Főkép

1. fejezet
Halál

A naplemente lilára festette a Transamerica hatalmas, piramis alakú épületét, miközben a Császár csurrantott egy gőzölgő sárgát egy kuka oldalára a sikátorban. Az öbölből köd kúszott be komótosan, megkerülte az oszlopokat és betonoroszlánokat, hogy nekidörgölőzzön a tornyoknak, ahol a Nyugat pénzét mozgatták. Az üzleti negyed: egy órája még tolongtak a gyapjúöltönyös férfiak és magas sarkút viselő nők, ám az elsüllyedt hajókon és az aranyláz szemetén épült utcák most kihaltan nyúltak el, kivéve a ködkürtöt, ami úgy bőgött az öbölben, akár egy magányos varjú.
A Császár cseppmentesítés céljából istenesen megrázta jogarát, megborzongott, majd felhúzta cipzárját, és királyi ebei felé fordult, akik a lábánál várakoztak: – A ködkürt ma különösen szomorúan zeng, nem gondoljátok?
A kisebb eb, egy Boston terrier lehajtotta a fejét és megnyalta a száját.
– Te oly egyszerű lélek vagy, Betli. A városom a szemed láttára hanyatlik. A levegőt megüli a méreg, a gyerekek egymást lövik le az utcákon, most meg ez a járvány, ez a szörnyű járvány ezrével viszi el a népemet, és te csak az evésre tudsz gondolni.
A Császár a nagyobb kutya, egy golden retriever felé biccentett.
– Lázár bezzeg ismeri a felelősség súlyát. Az embernek meg kell halni, ha méltóságot akar lelni? Hát meglehet.
Lázár leengedte a fülét és morgott.
– Megbántottalak, barátom?
Betli is morogni kezdett, és elhátrált a kukától. A Császár épp arra fordult meg, hogy egy sápadt kéz emeli fel lassan a kuka fedelét. Betli figyelmeztetően vakkantott. Az alak felállt a kukában, sötét, zilált hajába szemét tapadt, bőre falfehér volt. Kiugrott a kukából, és rásziszegett a kutyára. Szájában hosszú, fehér agyarak villantak. Betli vakkantott és a Császár lába mögött keresett menedéket.
– Elég legyen – parancsolta a Császár. Kihúzta magát, két hüvelykujját viseltes felöltője hajtókájába dugta.
A vámpír lesöpört egy rohadt salátalevelet fekete ingéről, és elvigyorodott.
– Életben hagylak – mondta olyan hangon, mint a régi, rozsdás fémen nyekegő reszelő. – Ez a büntetésed.
A Császár szeme elkerekedett a rémülettől, de nem hátrált. A vámpír felnevetett, azzal sarkon fordult és elment.
A Császár tarkóját mintha jeges ujjak csiklandozták volna, ahogy nézte a ködbe belevesző vámpírt. Leszegte fejét és arra gondolt: Ezt ne. A városom mérgektől és járványtól haldoklik, és most még ez a… lény is az utcákat járja. Császár vagy sem, azért csak egy ember vagyok. Gyenge, mint a gyürke: egy egész birodalmat kéne megmentenem, de itt és most eladnám a lelkem egy adag sült csirkéért. Ah, össze kell szednem magam a katonáim kedvéért. Lehetne rosszabb is, gondolom. Lehetnék Oakland Császára is.
– Fel az ormánnyal, fiúk – bíztatta ebeit a Császár. – Ha harcba akarunk szállni ezzel a szörnyeteggel, szükségünk lesz az erőnkre. Van egy pékség a North Beachen, ahol most dobják ki a felesleget. Előre.
Csoszogva megindult, és arra gondolt: Néró játszadozott, miközben a birodalma porrá omlott; én másnapos tésztát eszem.
 
 
Ahogy a Császár elügetett a California Streeten, hatalmának tehetetlenségét cukrosfánk ígéretével édesítve, Jody éppen kilépett a Piramisból. Huszonhat éves volt, az a fajta lány, akit a férfiak flanelpaplannal akarnak betakarni és homlokon csókolni, mielőtt távoznak: aranyos, de nem gyönyörű.
Ahogy elhaladt a Piramis masszív támfalai alatt, azon kapta magát, hogy harisnyasérülésből fakadó bicegés esete forog fenn. Igazából nem fájt, csupán a szem futott le hátul a harisnyáján a sarkától a térdéig, amikor az egyik goromba irattartó fémfiók (Keresetek: X-Y-Z) kiugrott és bokán csípte, mégis bicegett, mégpedig a pszichológiai sérüléstől. A ruhásszekrényem kezd egy osztrigakeltetőhöz hasonlítani, gondolta. Vagy nekiállok kidobni ezt-azt, vagy lebarnítom a lábam, és nem húzok harisnyát.
