Főkép

Görgey Etelka egészen kivételes személyiség. Amellett, hogy 34 évesen református lelkészként működik Pálfán, feleség és anya, valamint egy négy részes sci-fi sorozat írója.

A Csodaidők-tetralógia majd’ két évezreddel napjaink után játszódik, szerte a galaxisban. Ám nem egy újabb űropera a szokásos klisékkel, hanem számos társadalmi, vallási és filozófiai kérdésben igen mélyre ásó családregény, aminek máris szép számú rajongótábora van. A sorozat második része a Könyvhétre jelent meg Kiszakadtak címmel.

ekultura.hu: Az eddigi két kötet 800 oldalt tesz ki, és gondolom, még legalább ugyanennyi lesz a további kettő. Mindennek egy elképesztő alapossággal kidolgozott jövőbeli világ adja a hátterét, aminek van történelme, különleges kultúrái, nyelvei, megannyi lakott bolygója... Mennyi idő és munka fekszik mindebben?

Görgey Etelka: Sok, de olyan munka volt ez, amelyet nem éreztem munkának, inkább egy jókora, komplex játéknak, egyfajta rendszerépítő társasjátéknak, mint amilyen a Civilisation vagy esetleg a Catan.
Mivel sem tévénk nincs, sem számítógépes játékokat nem szoktam játszani, valamivel el kell ütnöm a modern technikai vívmányok (mint pl. az automata mosógép és a pizzafutár) által nyakamba szakadt szabadidőt. [Mosolyog]

ekultura.hu: Volt segítséged az írásban?

Eta: Hát… a barátnőm, akinek a könyv elején is köszönetet mondtam, sokat segített azáltal, hogy ezerszer végighallgatta a történetet, és annak különböző variációit. Meg hát a számítógép, egy ősi, PII-es Fujitsu Lifebook. Azon írtam a disszertációmat is. Nagyon jó kis gép volt…
És főleg a férjem, aki bírta idegekkel, hogy írok, és nem zaklatott miatta, sőt, aztán az egész történeten kötelességtudóan végigküzdötte magát.

ekultura.hu: Ám a Csodaidők nem az első műved, hiszen Harry Potter fanfictionök írásával indult írói pályád. Megfogalmazható, hogy mi az, ami ezekből hatással volt a Csodaidőkre?

Eta: Azt hiszem, a leginkább írástechnikai dolgokban volt hatással: a fanficek olyanok voltak számomra, mint másnak az ifjúkori zsengék.
Ma már én is kis pirulással nézek vissza rájuk, rengeteg hibájukat látom, de megtanultam belőlük azt, hogyan kell egy történetet felépíteni, aztán megírni úgy, hogy az az olvasók nagy részének is tetsszen.

ekultura.hu: A www.csodaidok.hu oldalt böngészve kiderül, hogy van egy erős rajongói mag, akik még a fanfictionös időkből lettek írásaid kedvelőivé, és akikkel nagyon közeli kapcsolatot tartasz. De pontosan milyen is velük a kapcsolatod, és mennyi befolyásuk volt ill. lehet a történet alakulására?

Eta: Vannak közöttük olyanok, akik az évek folyamán barátaim lettek, és másokkal is jó kapcsolatban vagyunk.
Sokáig eléggé kétoldalú, párbeszédes volt a viszonyunk, mivel főleg különböző HP-s fórumokról ismertük egymást, de mostanában már nagyon ritkán fórumozok. A történet alakulására azonban egy-két emberen kívül, akik közeli barátaim, senki nem volt hatással.
Főleg azért nem, mert amikorra a könyv az ő kezükbe került, már mind a négy rész meg volt írva.

ekultura.hu: A honlapodon is olvasható, hogy teológusi és hebraista diplomával rendelkezel, és lelkészként is dolgozol, de engem az is érdekelne, hogy honnan jön Görgey Etelka? Mik voltak azok a pontok az életedben, amik a Csodaidők megírása felé mozdítottak?

