FőképA sziklapárkány árnyéka messze előrevetült a látóhatár felé süllyedő hold rőt fényében. Rőten lobogtak a lángok is, melyeket a párkány alatt felhalmozott fahasábok tápláltak. E hasábok – akár a férfiak, akik a tüzet körülülték – majd’ félezer mérföldet tettek meg, míg a világ lüktető szívéből ide, a Sheral-hegység és a kereskedő hercegségek közt hullámzó homoktenger nevesincs öblébe értek.
A hasábok öszvérháton zötykölődtek, a férfiakat gebék hordozták – tudták ezt ők maguk is, de nyomban kést húztak volna, ha hátasaikat bárki e névvel illeti. Az Erionban vásárolt málhások kétharmada mostanra elhullott, az élelmiszertartalék megfogyatkozott, és itt, a párkány oltalmában, a sorsdöntő napot megelőző éjszakán a tűzrevaló is befejezte útját.
Ahogy a sivatagi égbolt aranya vörösbe olvadt, majd szürkévé fakult, a hőség elviselhető szintre csökkent – Ibara azonban nem lett volna Ibara, ha fertályóránál hosszabb nyugtot hagy prédáinak. Az este hűvös szelet, az éj csikorgó fagyot hozott; a férfiak toldozott-foltozott köpenyükbe burkolóztak, és sandán fürkészték egymást a gyér füstön át.
–A manase – dünnyögte egy forradásos képű alak, aki fiatalabb éveiben jónevű bérgyilkosnak számított a Délvidéken – olyanféle barom, mint a mantikora, csak tán még annál is komiszabb. Volt egy fickó odahaza, kiszolgált szerencsekatona, tuggyátok… no, az olyast közelrül látta, mint tik most engemet. Húsz éve múlt, de a képe még mindég lúdbőrzött, ahogy beszélt róla. Neki karját tépte a dög, de a kapitánya még rosszabbul járt. – A délvidéki bal mutatóujja lassan vándorolt az ábrázatát éktelenítő sebhelyen. – Mert, lássátok, akkoron épp kicsinyei voltak a manasénak, és hát a kapitányt…
–Kránra! – csattant egy éles hang. – Hazug a májad, hergoli fattyú, és hazug a fajtád is! A manase ritka jószág, olyan ritka, hogy jöttment zsoldosok aligha botlanak bele… ha meg mégis útjukba kergeti a rossz sors, nem ússzák meg annyival, mint ez a te földid. A fenevad egyetlen pillantásával kővé dermeszt, és ha nem morzsol össze, csak azért teszi, hogy Theemeth papjai, akiket szolgál, ocsmány szertartásaikhoz használhassák a testedet, ahogy a zsigerekkel és a csontokkal szokták! – Az ösztövér abasziszi boszorkánymester előrehajolt, és kivillantotta csorba fogait. – Szóval ha netán abban reménykedel, hogy egy orvtámadással itt is célt érsz, hadd súgom meg: nincs több esélyed, mint ezeknek a semmirekellőknek itt! –
A tűz körül kuporgó fegyveresekre bökött. – Ha becsülöd az irhádat és elevenen akarsz kikerülni ebből a vállalkozásból, csak a mágiám erejében bízhatsz, vésd az eszedbe jól! Egyetlen szavammal…
A balján gubbasztó rongyos Arel-pap sokatmondóan köpött. Az aszisz boszorkánymester bőszen fordult szembe vele. Résnyire nyílt szája hangtalan szavakat formált – átok lehetett, mert a tábort fürösztő rőt holdfény halványulni kezdett, majd, akárha gyertyát koppintottak volna el odafent, kihunyt.
Arel szolgája tőrt rántott, és már-már az aszisz mellébe sújtotta, mikor társai kétfelől megragadták.
–Várj! – sziszegte egy köpcös kis dzsad, akinek koponyáját, mint fakó férgekből szőtt sipka, fogadalmi hegek hálója borította. – Nem varázslat volt! Amhe-Ramun mindjárt felszítja a Kék Tüzet!
Tucatnyi szempár fordult kelet felé. A láthatár akvamarin ködéből kísértetként emelkedett ki a második hold, és mintha a boszorkánymester hatalmát kicsinyelné, fürgén kúszott felfelé a mennyek grádicsán. Tekintete egykettőre eloszlatta az éjközép homályát, és beezüstözte a sívó homokot.
–Egy napon – sziszegte az Arel-pap, leeresztve tőrét – patkányokként pusztulnak el, akik patkányok módjára éltek. Egy napon…
–Csendet! – vágott a szavába a hergoli. – Valaki jön!
A martalócok elfúló szusszanással fegyverükhöz kaptak, hogy pár pillanat múltán, vigyorra ránduló ajakkal leeresszék.
–A bárd az – vigyorgott a dzsad. – A félkegyelmű.
–Az a’ – sóhajtott a boszorkánymester. – Vajon hol járt?
–Tán danolt.
–Azt hallottuk vón’. Ámbár amilyen bolond ez, miért pont a danászást csinálná úgy, mint a többiek? – A dzsad kedvtelve nézte a közeledőt. – Ide, te bárd! Ülj közénk!
A félkegyelmű a tűzfény külső körébe ért, de nem jött tovább: leguggolt, és elmélyülten tanulmányozta a lábnyomokat.
–Nyugodt lehetsz – közölte a nyomolvasó. – Azok ott egytől egyig a mieink. A lovak nem merészkednek a pányvákon túlra, más élőlényt meg hiába keresel idekint: rég eliszkolt a templom közeléből valamennyi.
