Főkép

Veterán zenekaroknál mindig fenyeget az a veszély, hogy koncertjeik egyfajta best of válogatás élő előadásába fulladnak. Különösen igaz ez olyan bandák esetében, akik valamiféle évfordulón, mondjuk, a harmincadikon indulnak újabb turnéra.

Ennek teljes tudatában is reménykedtem, hogy a Whitesnake a régi slágerek mellett, előtt az új anyaggal rukkol elő, és a „Best Years” első motívumainak felcsendülésekor mintha fel is csillant volna a közmondásos reménysugár, de a csapat hamar lelombozta ez irányú lelkesedésemet. A közönség nagy úr, és a viharos két év előtti események után, de meg általában véve is, nem engedhették meg maguknak, hogy ne hangozzon el az a pár dal, amiért a Whitesnake-et általában szeretik.

Így David Coverdale-lel együtt énekeltük az „Ain’t No Love In The Heart Of The City”-t (ami ráadásul feldolgozás, hiába ebből származik a banda egyik koncertlemezének hangzatos címe), a „Fool For Your Loving” és az „Is This Love” refrénjeit, valamint örök kedvencemet, a „Here I Go Again”-t.

És itt érdemes megállni egy pillanatra. A Whitesnake valójában nem egy csapat, hanem David Coverdale és kísérőzenekara. Olyasmi, mint Ozzy Osborne zenekarai, ahol a muzsikusok önmagukban is zseniális előadóművészek, és szólóban vagy saját együtteseikkel is ugyanolyan sikeresek, az összetartó erő ennek ellenére egyetlen személy: az énekes.

Mégis, Doug Aldrich rendkívüli színpadi jelenség, Steve Vaihoz, John Sykeshoz, Adrien Vandenberghez hasonló gitáristen, aki úgy teker, úgy nyúzza a húrokat, ahogy csak kevesen. És ami a legfontosabb, saját stílusa van, mely mégis félreismerhetetlenül amerikai, mélyen a bluesban gyökerezik.

Mellette pedig a Winger IV című albumáról ismert Reb Beach ujjai futkároztak a húrokon. Az ő metálosabb, parányit Van Halenére emlékeztető stílusa alapból jobban bejött nekem, itt mégis egy kicsit mintha a másodhegedűs szerepét játszotta volna, de ezt se bántam.

És amikor az ő kettejük interpretációjában szólalt meg a már említett „Here I Go Again”, akkor rá kellett jönnöm, hogy a vérfrissítés a Whitesnake, Coverdale lételeme. Már az első, Saint And Sinnersen megjelent változat is lenyűgözött, az 1987-en pedig teljesen új életre kelt a szám, és most ismét olyan megoldásokat sikerült belevinniük, amitől elképesztően modern, erőteljes, és épp ezért időtlen lett a dal.

Ahogy minden egyes nóta, ami ezen a koncerten elhangzott.

Coverdale ugyan nem kölyök már, így a magasak, és néhol a közepek is megkoptak már, viszont oly mértékben megtanulta az amerikai ősforráshoz visszatérő bluest, hogy európai fül számára ismeretlen hangok is belekerültek a régi darabokba. A közönség egyik tagja egyenesen hamisnak titulálta a „Soldier Of Fortune”-t, pedig csupán a „műfaj” változott. Ez már egy másik világ, nem a Deep Purple klasszikus alapokra épülő kemény rockzenéje.

S igen, a koncert lezárásaként egy „Stormbringer”-betéttel kombinált „Burn” hangzott el. E számot már hallottam az eredeti, persze nem Coverdale-lel, hanem Joe Lynn Turnerrel felálló csapattól és Glenn Hughestól is, és noha nem érdemes összevetni az értelmezéseket, hiszen mindegyik „hitelesnek” mondható, amit ezen a koncerten hallottam, egyszerűen szédületes volt. Utánozhatatlan. Ennél fergetegesebb lezárást elképzelni is képtelenség.

Mivel a Deep Purple utódzenekarok iránt teljesen elfogult vagyok, hiszen zeneileg többé-kevésbé rajtuk nőttem fel, az ő számaikat tanultam sorra meg gitáron, azt hiszem tárgyilagosan ítélve is rendkívüli este volt a Whitesnake rég várt fellépése. És nem baj, ha best of, csak jöjjenek még. És ne csupán egyszer.