Eta: Honnan jöttem? Komlóról. [Mosolyog] Bányászcsaládból, amelyben anyám elsőgenerációs értelmiségi volt, apám bányász, négy nagyszülőm mindegyike (nagymamáim is) a föld alatt dolgoztak, ott építették a szocializmust. Olyan is lett. [Mosolyog]
De hogy mi mozdított éppen a Csodaidők megírása felé, arra nem tudnék pontokat megnevezni. Sok szempontból a történet írta magát – először akkor, amikor a vázlatot írtam, utána meg amikor kidolgoztam.

Nem pontszerű esemény, de mindenképpen a Csodaidők megírása felé mozdított az, hogy nagyon rossz volt a családom – nyilván valamiféle módon „kompenzáltam” ezt a nagycsaládokkal.
Meg aztán világ életemben izgalmasnak találtam a Robinson–Hétévi vakáció-féle könyveket, és gyakran elgondolkodtam azon, milyen lehet újrakezdeni mindent a kezdetektől – így született meg a Nies és Nagy Andreas története, amelynek a Csodaidők mintegy „folytatása”.

ekultura.hu: Mely írók ill. könyvek tartoznak a nagy kedvenceid közé, s melyek, akiktől/amikből esetleg merítettél?

Eta: A nagy kedvencem Zsoldos Péter a Távoli tűzzel, de az összes regényét szívesen olvasom. A magyarok közül kedvencem még Gion Nándor és az obligát Rejtő Jenő.

Külföldről nagyon sokan vannak. Szeretem Cronin könyveit, talán mert olyan ügyesen keveri a fájdalmat a boldogsággal, Merle-nek is sok olyan könyve van, amelyet szívesen olvasok újra, a könnyed stílusúak közül Nick Hornbyt és a már-már klasszikusnak számító Franz Werfelt kedvelem, kikapcsolódásként Agatha Christie és Arthur Hailey könyveit szeretem olvasni.

A sci-fi írók közül Asimov, Bradbury, Komacu Szakjo, Lem, a fantasynál pedig Tolkien és Rowling. Szóval, azt hiszem, elég átlagos ízlésem van.

Két műről tudok, amelyekből merítettem: Zsoldos Péter Távoli tűz című regénye az egyik, és Barry B. Longyear „Kedves ellenségem” című novellája a másik. Zsoldostól gondolatokat és érzéseket, Longyeartól ötletet: a nagycsalád ötlete valahol a dracok kívülről felmondandó családfájánál kezdett formálódni bennem.
Lehet, hogy van több is, de az nem ennyire tudatos. Talán Asimovtól még a mentalisták ötletét, bár az én mentalistáim sokkal kevesebbet tudnak, mint az övéi.

ekultura.hu: A fanfic-múltad kapcsán kérdezem: mit szóltál a Potter sorozat befejezéséhez?

Eta: Én máshogy fejeztem be. [Mosolyog] De így is tetszett! Egyébként mindkettőnk prológusa a kilenc és háromnegyedik vágányra vitte vissza a főhősöket, ahová már a gyerekeikkel igyekeztek. Csak én négy évvel Rowling előtt eljutottam idáig. [Mosolyog]

ekultura.hu: Bár nem lehet olyat kijelenteni, hogy a Csodaidők vallásos regénysorozat, az mindenképp átjön, hogy a vallásról az átlagnál többet tudsz. De hogy érzed, az, hogy teológus vagy, és lelkészként is működsz, a történet mely részeiben nyilvánul meg, mekkora hatással volt rá?

