsőre, ismeretlenül is rögtön eladja magát. (A „Steal Your Fire” szerintem tényleg azonnal bejött még a beavatatlanoknak is.)

A gitáros, Richie Faulkner pedig egészen csodálatos, erőteljes dolgokat hozott ki fehér SG-jéből mind kíséretben, mind szólóiban.
A zenekart általában a dinamizmus és persze a professzionalitás jellemezte, és ha mindez nem a Sziget nulladik napján történik, amikor lényegében minden látogató ezt a koncertet nézi - úgy is mondhatnánk, kénytelen nézni -, hanem egy klubkoncert kereteiben, azt mondanám, le a kalappal Lauren Harris és csapata előtt.

Ám mivel épp, amikor kezdtem volna átvenni a ritmusukat, kezdtem volna igazán élvezni a bulit, alig fél óra, vagyis talán hat-hét szám után egyszerre vége szakadt az egésznek, nem tudok mást mondani, mint hogy a dolog a vicc határait súrolta.
És még azzal sem lehet védekezni, hogy több időt akartak adni az Iron Maidennek, akik már kilenckor belekezdtek a műsorukba, hiszen nem kellett kire várni előtte, és a közönség is összegyűlt volna akár délután öt órára is.

Mindez különösen bosszantónak hatott azok után, hogy a Maiden viszont apait-anyait beleadott: a fényorgia és a pirotechnika mellett elképesztő hátterekkel, végig meglehetősen jól bekamerázott kivetítő-képekkel és az elmaradhatatlan Eddie-vel dobták fel a monstre koncertet.

Lehet, hogy az egész egyszerűen gyermeki dacból történt így, vagy amiatt, nehogy a rosszhiszemű kritikusok úgy könyveljék el Laurent, mint aki kizárólag apuka támogatásával tud bármit is elérni?
Teljesen mindegy, mi az ok, a lényeg, hogy - én legalábbis - meglehetősen keserű szájízzel hagytam ott a bulit, mert valóban kíváncsi lettem volna, hogyan szól élőben a bemutatkozó lemez, és amit kaptam belőle, még ízelítőnek is felettébb kevésnek bizonyult.

Ritchie Blackmore leggyönyörűbb számának címét idézve: Vielleicht das Nächste Mal. Talán legközelebb.

Kapcsolódó írás:Lauren Harris: Calm Before The Storm