A bárd még mindig guggolt, csak a fejét billentette félre, mintha hallgatózna.
–Süket vagy? – A nyomolvasó nem állhatta a fickót: túl magas és erőteljes volt az ő ízlésének. Ha nagynéha megszólalt, bőszítő északi akcentussal beszélt, bagariafeketében járt, és olyan hülye vigyorral rázatta magát túrófehér lován, mintha saját bejáratú szuka várná minden nyavalyás dűne mögött. A nyomolvasónak – gyakorlatias ember lévén – nem fért a fejébe, miért küldött velük El Hamed vezíre efféle pojácát Theemeth papjai ellen. Szívesen megszabadult volna tőle, a bárdok varázshatalmáról szóló mendemondák azonban óvatosságra intették. – Vagy nem bízol eléggé a tudományomban, he?
–Hadd el – röhögött a dzsad. – Nem látod, hogy szórakozik?
A félkegyelmű felegyenesedett, közelebb lépett, és tétován helyet keresett társai közt. Jóképűnek teremtetett, ám az istenek, akiknek szabályos vonásait, fellegszürke szemét és büszke tartását köszönhette, utóbb méltatlannak találták adományaikra. Nem voltak olyan könyörületesek, hogy megnyomorítsák vagy hegekkel csúfítsák el: sokkal finomabb módszerekkel dolgoztak. A bal arcfélen rángásra késztettek egy izmot, mely évek munkájával véste a száj bal sarkába saját bélyegét, a felemás, láthatóan fájdalmas mosolyt. Az apró rángások olykor fél napig is szüneteltek, hogy utóbb, egy-egy váratlan rándulás képében, a pojáca egyensúlyérzékét zavarják össze. Ilyenkor megingott, szédelgett – rémlett, csak a sokéves báltermi gyakorlat menti meg az orra bukástól. Hogy mindannyiszor talpon maradt, lehetett véletlen is, de csak fokozta iránta a kárörvendők ellenszenvét. Múltjáról sosem beszélt, így csak találgathattak, lovasbaleset, párbaj, verés vagy egy féltékeny dáma mérge okolható balsorsáért. A fáradalmakat zokszó nélkül tűrte, senkibe bele nem kötött, pedig vért is onthatott volna egynémely durva tréfa hallatán. Alkalmanként félrevonult, hogy istenéhez fohászkodjék, netán hogy felhangolja nyolchúrú lantját… játszani azonban sosem látta senki.
Ezen az éjszakán békés hangulat uralkodott a sziklapárkány alatt. Az ital fűtötte bajtársiasságból kijutott a félkegyelműnek is: a martalócok a vállát veregették, ugoni pálinkával teli tömlőt dugtak az orra alá, vagyis minden lehetséges módon kényeztették.
–Közeleg az idő. – A hergoli egy pofa szeszt köpött a lángok közé, majd karon ragadta a muzsikust, és felhágott vele a dombgerincen, ahonnét Theemeth híveinek ezerszer átkozott templomára láthattak. – Ide süss, te bárd: holnap ilyenkóra visszafelé tartunk arrul a pokoli helyről… és gazdagok leszünk, mesésen gazdagok! Tudod-e, mihez kezdünk, mihelyt Erionba érünk? Ugye nem? Megmondom én: kibérelünk egy egész nyavalyás kuplerájt. Lefogadom, hogy a Lótusz Lányai bukni fognak a szép sima képedre!
A fellegszürke szemek gazdája mosolygott, bal arcfelén makacsul feszült az elátkozott izom. A tűz körül ülők, bár nemigen hallották, miről van szó, röhögtek.
–A manaséról beszélgettünk – folytatta a hergoli bizalmasan. – Van, aki szerint száll, mint a madár, mások állítják, hogy nem egyéb szobornál, amit vérrel kenegetnek, hogy eleven maradjon. Olyat is hallani, hogy egy düglött vad árnyéka csupán, és hekatorok módján csillapítja éhit. Neked mi a véleményed, he?
–Manase – visszhangozta különös zengzetekben gazdag hangján a bárd. A bérgyilkos tarkója bizseregni kezdett, ám az érzés tovatűnt, mielőtt istenigazában bosszankodni kezdett volna miatta. – Valaha rég tanultam egy dalt. Szende szüzekről szólt, meg erről a…
A hergoli legyintett. A pojáca nyilván saját pálinkatartalékkal rendelkezik, másként nem zagyválná össze a manasét az unikornissal.
–Eriggy pihenni! – förmedt rá. – Nehéz napunk lesz, és nekem eszemben sincs helyetted megharcolni a jutalomért!
A bárd szótlanul sarkon fordult, imbolygó léptekkel indult vissza a tűzhöz. A sebhelyes arcú homlokráncolva bámult utána.
Még hogy varázserő! Még hogy veszedelmes! Na, szépen…
A bosszúság nyomában káröröm, a kárörömében mohóság ébredt. Ha a pojáca a harcban is ilyen gyengén muzsikál, és valami csoda folytán életben marad, gondja lesz rá, hogy eljusson abba az erioni kuplerájba… és olyan óvatosan tol vasat a bordái közé, hogy se a többieknek, se a ribancoknak ne tűnjön fel. A részével odébbállni már gyerekjáték lesz, de…
…de minek elsietni, ha egy füst alatt az összes mihaszna cimborának és petákos gondnak istenhozzádot mondhatsz?
Eljátszott a gondolattal, és ösztöneire bízta, hogy melegen tartsák, mielőtt – a társaságból utolsóként – aludni tért.

A Kiadó engedélyével.