Sose volt barna, és igazából nem is tudott lebarnulni. Tejfehér bőrű és zöld szemű vörös hajú csaj volt, akit a nap megégetett és kiszeplősített.
Már közeledett a buszmegállójához, amikor a szél hajtotta köd győzelmet aratott, és Jody totális hajlakk-kudarcot szenvedett. Majdnem derékig érő hullámai göndör-gubancos vörös köpennyé álltak össze. Klassz, gondolta, megint úgy érek haza, mint a Halál nyalókája. Kurt odalesz a gyönyörtől.
Összébb húzta a kosztümjének kabátját a hideg ellen, aktatáskáját a melle alá fogta két kézzel, mint a könyveket az iskolás lányok, és bicegett tovább. Arrébb a járdán egy brókercég üvegajtaja előtt egy alak ácsorgott. A benti számítógép-képernyők fénye kirajzolta alakját a ködben. Jodyban felmerült, hogy átmegy inkább a túloldalra, de aztán úgyis vissza kéne jönnie, hogy elérje a buszt.
Többet nem túlórázok, gondolta. Nem éri meg.
Nem nézek a szemébe, ez a terv.
Amikor elment a férfi mellett, mereven csak a futócipőjét nézte (a magas sarkúját az aktatáskába dugta). Ez az. Csak pár lépés…
Egy kéz markolta meg és emelte fel a hajánál fogva. Az aktatáskáját elejtette, felsikoltott. Egy másik kéz a szájára tapadt, és az utcáról berángatták egy sikátorba. Rugdosott és csapdosott, de a férfi túl erős volt. Rohadt hús bűze töltötte meg az orrát, amitől hányingere támadt, de azért tovább erőltette a sikoltozást. Támadója megpörgette, megint elkapta a haját, és annál fogva úgy rántotta hátra a fejét, hogy Jody azt hitte, eltörik a nyaka. Aztán éles fájdalmat érzett oldalt a nyakán, és egyszeriben minden ereje elszállt.
A sikátor túlsó falánál látott egy üdítős dobozt, egy régi Wall Street Journalt, a téglákra ragasztott jókora rágót, egy „Parkolni tilos” táblát: furcsán lelassult és hangsúlyos részleteket. A látótere egyre szűkült és sötétedett, mint amikor az írisz becsukódik, és azt gondolta: Ezeket látom utoljára. A hang a fejében nyugodt, megbékélt volt.
Ahogy már minden elsötétedett volna, támadója pofon vágta, mire kinyitotta a szemét. Vékony, fehér arcot látott. A férfi hozzá beszélt: – Igyál.
Meleg, nedves valamit nyomott a szájába. Jody vasat és sót érzett, és megint hányingere támadt. A férfi karja volt az. A számba nyomta a karját, és eltörte a fogam. Ez a vér íze.
– Igyál!
A férfi befogta az orrát. Jody küszködve próbált levegőhöz jutni, kihúzni a férfi karját a szájából, hogy levegőt kapjon, de csak vért szívott be és majdnem félrenyelte. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy éhesen, mohón szívja-issza a vért. Amikor a férfi el akarta venni a karját, ő nem engedte. Az kitépte a szájából, megforgatta Jodyt, és megint a torkába harapott. Egy pillanat múltán Jody érezte, hogy eldől. A támadó letépte a ruháit, de neki már nem maradt ereje harcolni. Valami durvát érzett a mellén, majd a hasán, aztán a férfi leszállt róla.
– Erre szükséged lesz – mondta, és hangja úgy visszhangzott Jody fejében, mintha egy kanyonban kiáltott volna. – Most már meghalhatsz.
Jody halvány hálát érzett. Engedélyt kapott, hát feladta. Szíve lelassult, akadozott és végül megállt.
 
2. fejezet
 Felmelegített halál
 
 
Rovarok zümmögését hallotta a sötétben, az orrát égett hús szaga facsarta, és valami súlyos dolog nehezedett a hátára. Istenem, élve eltemetett.
Arcának kemény, hideg valami nyomódott; kő, gondolta, amíg meg nem érezte az aszfalt olajszagát. Pánik fogta el, megpróbálta kihúzni a kezét maga alól. Bal kezébe fájdalom nyilallt, ahogy rátámaszkodott. Zörgés, majd fülsüketítő csörrenés után felállt. A szemetes konténer, ami a hátán volt, most felborítva hevert, tartalma kiszóródott a sikátorba. Hitetlenkedve nézte. Minimum egy tonna lehet. A félelem meg az adrenalin, vélte.