Eta: Szerintem mindenhol megnyilvánul, csak hol jobban kitűnik, hol kevésbé. Mivel nem tartozom a fundamentalisták közé, ezért nyilván nem csapkodom bibliai idézetekkel, és igyekszem a szájbarágás eszközeit is mellőzni (van, aki szerint nem is sikerült), de tudatos írói döntés volt az, hogy vallásos emberek a főhősök, még ha esetenként ez nem is nyilvánvaló: meg akartam mutatni, hogy igenis ilyen emberek is lehetnek kedvelhető figurák, sőt, hősök. És azt is, hogy a vallásos ember nem szükségszerűen gyenge, gyáva és buta: viszont sokkal inkább érvényesül életében, döntéseiben az etika, a morál, sokkal többször mérlegeli magában, hogy amit tenni készül, helyes-e, vagy helytelen.

ekultura.hu: Számomra a Csodaidők egyik legfőbb pozitívuma a jellemábrázolás, az, hogy a szereplőid közül még a legcsekélyebb fontosságú is hiteles. Különösen a második könyvnél éreztem azt, hogy mindebben „nem csupán” az emberi lélek és élet alapos ismerete mutatkozik meg, de saját tapasztalataid is. Érdekelne, hogy mely szereplőid mely vonásait mintáztad magadról?

Eta: Nem tudom, hogy az emberi lélek ismerője vagyok-e, a saját lelkemet elég jól ismerem, és ezt használom fel írás közben is.
Úgy vélem, bizonyos szintig mindannyian egyformák vagyunk: ha megbántanak, rosszul esik, ha dicsérnek az jól, ha lelepleznek, szégyenkezünk, ha támadnak, védekezünk, ha olyan feladat elé állítanak, amelyet nem tudunk megoldani, zavarba jövünk.

A tapasztalat meg abban áll, hogy nagyjából tudom, hogy a különböző típusok hogyan élik meg, mutatják ki ugyanazt az érzést.
Éppen ezért minden szereplőm esetében alapvetően magamból indulok ki: én mit éreznék ebben a helyzetben – aztán a következő kérdés: a szereplőim ezt hogyan mutatnák ki.
Szóval minden szereplőben benne vagyok, vagy talán minden szereplő én is vagyok egy kicsit. Azt hiszem egyébként, hogy igazából Malint mintáztam magamról, igaz, ő sokban nem annyira olyan, mint én, hanem inkább olyan, amilyen lenni szeretnék.

ekultura.hu: Bár a történet java már jóval előbb kész volt, egy kicsit mégis úgy éreztem a második könyvet olvasva, hogy egyes momentumaira hatott az, hogy anya lettél. Jól látom? S mennyiben változtathat a fiad, Ármin és az ő születése a még hátralévő két könyvön, ill. azon, ahogy és amit ezentúl írsz?

Eta: A könyvhöz Ármin születése után hozzá sem nyúltam. A szerkesztés során ugyan már terhes voltam, de hozzá akkor már nem írtam semmit, csak húztunk belőle a szerkesztővel. Azt sem hiszem, hogy a másik két könyvet átírnám azért, mert anya lettem.
Sőt, úgy érzem, a később születendő történeteimen sem fog nagyon változtatni, hiszen én magam nem változtam meg.

ekultura.hu: És az írás változtatott bármit is az életedben? Pl. könnyebb lett-e általa prédikációkat megírni ill. tartani?

Eta: A fanfiction-írás azt változtatta meg, hogy megtanultam angolul írni. A Csodaidők kapcsán megtanultam annyira magyarul, hogy most már majdnem irodalmi szinten tudok fogalmazni, így dolgozhatok műfordítóként.
A prédikáció azonban egész más műfaj, azt az írás maga nem érintette.

ekultura.hu: Mesélj még, kérlek, a lelkészi munkádról! (Megesett már olyan, hogy olyasmit mondtál a prédikációban, ami a Bokrában is szerepel?

Eta: A lelkészi munka legnagyobb része mások meghallgatása. Ez egyrészt nagyon sok, hiszen mindenki vágyik arra, hogy meghallgassák. Másrészt nagyon kevés, mert arra már nem kíváncsiak az emberek, sokszor a templomjárók sem, amit mondanék.
Igaz, néha vannak kivételek, de a munka túlnyomó része küszködés. És ennek sokszor maga az egyház, az egyházi emberek az okai: azt hiszem, nagyon megszokták már az emberek azt, hogy az egyház felől jórészt sablonos vagy érthetetlen válaszok érkeznek.

