FőképDíszlettervező: Ignjatovic Krisztina
Jelmeztervező: Benedek Mari

Ionescu drámái különleges hatással bírnak az olvasóra és a színházlátogatóra egyaránt. Létünk abszurditását és néha már-már morbiditását a szerző rendkívül érzékeny módon vizslatja, és teszi hol nevetségessé, hol megrendítővé.

Egy párizsi kis színházban, a Théâtre de la Huchette-ben, 1957 óta folyamatosan játsszák két művét: a Különórát és A kopasz énekesnőt; a budapesti Örkény Színház pedig 2003 októberében állította színpadra és szerepelteti azóta is nagy sikerrel repertoárján e két művet.

Az első, az író által csak ,,tragikus komédiaként” jellemzett Különóra című, rövidebb darab egy tanár-diák viszonyon keresztül mutatja be a tudósok (vagy éppen áltudósok?) őrületig fokozható fölényesség-tudatát, amely a csaknem egy óra elteltével tragédiához vezet.

Az Ignjatovic Krisztina által megteremtett díszlet hű az Ionescu által megálmodott hangulathoz.
Nyomasztóan egyszerű tér, takaros kis szoba, a háttérben virágokkal díszített ablakkal, melyen vidáman süt be a napfény - mintha csak az élet normális mederbe terelt menetét mutatná az ott lakó professzor bomlott elméjével ellentétben.

A professzor (Gálffi László), akihez napi negyven tanítvány jár, és akik sosem kerülnek élve haza, egy nehéz esettel szembesül: egy lány (Járó Zsuzsa) akinek még a matematikai alapműveletek elvégzése is gondot okoz, kijelenti, hogy szülei akaratának megfelelően meg kell szereznie a doktorátust a lehető legtöbb tudományból.

A történet során, ahogyan egyre nagyobb bizonyságot nyer a lány butasága, a professzorból előtör valódi énje: hevesen veti bele magát először a matematika, majd a filológia magyarázatába.
Az események tragikus kimenetelének abszurditását (a lány halálán túl) Marie, cselédasszony (Pogány Judit) viselkedése fokozza. Az elmebeteg professzorhoz, mint egy ártatlan csínyt elkövetett gyermekhez gügyög és elvégzi helyette a ,,piszkos munkát” (a temetést).

A második, már hosszabbra nyúló mű, A kopasz énekesnő egy sokkal borzasztóbb és általánosabb, a mindennapjainkban is érvényes igazságot vetít előre: az élet és az emberi kapcsolatok egyre nagyobb mértékű kiüresedését.

A Londonban élő Smith házaspár vacsoravendégeket vár, akik azonban nem érkeznek meg a megbeszélt időben - így a feleség kénytelen hosszan monologizálni a vacsoráról, annak állagáról és minőségéről, a férj percenkénti hümmögéseivel tarkítva.
Mikor azonban mégis megérkezik a két vendég, a Martin házaspár, megkezdődik a silány eszmék (Mrs Smith), az angol kispolgár (Mr Smith) és a bolondos Martin házaspár őrültségeinek borzasztó rangadója.

Hétköznapi eseményekből hihetetlen esztelenségeket formálva adnak elő egymásnak történeteket, egyre gyakrabban előforduló valószínűtlenségeket megengedve maguknak. Mire legördül a függöny, a dráma összekevert, kusza mondataiból egységes eszmekép áll össze bennünk, és a darab bizony mélyen gyökerező gondolatokat ültet el az értő néző fejében.

A humorosnak tetsző, valójában mély filozófiai gyökerekkel bíró két darab megszólaltatása bizonyára nagy kihívás elé állította a színészeket. Ők azonban briliáns módon oldották meg e feladatot.

Az első - tehát a Különóra című - darab őrült tudósát Gálffi László páratlan átéléssel és pontossággal vitte színre.
Monológjának elvont, néha értelmezhetetlen elemeit kimunkált színészi játékával ellensúlyozta - ezzel különleges hangulatot teremtve a már amúgy is nyomasztóan berendezett belső térben.

A kopasz énekesnő kiemelkedő színészi teljesítménye egyértelműen a Jászai Mari-díjas Kerekes Éva nevéhez kapcsolható, aki hitelesen, ám egyben felettébb komikusan formálta meg Mrs Smith alakját.
Az angol kispolgári létbe szorult üresfejű szőkeség alakja, az ő kétségbeejtő ostobasága adta a dráma mozgatórugóját, ezzel rendkívül elborzasztó és szórakoztató helyzeteket produkálva.

Habár A kopasz énekesnő című drámának része az óra bizonyos időközönkénti jelzése, hihetetlennek tűnt, milyen gyorsan repülnek a percek a színházban. Az emberi lét abszurditását taglaló drámák ugyanis olyannyira elgondolkoztatják a nézőt, hogy az észre sem vesz olyan „apróságokat”, mint az idő múlása, vagy a függöny legördülése.

Pontosan ezért úgy gondolom, hogy az Örkény Színház merész vállalkozása a legjobb alkalom arra, hogy mi, kisemberek egy elénk állított tükrön keresztül, ha csak néhány órácskára is, de szembesüljünk saját létünk furcsaságaival.

Fényképezte: Gordon Eszter