Aztán a bal kezére nézett és felsikoltott. Szörnyen megégett, a bőr megfeketedett és megrepedt. Kirohant a sikátorból, hogy segítséget szerezzen, ám az utca üres volt. Kórházba kell mennem, hívni a rendőrséget.
Észrevett egy telefont, a lámpából fölötte vörös hőcsík szállt fel. Körülnézett az utcán. Minden utcalámpa fölött látta a vörös hullámokban felszálló hőt. Hallotta fent a villanyvezetékek zümmögését, az utca alatt meg a csatornák folyamatos csobogását. A ködben döglött hal és dízel szagát érezte, az oaklandi iszapos lapályok bűzét az öböl túlsó oldaláról, egy közeli szemetesből több napos sült krumpli, kenyérhéj és romlott marhahús aromáját, s a brókercégek és bankok ajtajaiban lebegő Aramis parfüm visszamaradt illatát. Hallotta, ahogy a ködpászmák nyirkos bársonyként cirógatják az épületeket. Mintha az adrenalin nem csak az erejét, de az érzékeit is fokozta volna.
Lerázta a hangok és a szagok benyomását, és a sérült kezét a csuklójánál fogva a telefonhoz szaladt. Mozgás közben a blúzában durva valami dörzsölődött a bőréhez. Jobb kezével kirántotta a selyemblúzt a szoknyájából. Pénzkötegek potyogtak ki a blúzából a járdára. Megtorpant és csak nézte a kötegnyi százdollárosokat a lába előtt.
Ez megvan vagy százezer dollár, gondolta. Egy férfi megtámadott, fojtogatott, megharapta a nyakamat, megégette a kezemet, majd teletömte a blúzomat pénzzel, rám tett egy konténert, és most látom a meleget és hallom a ködöt. Megnyertem a sátánlottót.
A pénzt a járdán hagyva visszarohant a sikátorba. Ép kezével a kukából kiszóródott szemétben turkált, mígnem talált egy papírzacskót. Újra kiment az utcára, és a pénzt a zacskóba tömte.
A telefonhoz érve kicsit zsonglőrködnie kellett, hogy levegye a kagylót és tárcsázzon anélkül, hogy letenné a pénzt, és a sérült kezét használná. Tárcsázta a 911-et, és amíg kicsengett, az égési sebet nézte. Rosszabbnak látszott, mint amennyire fájt. Megpróbálta mozgatni, mire a fekete bőr recsegett. Ejha, ennek fájnia kéne. És ki kéne dobnom tőle a taccsot, de nem dobom. Sőt tulajdonképpen nem vagyok rosszul. Ha Kurttel fallabdázunk, az ennél jobban kicsinál. Fura.
Felvették és egy női hang szólt bele: – A San Francisco Városi Segélyvonalat tárcsázta. Ha jelenleg veszélyben van, nyomja meg az egyes gombot. Ha a veszély elmúlt, és segítségre van szüksége, nyomja meg a kettes gombot.
Jody megnyomta a kettest.
– Ha kirabolták, egyes. Ha balesetet szenvedett, kettes. Ha megtámadták, hármas. Ha tűzesetet akar bejelenteni, négyes. Ha…
Jody gyorsan végigvette a lehetőségeket, és megnyomta a hármast.
– Ha meglőtték, egyes. Ha leszúrták, kettes. Ha megerőszakolták, hármas. Minden más támadás, négyes. Ha még egyszer hallani akarja a menüt, ötös.
Jody négyest akart nyomni, de végül az ötöst nyomta meg. Több kattanás hallatszott, majd ismét elindult a felvétel:
– A San Francisco Városi Segélyvonalat tárcsázta. Ha jelenleg veszélyben van…
Jody lecsapta a kagylót, ami ripityára tört a kezében, kis híján a telefont is leverte a póznáról. Hátraugorva mérte fel a kárt.
Az adrenalin, vélte.
Felhívom Kurtöt. Ő majd eljön értem és elvisz kórházba. Körülnézett, hol van másik telefon. Volt egy a buszmegállónál. Amikor odaért, akkor jött rá, hogy nem maradt aprója. A tárcáját az aktatáskába tette, az aktatáskája meg eltűnt. Próbálta felidézni a hívókártya számát, de csak egy hónapja volt, hogy összeköltöztek Kurttel, még nem jegyezte meg. Felvette a kagylót, és hívta a központot. – Jody kér R-beszélgetést. – Megadta a számot, aztán várt. Amikor kicsengett, az üzenetrögzítő vette fel.