Meg hát a legtöbben azt hiszik, tudják, miről tanít az egyház, a Biblia, még akkor is, ha maguk sosem olvasták a Bibliát, és évente egyszer, ha beesnek a templomba. Éppen ezért már oda sem figyelnek. Ennek az érdektelenségnek a falát áttörni nagyon-nagyon nehéz.

Ami a másik kérdésedet illeti: igen, előfordult már, hogy a Bokrát idéztem, hiszen a Bokra végül is nem más, mint a saját teológiai tapasztalataim egyfajta lenyomata. Ilyenkor nem mertem a férjemre nézni, mert féltem, hogy elvigyorodom.

ekultura.hu: Férjednek is megvan a lelkészi munka mellett a maga művészi tevékenysége. Van esetleg olyan honlap, ahol megtekinthetők az ő festményei?

Eta: Igen, a gorgey.hu az ő oldalára mutat, az oldal azonban még nincs teljesen készen, bár a portfóliójának egy kis része már felkerült.

ekultura.hu: Mikorra várható a további két rész megjelenése? És van bármi, amit elárulhatsz a folytatásról?

Eta: Az Animus most úgy nyilatkozott, hogy a következő kötetet karácsonyra hoznák ki. A negyedik kötetről még nem volt szó. A folytatásról meg mit mondjak? Lesz benne háború, nem is kevés, hiszen igazából még csak most kezdődött el.
És azt is megtudjuk, hogy mi az igazság a Nies körül. És persze az is kiderül, hogy az írónak hogyan lett végül „Raas” a családi neve.

ekultura.hu: Mihez kezdesz, ha megjelent mind a négy könyv? Vagy talán bizony máris dolgozol valami egyében?

Eta: Egyszerre több egyében is dolgozom, ami azt jelenti, hogy igazából semmin sem dolgozom komolyabban.
Ezen majd szeptembertől szeretnék változtatni, amikor is először a disszertációmat pofozom ki egy kicsit, hogy kiadásra alkalmas legyen (a kiadó már megvan hozzá), utána pedig meglátom, hogy a két fő tervem közül melyiket érzem majd fontosabbnak – vagy kellemesebbnek.

Mind a kettő a Csodaidőkkel kapcsolatos, az egyik egyfajta „mi lett volna, ha” történet lenne, amely ott venné fel a Csodaidők fonalát, amikor Yaan az első kötetben nem fordul vissza, hogy beszéljen Tobbelttel, és innen vinné végig az eseményeket.
A másik pedig a már régóta tervezett – szintén Raana által írt – Nagy Andreas-életrajz.

Talán az utóbbi nem hangzik annyira izgalmasnak, de az biztos, hogyha ennek fogok neki, akkor a Bokrának több részét is jobban kidolgoznám, és az eddigi visszajelzésekből úgy vettem ki, hogy ennek többen is örülnének. Nem is szólva a bennem lappangó teológusról…

ekultura.hu: Olvasgatva a különféle fórumos kommenteket, nekem úgy tűnik, jellemzően a hímneműek problémáznak azon, hogy akkor a Csodaidők sci-finek számít-e vagy sem, míg a lányok és nők valahogy jobban érzik, értik, amit írsz. Te ezt hogy látod? Vajon tényleg könnyebb nőként befogadni egy írónő gondolatait?

Eta: Fogalmam sincs. Mivel még nem voltam férfi, nem tudom, hogy férfiként vagy nőként könnyebb-e egy nő gondolatait befogadni. Szerintem máshol van itt a probléma – már ha problémának lehet ezt nevezni.
Ez pedig nem a műfaji meghatározás problémája, hanem a könyv alapvetően vallásos értékrendjéé.

