FőképSosem tudtam megérteni, Gwyneth Paltrow mit eszik Chris Martinon. Ugyan a Coldplay videoklipjeit időről-időre elkaptam az MTV vagy a VH1 műsoraiban, az esetleges találkozásokból mindössze annyit szűrtem le, hogy a banda nem több és jobb a többi brit indie rockba oltott Beatles-utánérzésnél.
Arra viszont sosem vettem a fáradságot, hogy egy teljes albumukat végighallgassam.

Egészen idáig.

A Viva La Vidán rögtön az első szám mellbe vág komplex hangzásvilágával. Ám egyetlen pillantás elég a borítóra, hogy felfedezzem: a hang-tájképekért (avagy egyszerűen csak hangképért) felelős producer nem más, mint Brian Eno, aki amellett, hogy a Roxy Musicban zenélt, többek között David Bowie lemezeinek és a U2 legendás albuma, a Jushua Tree elkészítésében is közreműködött.

A lemezt, kétségtelen modernsége mellett, a hatvanas-hetvenes évek hippie generációjának, a virág- és szerelemgyermekek nemzedékének furcsán eklektikus életfelfogása hatja át. A folk rockot idéző dallamok mellett hallani sötétebb, nem eviláginak ható - vagy legalábbis titokzatosabb - tónusú keleti motívumokat is, de az album egészének hangütése alapvetően életigenlő, pozitív, és erre utalhat a Frida Kahlótól kölcsönzött cím is.

Ugyanakkor a rendkívül színes, változatos hangszerelés a Beatles korszakos Sgt. Peppers albumáéval vetekszik, még ha manapság nem is lehet hasonlóan nagy hatású lemezt készíteni. És persze Bian Eno közreműködése sem maradt hatástalan.

A U2-ra olyannyira jellemző makacs, kissé zaklatott basszusgitár- és a visszhangos, ténylegesen játszadozó gitármotívumok a lemez szinte minden számában felfedezhetők, legkarakteresebben mégis a „Lovers In Japan / Reign Of Love” dalpár első felében szólalnak meg, mintegy ellentételezve a második rész nyugalmas romantikáját.

És ha az album végére valaki kezdené kicsit elunni magát - amit kötve hiszek, hiszen a számok végtelenül változatosak -, az utolsó dalban, egy ismételten mellbevágó húzással, hirtelen hétnegyedbe váltanak a fiúk.
És ehhez foghatóan fenséges, ugyanakkor felüdítő zenét igencsak régen hallottam már, a fősodorba tartozó rock zenekartól pedig talán még soha.

Szégyen vagy sem, hiába, hogy a csapat lassan tíz éve működik, sikerült lényegében szűz füllel meghallgatnom a negyedik (igen, a negyedik!) albumukat, és amit hallottam, az egyértelműen meggyőzött róla, hogy nem véletlenül rajonganak értük annyian.
Most már biztosan rászánom magam, hogy megismerkedjem a korábbi produkciókkal, és arra is kifejezetten kíváncsi vagyok, mit tudnak nyújtani élőben, a koncertjeiken.

Az együttes tagjai:
Guy Berryman - basszusgitár
Jonny Buckland - gitár
Will Champion - dob, egyéb hangszerek
Chris Martin - ének, zongora, gitár

Közreműködik:
Phil Harvey - előadó

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Life In Technicolor
2. Cemeteries Of London
3. Lost!
4. 42
5. Lovers In Japan / Reign Of Love
6. Yes
7. Viva La Vida
8. Violet Hill
9. Strawberry Swing
10. Death And All His Friends

Diszkográfia:
Parachutes (2000)
A Rush of Blood to the Head (2002)
X&Y (2005)
Viva La Vida Or Death And All His Friends (2008)
Mylo Xyloto (2011)