– Nincsenek otthon – mondta a központos.
– De, csak nem mindenkinek veszi fel – erősködött Jody. – Mondja meg neki…
– Sajnálom, nem adhatunk át üzenetet.
Jody letette, majd tönkretette a telefont. Ezúttal szándékosan.
Egy marék százdollárosom van, és nem bírok telefonálni. Kurt meg direkt nem veszi fel… Pedig késő lehet, igazán felvehetné. Ha nem lennék kiakadva, sírnék.
A keze már egyáltalán nem fájt, és amikor ránézett, úgy látta, mintha kicsit gyógyult is volna. Kezdek bedilizni, gondolta. Poszt-traumás dili. És éhes vagyok. Orvosi ellátás kell, egy jó kajálás kell, egy megértő zsaru kell, egy pohár bor, egy forró fürdő, egy ölelés kell, meg a bankkártyám, hogy be tudjam tenni ezt a pénzt. Kell még…
Ekkor a 42-es busz fordult be a sarkon, és Jody önkéntelenül a kabátjába nyúlt a bérletért. Ott volt. A busz megállt, kinyílt az ajtaja. Jody felszállt és felmutatta a bérletet. A vezető morgott egyet. Jody elöl ült le, szemben három másik utassal.
Öt éve buszozott, és néha a munka vagy egy mozi miatt kénytelen volt éjszakaival menni. Ma éjjel azonban a koszos és begöndörödött hajával, a szakadt harisnyájával, a gyűrött és foltos kosztümjében – ziláltan, zavartan és zakkantan –, végre úgy érezte, itt a helye. Láttán felzizzentek a nyomik.
– Parkolóhely! – rikkantotta egy nő hátul.
Jody felnézett.
– Parkolóhely! – A nő virágos otthonkát és Miki egér-fület viselt. Kimutatott az ablakon: – Parkolóhely!
Jody feszengve elfordult. Pedig nagyon is megértette. Volt kocsija, egy gyors kis Honda, és amióta egy hónapja talált egy parkolóhelyet a lakása előtt, csak kedd éjszakánként ült bele, amikor az utcaseprők jöttek arra… és amint elmentek, visszaállt. A városban az „aki mer, nyer” ököljog dívott; ha van helyed, az életed árán is megóvod. Jody hallotta, hogy a kínai negyedben vannak parkolóhelyek, amik nemzedékről nemzedékre szállnak, úgy gondozzák őket, akár a tiszteletben megőszült ősök sírját, és a nem kis kenőpénztől a kínai utcai bandákig mindenfélével őrzik.
– Parkolóhely! – kiabálta a nő.
Jody tekintete arrébb vándorolt, és egy ápolatlan szakállú, felöltős férfival létesített szemkontaktust. Az félénken elmosolyodott, majd lassan félrehúzta felöltője szárnyát, és megmutatta khaki nadrágja elejéből kikandikáló, imponáló erekcióját.
Jody viszonozta a mosolyt, kabátjából előhúzta megégett, megfeketedett karját. A férfi legyőzötten megigazította kabátját, és görnyedten durcáskodott tovább. Jody nem győzött csodálkozni magán.
A szakállas mellett egy fiatal nő inverz kötögetéssel foglalatoskodott: kötőtűvel egy pulóvert bontott szét gombolyaggá, mintha a végére érve majd újra akarná kötni. Mellette egy tweedöltönyös, vadászsapkás öregember ült, térde közt fogva a sétapálcáját. Pár másodpercenként heves köhögőroham fogta el, ami után alig kapott levegőt, és zsebkendővel kellett letörölgetnie a könnyeit. Amikor látta, hogy Jody őt nézi, mentegetőzve elmosolyodott:
– Csak egy kis megfázás.
Nem, ez sokkal rosszabb, gondolta Jody. Maga haldoklik. Hogy honnan tudom? Nem tudom, honnan tudom, de tudom. Rámosolygott az öregre, majd kinézett az ablakon.