A valláshoz pedig manapság leginkább a gyengeség képzete kötődik, először is azért, mert a modern, természettudományos szemléletű emberek egy része úgy gondolja, hogy csak a buták hihetnek, és a butaság alapvető gyengeség.
Másrészt pedig ott vannak azok a maximák, amelyek mintha szintén a gyengeség szinonimái lennének mostanában: a bocsánatkérés, a szelídség, a türelem, mely utóbbit egy XX. századi református teológus, Vályi Nagy Ervin a görögről tükörfordításban „alul maradni tudás”-nak nevezett.

És vannak olyan férfiak – bár tapasztalataim szerint nem túl sokan –, akik emiatt nem tudnak mit kezdeni a könyvvel. Ma nem divat gyengének lenni, különösen, ha férfi valaki, és különösen, ha egy alapvetően „férfiasnak” tartott műfajról van szó.

ekultura.hu: Ha már nők: számomra rendkívül szimpatikus a Kavenben, hogy sokkal inkább egyenrangú félként kezelik a nőket. Méghozzá nem is annyira a demokrácia elve, mint inkább a mindenki csinálja, amihez tehetsége van hozzáállás kapcsán. Hogy látod, a mi világunkban milyen a nők helyzete?

Eta: Ugyanolyan rossz, mint a férfiaké. Stupid célokat és ideálokat tűznek ki mindenki elé, az emberek meg futnak utánuk. Ráadásul ezeknek egy része tökéletesen szürreális, elérhetetlen, és sok-sok ember életét tönkreteszik: ilyenek például a „tökéletes nő” és „tökéletes férfi” ideálok, az ultrabárgyú és nyálas „szerelem” ideájáról nem is szólva.
Szó nincs itt arról, hogy mindenki azt csinálja, amihez tehetsége van, vagy aminek született.

ekultura.hu: A regényben hol így írod, hol úgy, tehát: a kaveni karikagyűrűt a jobb vagy a bal kézen hordják?

Eta: Igazad van, észre sem vettem a hibát: jobb kézen eljegyzés, bal kézen a házasságkötés után. A következő kiadásnál – ha lesz ilyen – majd javítom. [Mosolyog]

ekultura.hu: Giin alakja számomra egyre inkább idézi azokat a nagy vallásreformereket, akik képesek voltak igazukért, hitükért akár a saját egyházukkal is szembeszállni. Mi erről a véleményed?

Eta: Giin sosem fordul szembe a Kaven tanításával, mint például Luther vagy Kálvin a katolikus egyházéval, és nem jut eszébe az új felekezet alapítása sem. Ő elsősorban a gyakorlat bizonyos momentumain szeretne változtatni.
Ha már valakihez hasonlítani kellene, akkor inkább XXIII. János pápa… sajnos nem találok most jobb analógiát.

ekultura.hu: Nekem úgy tűnik, a Kaven egyfajta utópisztikus világ: ilyen lehetne egy hagyományokra és igazi vallásgyakorlásra ill. hitre épülő, normális emberi közösség. Szerinted ez megvalósítható ezen a Földön?

Eta: Egyes részei biztosan: például a nagycsaládok együttélése, a vallásos normák követése, a hagyományőrzés. Mások nem: ilyen például a mentalitásra épülő mazdrai rendszer.

Maga az elképzelés nem teljesen utópisztikus, példák erre azok a zárt, hagyományőrző közösségek, amelyek szinte minden vallásban megtalálhatók, ráadásul az sem teljesen biztos, hogy mindenki „normális”-nak tartana egy ilyen közösséget: mint vallási közösség bizony sokszor rugalmatlan és az úgynevezett „egyéni szabadságjogokat” is jócskán korlátozza.

ekultura.hu: Manapság rendkívül erős az az irányzat, ami az ősi magyar hagyományok felélesztését és gyakorlását szorgalmazza, de vajon léteznek még ezek? Felidézhetőek egyáltalán, és van olyan, amit át lehet menteni e megváltozott világba? S ha igen, hogyan?

