FőképLehet azon vitatkozni, elmélkedni, hogy végül is hogy áll a magyar képregény-színtér, ill. a magyar képregény-művészet, bár igazából ezt is, mint minden mást ebben az országban, alapvetően meghatározza az, hogy tízmilliónyian vagyunk egy nem túl nagy területen, és ez semmi esetre sem sok.

Ami nem totálisan mainstream, kommersz, divatos, az úgy istenigazából jól és könnyen nem tud itt megélni.
Ha az ember egy picit is különlegesebbet akar alkotni, kiadni, vagy mondjuk másokat rábeszélni annak megtapasztalására, akkor készüljön fel rá, hogy nehéz dolga lesz, harcolnia kell. Nem panasz, csak tény.

S persze a sosem egyszerű körülmények mellett és ellenére mindig is voltak, s remélhetőleg lesznek is különleges, világszínvonalú dolgok, események, alkotások, amiket magyarok követnek el. A Spirál is ilyen.

Az igényes kivitelű képregény-albumot kézbe véve elsőként természetesen a rajzoló-festő Futaki Attila teljesítményével találja szembe magát az olvasó.
Emberünk állítólag napi egy képkockát fest meg, a maga egyéni, szuggesztív és ütős stílusában. Szürreális és hiperreális keveredik művészetében – a történet hátteréül, színhelyéül szolgáló Budapestet ismerjük, mégis megijeszt.

Tényleg ilyen lepusztult, elidegenedett, kiüresedett és szürke? – merülhet fel a kérdés azon szerencsésekben, akik ritkán látják szép városunk árnyoldalait. Ám Futaki képei csak másodsorban reflektálnak a valóságra, a mai magyar helyzetre.
Elsősorban a Nikolényi Gergely által írt történet főhősének lelki világának kivetülései.

Jól tette, aki metafizikai horrornak nevezte, bár a kortárs urbánus pszichothriller is jó közelítés, hiszen beteges, súlyos sztori ez, melyet jómagam nem is annyira értek, mint inkább érzek, a zsigereimben, az agyam leghátsó meg legmélyebb szegleteiben, és persze nem jó érzés.

Bizonyos olvasatban arról szól, hogy Adamnak szerelmi csalódása van. Nem tiszta, hogy mi is történt valójában: a csaj félrelépett, vagy mosolyszünetet tartottak, vagy az egész csak Adam kételyekkel, tépelődéssel teli, (ön)bizalomhiányos elméjében zajlik.

Mindenesetre ami fájdalmat, kínt ez utóbbiak (meg a „mi ennek az egésznek az értelme” jellegű kérdéseken való filózgatás) adni tudnak, azt félelmetes erővel jeleníti meg a Spirál.

Emellett a történetvezetés David Lynch-szerűen borult és kavarós, felbukkannak benne valóságos szörnyűségek épp úgy, mint elképzeltek, s a szürkés képek között csupán a kiáradó vér színe vörös...
Lehet így is, úgy is értelmezni, lehet, hogy nem is kell sehogy, mert mindenkinek azt mond, amit neki mondania kell, de az a szerencsés, akinek inkább semmit...

Nem csak a cím miatt érzem úgy, hogy a Nine Inch Nails The Downward Spiral című albuma tökéletes zenei aláfestése lehetne egy, a Spirálból készülő filmnek.
Ahogy az sem, ez sem való mindenkinek, ezt sem lehet akármikor elővenni.

De a Spirál így is kimagasló és fontos, mégis, az alkotókon kívül más számára is értékelhető művészi alkotás, egyszersmind látlelet a mai városi ember lelkéről. Nem mindenkiéről, tudom én, sőt, de maga a tény, hogy mindez valóságosnak hat, hogy mindez többé-kevésbé akár meg is történhetne, sokat elmond korunkról.