A busz North Beachen vágott át, az utcák tele voltak matrózokkal, punkokkal és turistákkal. Jody mindegyik körül halványpiros aurát látott, és mozdulataik nyomán a testmelegük hőcsíkjait a levegőben. Megrázta a fejét, majd a buszban ülőkre nézett. Igen, nekik is volt aurájuk, némelyiké egész fényes. Az öreg körül a vörös hőaura mellett egy sötét gyűrű is volt. Jody megdörgölte a szemét. Biztos bevertem a fejem, gondolta. Kell majd egy EEG. Egy vagyonba kerül. A cég ki fog akadni miatta. Talán én is iktathatom a saját kérelmemet. Az fix, hogy a hétre betegszabit veszek ki. És ha végeztem a kórházban meg a rendőrségen, komolyan be kell vásárolni. Nagyon komolyan. Amúgy se tudok egy hétig gépelni.
Megégett kezére nézett, és megint úgy látta, hogy kicsit gyógyult. Akkor is kiveszem ezt a hetet.
A busz megállt a Fisherman’s Wharfnál meg a Ghirardelli-térnél, és turisták szálltak fel neon rövidnadrágban és Alcatraz-pólóban, franciául meg németül gagyogtak, és a város térképét böngészték. Jody érezte rajtuk az izzadság, a tenger, a főtt rák, csokoládé és likőr, a sült hal, hagyma, kenyér, hamburger és kipufogófüst szagát. Akármilyen éhes volt, a tömény ételszagtól émelyegni kezdett.
Hé, emberek, San Franciscóban se tilos zuhanyozni, gondolta.
A busz elindult a Van Nessen, Jody pedig felállt és előrenyomakodott a turisták között a kijárat felé. Pár háztömbbel később a busz megállt a Chestnut Streetnél, és mielőtt Jody leszállt volna, hátranézett a válla felett. A Miki egér-füles nő békésen nézett ki az ablakon.
– Ejha – mondta Jody. – Mennyi parkolóhely.
Ahogy lelépett a járdára, hallotta, hogy a nő teli torokból kajabál: – Parkolóhely! Parkolóhely!
Jody elmosolyodott. Na ezt még miért csináltam?
 
3. fejezet
Ó, lucskos szerelem
 
 
Éjféli pillanatképek: egy hájas nő, kezében kábítópisztollyal egy pudlit slagoztat; egy idős meleg pár kocog dizájner melegítőben; egy főiskolás lány mountain bike-ot teker, dauerbe sült hajfürtöket és vörös testmelegcsíkot húzva maga után; hotelekben és házakban televíziók zümmögnek, vízmelegítők és mosógépek berregnek, szél zörgeti a szikamorfák leveleit és fütyül a fügefák ágai közt, patkány oson ki fészkéből egy pálmafán, karmai a fa kérgén kaparnak. Szagok: a félelem izzadsága a pudlis nőről, rózsavíz, óceán, fanedv, ózon, olaj és kipufogófüst, no meg vér, forró és édes, akár a cukrozott vas.
Csak három háztömböt kellett gyalogolnia a buszmegállótól a négyemeletes épületig, ahol Kurttel lakott, de Jody mérföldeknek érezte. Nem a kimerültség, hanem a félelem nyújtotta meg a távolságot. Azt hitte, rég legyőzte már a várostól való félelmét, ám az megint visszatért: váll fölötti hátrasandítások és az eltökéltség, hogy csak előre néz; tempósan megy, de nem ered futásnak.
Átment a másik oldalra, és látta Kurt dzsipjét a házuk előtt. Saját Hondáját kereste, de nem találta. Talán Kurt vitte el? De miért? Csak udvariasságból hagyta nála a kulcsot. Nem kellett volna igazából használnia is. Annyira azért nincsenek jóban.
Az épületre nézett. A lakásukban égett a villany. Tekintetével megkereste az erkélyablakot, és hallotta, hogy Louis Rukeyser végigviccel egy hetet a Wall Streeten. Kurt szeretett megnézni egy-két részt videón a „Wall Street Week”-ből lefekvés előtt. Azt mondta, megnyugtatja, de Jody gyanította, hogy látens szexuális bizsergést okoz neki, ahogy kopaszodó pénzhajhászok mozgó milliókról beszélnek. Hát, ha a Dow-index emelkedésétől dudorodik ki a pizsije, neki mindegy. Az utolsó pasija azt akarta, hogy Jody pisilje le.
Elindult fel a lépcsőn, de szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Valaki bebújt egy fa mögé. Még a sötétben is látta a fa mögül kikandikáló könyököt és a cipő orrát, de másvalami ijesztette meg. Nem látott hőaurát. Az, hogy most nem látja, ugyanolyan zavaró volt, mint alig pár perce az, amikor először látta; már hozzászokott. Akárki volt is a fa mögött, olyan hideg, mint maga a fa.