Eta: Felidézhetőnek felidézhetők, csak kérdés, hogy érdemes-e ilyesmivel próbálkozni. Az a hagyomány marad meg, amely az azt őrző csoport életének integráns része.
Ami nem az, az először értékét veszti (mint pl. a fogyasztói társadalomban a karácsony), majd idővel teljesen el is tűnik (mint pl. azok a pogány ünnepek, amelyeknek nem találták meg a helyét a keresztény év rendjében).
Szóval szerintem fölösleges kísérletezgetés. Alkossunk inkább közösségeket, és adjunk annak olyan kereteket, amelyek méltók lehetnek arra, hogy tovább hagyományozzuk őket.

ekultura.hu: Érzek némi összecsengést a régi, nagy nyugati vallások jelenkori helyzetével is. Legalábbis nekem úgy tűnik, ezek zöme (bár egyedül a katolikusra van valamely kevés rálátásom) nemigen tud mit kezdeni a változó időkkel, nem tud alkalmazkodni a megváltozott igényekhez, s miközben mereven ragaszkodik a régi vonalakhoz, egyre veszít pozíciójából, ill. hívei köréből, avagy egyre kevésbé tudja megszólítani, megfogni az újabb és újabb generációkat. Te hogy látod ezt?

Eta: Én katasztrofálisnak tartom az egyházak helyzetét, mindegyik egyházét, mivel tökéletes struccpolitikát folytatnak. Félreértés ne essék: nem azt tartom struccpolitikának, hogy ragaszkodnak az evangéliumhoz, a krisztusi tanításhoz – már amikor ezt teszik –, hanem valami egészen mást.
Még pár évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy az egyházak baja csupán nyelvi probléma: még mindig ókori nyelven próbálunk megfogalmazni elveket és igazságokat.

Aztán rájöttem, hogy sokkal nagyobb a baj: az egyházak világképével van alapvető probléma. Egyrészt itt élnek a modern világban, és ezért részben elfogadják a természettudományos világképet.
Másrészt ott a Biblia, amely az akkori emberek mitologikus nyelvén íródott, és az egyházi emberek java része ahelyett, hogy értelmezné magának ezt a nyelvezetet, egész mást csinál: ahol a Biblia látszólag ellentmond a természettudományos világképnek, ott egyszerűen tagadja azt.

Az így kialakult világkép tökéletesen kaotikus, a nem hívők előtt védhetetlen, és képtelen megszólítani a ma emberét.
A hit pedig egyfajta érzelmi elkötelezettséggé vált a „tudom, kinek hittem” helyett. De hát nagyon nehéz tudásról beszélni, ha a keret, azaz a világkép zavaros. Az érzelmek pedig semminek nem biztosítanak szilárd alapot – még egy házasságnak sem, nemhogy a hitnek.

Ezért tart az egyház ott, ahol. És tudod, mi a furcsa? Hogy mintha senki nem látná az egyházi emberek közül, még a teológiai tanárok, kutatók, gondolkodók sem, hogy ez a baj. Hibáztatják a tévét, a fogyasztói társadalmat, meg egyebeket. Pedig a hiba a mi készülékünkben van.

ekultura.hu: Mi lenne hát a megoldás?

Eta: Bevallani a hibáinkat, és tenni ellene. De ehhez arra is szükség van, hogy merjünk szembenézni a kétségeinkkel, merjünk mindent megkérdőjelezni, amelyet eddig a „kötelező hinnivaló” kategóriában rejtegettünk, és keressük meg magunknak a válaszokat, amelyeket aztán másoknak is átadhatunk.
Ez azonban nagyon kemény szellemi kihívás, és sokan nekifutni sem mernek, mert félnek, hogy elveszítik a hitüket. Szerintem azonban az olyan hit, amelyet a tudatos kételkedés megsemmisít, sosem volt az, amit a hit szó eredetileg jelent: „szilárdság, kitartás, határozottság”.