Felszaladt a lépcsőn, megnyomta a kapucsengőt, és ezer évig várt, hogy Kurt beleszóljon.
– Igen? – reccsent a kaputelefon.
– Én vagyok, Kurt. Nincs nálam kulcs. Engedj be.
Az ajtó zümmögött, és Jody bent volt. Az üveg mögül visszanézett. Az utca üres volt. Az alak eltűnt a fa mögül.
Felszaladt a lépcsőn a negyedikre, ahol Kurt már várta a lakás ajtajában. Farmert és gyapjúinget viselt; egy atletikus, szőke, harmincéves majdnem-modell, aki leginkább Wall Street-i játékos szeretett volna lenni. Egy leszámítoló intézetben gürcölt egy billentyűzet előtt, fejhallgatóval a fején és olyan öltönyben, amit nem engedhetett meg, nézve, ahogy mások pénze folyik át előtte. Kezét most hátra tette, hogy elrejtse a csuklókötést, amit éjjel viselt a kéztőalagút-szindróma fájdalmának minimalizálására. A munkában nem viselte: a kéztőalagút túlságosan munkásosztálybeli dolog. Éjjel úgy dugdosta a kezét, mint a fogszabályzós gyerek, aki fél mosolyogni.
– Hol voltál? – kérdezte nem annyira aggódva, mint inkább mérgesen. Jody mosolyt és megértést akart, nem megtorlást. Könnyek gyűltek a szemébe.
– Megtámadtak. Valaki megvert és egy kuka alá dugott. – Ölelésre tárta a karját. – Megégette a kezemet is.
Kurt hátat fordított neki és bement a lakásba.
– És hol voltál tegnap éjjel? Hol voltál ma egész nap? Az irodádból vagy tízszer kerestek.
Jody követte. – Tegnap éjjel? Miről beszélsz?
– Tudod, elvontatták a kocsidat. Nem találtam meg a kulcsot, amikor jöttek az utcaseprők. Ki kell váltanod a telepről.
– Kurt, gőzöm sincs, miről beszélsz. Éhes és ijedt vagyok, és kórházba kell mennem. Valami megtámadott, az istenit!
Kurt úgy tett, mintha a videokazettáit rendezgetné.
– Ha nem akarod elkötelezni magad, nem kellett volna összeköltöznünk. Én bármikor kapok nőt.
Az anyja annak idején óva intette Jodyt: sose állj össze olyan férfival, aki csinosabb nálad. – Kurt, ezt nézd meg – mutatta fel égett kezét. – Nézd!
Kurt lassan megfordult és ránézett; gúnyossága szörnyülködéssé változott. – Hogy csináltad?
– Nem tudom, nem voltam magamnál. Azt hiszem, fejsérülésem is van. A látásom… Minden olyan furcsának látszik. Segítesz, kérlek?
Kurt elkezdett a kávézóasztal körül járkálni s a fejét rázta.
– Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mit tegyek. – Leült a kanapéra, és hintázni kezdett.
Ez egy olyan pasi, futott át Jody fején, aki kihívta a tűzoltókat, amikor a vécé bedugult, én meg tőle kérek segítséget. Hogy jutott eszembe? Miért vonzódom a gyenge pasikhoz? Mi a baj velem? Miért nem fáj a kezem? Egyek vagy menjek kórházba?
– Ez rémes, reggel korán kell kelnem – szólalt meg Kurt. – Ötkor tárgyalásom van. – Most, hogy ismét az önzés ismerős területén járt, abbahagyta a hintázást és felnézett. – Még mindig nem mondtad meg, hol voltál éjjel!
 
 
Az ajtó mellett, ahol Jody állt, volt egy antik tölgyfa ruhafogas. A fogason volt egy fekete cserép, amiben egy filodendron küzdött az életéért, és közben egy takácsatka kolónia otthonául is szolgált. Ahogy felkapta a cserepet, Jody hallotta, hogy a takácsatkák mocorognak parányi fészkükben. Amint hátralendítette a dobáshoz, látta, hogy Kurt pislog, szemhéja lassan mozgott, akár egy elektromos garázsajtó. Amikor eldobta, látta, hogy Kurt nyakán az ér lüktet egyet. A cserép egyenes vonalban szelte át a szobát, úgy húzva maga mögött a növényt, akár az üstökös a csóváját. Az atkák nagy megrökönyödésükre a levegőben találták magukat. A cserép feneke érintkezésbe lépett Kurt homlokával, és Jody látta, ahogy az edény előbb kidudorodik, aztán összeroppan. Cserépdarabok és virágföld szóródott szét, a növény beburkolta Kurt fejét, és Jody hallotta, ahogy a szárak egyenként elpattannak. Kurtnek nem jutott ideje arckifejezést váltani. Eszméletlenül zuhant hátra a kanapéra. Az egész a másodperc tized részéig tartott.
Jody odament a kanapéhoz, és kifésülte a virágföldet Kurt hajából. A homlokán félhold alakú mélyedés díszelgett, ami lassan megtelt vérrel. Jody hasa úgy meglódult és begörcsölt, hogy térdre esett a fájdalomtól. A belső szerveim bekrepálnak, gondolta.
Hallotta Kurt szívverését és lassú, rekedt légzését. Legalább nem öltem meg.
Az erős, fojtogatóan édes vérszag megtöltötte az orrát. Kétrét görnyedt az újabb görcsrohamtól. Megérintette a sebet Kurt fején, majd visszahúzta a kezét. Ujjairól csöpögött a vér. Ezt nem csinálom. Nem és kész.
Lenyalta az ujjait, és testében minden izom dalra fakadt. Szájpadlásán erős nyomást érzett, majd reccsenést hallott bent a fejében, mintha a szemfogait tépnék ki gyökerestül. Nyelvét végigfuttatta a szájpadlásán, s mintha a szemfogai mögött tűfejnyi hegyeket érzett volna: új, most bújó fogakat.
Mi az istent csinálok? – gondolta, ahogy Kurtre mászott, és a vért nyalta a homlokáról. Új foga egyre nőtt. Öröm bizsergett végig lényén, elméje elfehéredett az ujjongástól.
Agya rejtett zugában egy halk hang egyre azt kiabálta, „Ne!”, miközben beleharapott Kurt torkába, és itta a vérét. Hallotta, ahogy felnyög, egy ritmusban Kurt szívverésével. Géppisztoly-orgazmus volt, fehércsoki, forrásvíz a sivatagban, megmentésre érkező hallelujakórus és lovasság. Közben pedig a hang egyre csak üvöltötte, hogy NE!
Végül elhúzódott és legördült a padlóra. Leült háttal a kanapénak, átkarolta és a térdének nyomta az arcát, s az öröm apró görcseitől rángatózott. Sötét hullám hömpölygött végig a testén, mintha egy hótorlaszból forró fürdőbe mászott volna.
Aztán a meleg lassan távozott, helyébe szívszaggató szomorúság költözött – a veszteség olyan végtelen és mélységes érzése, hogy a puszta súlyától elzsibbadt.
Ismerem ezt az érzést, gondolta. Éreztem már ezelőtt.
Megfordult és Kurtre nézett, s némi megkönnyebbüléssel látta, hogy még lélegzik. A nyakán semmi nyoma nem maradt annak, hogy megharapta. A seb a homlokán kezdett hegesedni. A vérszag még erős volt, de most már taszította, mint az üres borosüveg szaga egy másnapossággal felhőzött reggelen.
Felállt és bement a fürdőbe, menet közben már vetkőzve. Megnyitotta a zuhanycsapot, aztán levette a harisnyája maradványát, szinte meg sem lepődve azon, hogy égett keze közben teljesen meggyógyult. Megváltoztam, gondolta. Sosem leszek már ugyanaz. A világ elmozdult. Ettől a gondolattól visszatért a szomorúság. Éreztem már ezt.
Belépett a zuhany alá, a perzselően forró vízsugár alá, de nem érezte, hallotta vagy látta a sötét fürdőszobában kavargó meleget és gőzt. Mellkasából felszakadt a zokogás első hulláma, egész testét megrázta, megnyitotta a bánat útját. A falnak dőlve lecsúszott, leült a meleg csempékre, és addig sírt, míg a víz ki nem hűlt. És eszébe jutott a másik zuhanyozás, amikor a világ szintén megváltozott.
Tizenöt éves volt és szerelmes, mármint szerelmes az egymáshoz érő nyelvek izgalmába és a fiú kezének durva érintésébe a mellén; szerelmes a szenvedély ideájába és a túl édes bor mámorába, amit a fiú lopott a közértből. Steve Rizzolinak hívták (ami tök lényegtelen, de sosem fogja elfelejteni), két évvel idősebb volt nála, amolyan rosszfiú hasispipával meg szörfös simasággal. A Carmel-dűnéken egy takarón Steve kidumálta a farmerjából, és azt csinálta neki. Neki, és nem vele: amennyit ő közreműködött, akár halott is lehetett volna. Gyors, kellemetlen és üres volt, kivéve a fájdalmat, ami maradt, sőt erősödött, miután hazagyalogolt, kibőgte magát a zuhany alatt, majd feküdt a szobájában, nedves haját a párnán szétterítve, és a plafont bámulva gyászolt hajnalig.