ekultura.hu: Számomra a Csodaidők egyik legmegrázóbb része az, amiben a háborúról írsz. Akár az emberi történelmet nézem, akár a sorozat jövőbeni, elképzelt történelmét, úgy látom, a háborúk kirobbanásának okai között az egyik legsűrűbben előfordulók a kulturális (és vallásbeli) különbségek.
Ugyanakkor a Kaven ill. annak szent könyve, a Bokra kapcsán azt szűröm le, hogy véleményed szerint szükség van hagyományokra, vallásra, amik útmutatást és tartást adnak az embernek. Abból pedig, ahogy leírod a külsős kormány uniformizálást erőltető törekvéseit, számomra az jön le, hogy nem nézed jó szemmel a globalizációs folyamatokat.
Tudom, hogy ez roppant komplex kérdéskör, mégis érdekelne, szerinted mit lehet tenni, hogy a különféle népek kultúrája, vallása is fennmaradjon, de háborúk, értelmetlen vérontás se legyen. Azaz, hogyan lehetne itt béke, hogy lehetne ez egy jobb világ?

Eta: Fú, hát biztos, hogy erre a kérdésre nekem kell válaszolni? [Mosolyog] No, de menjünk végig sorjában. Azt mondtad, hogy a háborúk okai általában a kulturális-vallási különbségek. Ezzel rögtön nem értek egyet.
A háborúk okai mindig hatalmi jellegűek, amelyet a döntéshozók kulturális-vallási köntösbe öltöztetnek, mert így már alkalmasak a mozgósításra. Az igaz, hogy a másság tényleg okoz egyfajta idegenkedést, de ez nem feltétlenül vezet tömeges erőszakhoz, csak ha valaki ezt – legtöbbször saját hasznára – meglovagolja.

Emberi kapcsolatokra azonban szükség van, és ez természetes módon csoportokat hoz létre. Ezeknek hamar kialakul a hagyománya, mivel enélkül nincs csoportidentitás, nincs összetartó erő, ráadásul minden csoportidentitásnak van olyan része, amely direkt különbözik a másik csoportétól – és ez is elhagyhatatlan elem: az azonosságok és különbségek felismerése a személy önazonosság-tudatának is része.

A megoldás tehát egyes-egyedül annak a maximának a felismerése, hogy az én szabadságom határai ott vannak, ahol a másik emberéi kezdődnek. De ahhoz, hogy ez a gondolat élhető világot hozzon, minden személynek, kultúrának fel kell ismernie. És ez már egy nagyon modern kérdés.

Tolerálható az intolerancia? Véleményem szerint nem. És az „alapvető emberi jogok” mellett végre beszélnünk kellene az „alapvető emberi kötelességek”-ről, és meg kellene keresnünk ennek a kettőnek az egyensúlyát: mindenkit annyiban illessenek meg a jogok, amennyiben betartja a kötelességeit.
Sőt, valójában a kötelességek megtartása a döntő: ha mindenki megteszi a kötelességét a másik irányába, akkor okafogyottá válik a jogokról való beszéd. Ezért is lett a Kaven két pillére a kötelesség és a felelősség. Mert itt élünk, együtt, tehát „nem vagyunk egyedül” – hogy a Bokra mottóját idézzem.

ekultura.hu: Ezzel nagyon is egyetértek, de megfogalmaznád pontosabban is, hogy mely kötelességekre gondolsz?

Eta: „Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz” – mondja az Emberi Jogok Nyilatkozata.
Számomra ez azt jelenti, hogy kötelességem mások élethez, szabadsághoz és személyi biztonsághoz való eljutását elősegíteni {ami több, mint a ne gyilkolj, ne lopj (embert – mivel ez a parancsolat eredetileg az emberrablásról szól), és a ne kívánj parancsolatok megtartása}. Ha ezt nem teszem, akkor ezek a jogok engem sem illetnek meg.

Vagy mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz (természetesen bizonyos határokon belül). Nos, ha ez így van, akkor mindenkinek kötelessége, hogy mások szabad véleménynyilvánításának helyt adjon.
Ha azt nem teszi meg, akkor elveszíti a jogát arra, hogy maga szabadon véleményt nyilvánítson. És ezt lehetne hosszan folytatni. A lényeg: ne a „mit kapok”, hanem a „mit nyújtok” legyen az első.