Ahogy most kilépett a zuhany alól, és gépiesen megtörülközött, arra gondolt, akkor éreztem ezt, amikor a szüzességemet sirattam. Most mit siratok? Az emberségemet? Ez az: már nem vagyok ember, és soha többé nem is leszek.
A felismeréstől minden a helyére kattant. Nem egy éjjel maradt ki, hanem kettő. A támadója azért rejtette a konténer alá, hogy megóvja a napfénytől, de ő valahogy kidugta a karját, és az megégett. Átaludta az egész napot, és amikor másnap este felébredt, már nem ember volt.
Vámpír.
Nem hisz a vámpírokban.
A lábára nézett a fürdőszobaszőnyegen. Lábujjai egyenesek voltak, akár a kisbabáé, mintha a cipőtől sosem hajlottak volna meg. A gyermekkori balesetek hegei a térdén és könyökén eltűntek. A tükörbe nézve azt látta, hogy az apró vonalak a szeme sarkából köddé lettek, sőt még a szeplői is. Szeme viszont fekete volt, az íriszéből semmi nem látszott. Megborzongott. Aztán rájött, hogy mindezt szuroksötétben látja, hát felkapcsolta a világítást. Pupillái összeszűkültek, és szeme ismét olyan fényes zöld lett, amilyen mindig. Marokra ragadta a haját, és megvizsgálta a hajszálai végét. Egy se volt törött. Alig merte elhinni, de… tökéletes. Egy huszonhat éves újszülött.
Vámpír vagyok. Hagyta, hogy a gondolat keringjen, majd letelepedjen a fejében, s közben átment a hálóba, farmert meg pólót vett fel.
Vámpír. Szörnyeteg. De nem érzem magam szörnyetegnek.
Ahogy ment a hálóból vissza a fürdőbe, hogy megszárítsa a haját, észrevette a kanapén heverő Kurtöt. Ritmikusan lélegzett, egészséges hőaura vette körül. Jody enyhe bűntudatot érzett, de elhessegette.
Le van szarva. Amúgy se bírtam igazán. Talán tényleg szörnyeteg vagyok.
Bekapcsolta a hajsütővasat, amivel minden reggel kiegyenesítette a haját, aztán kikapcsolta. Ez is le van szarva. Le van szarva a hajsütővas, a hajszárító, a magas sarkú, a szempillafesték, a harisnya. Le vannak szarva ezek az emberi izék.
Kirázta a haját, fogta a fogkeféjét és visszament a hálóba, ahol egy válltáskát telepakolt farmerrel meg pólóval. Kurt ékszerdobozában megkereste a Honda pótkulcsait.
Az ágy melletti rádiós óra hajnali ötöt mutatott. Nincs sok időm. Gyorsan keresnem kell egy biztos helyet.
Kifelé menet megállt a kanapénál, és homlokon csókolta Kurtöt. – El fogsz késni a tárgyalásról – mondta neki. Kurt nem mozdult.
Jody felkapta a padlóról a pénzzel teli zacskót, beledugta a táskába, aztán kiment. Az utcára érve körülnézett és káromkodott. A Hondát elvontatták. El kell mennie érte a telepre. Amit csak nappal lehet. Basszus. Nemsokára világos lesz. Eszébe jutott, mit tett a napfény a kezével. Sötét helyet kell találnom.
Kocogva indult el, és még sosem érezte magát ilyen fittnek. A Van Nessnél betért egy motelbe, és addig nyomta a csengőt, míg egy álmos képű portás jelent meg a golyóálló üveg mögött. Kifizetett két éjszakát, majd adott egy százdollárost a portásnak, kikötve, hogy semmilyen körülmények között ne zavarják.
A szobában kulcsra zárta az ajtót, majd a széket a kilincsnek támasztotta, és bemászott az ágyba.
Hirtelen kimerültség fogta el, ahogy a nappal első rózsaszín sugarai szétterültek a város fölött. Vissza kell szereznem a kocsimat, gondolta. Találnom kell egy biztonságos helyet. Aztán ki kell derítenem, ki tette ezt velem. Tudnom kell, miért. Miért én? Miért a pénz? Miért? És segítségre lesz szükségem. Valakire, aki nappal is mozoghat.
Mire a nap kikukucskált a horizont felett keleten, már a holtak álmát aludta.

A Kiadó negedélyével.