Főkép
– Nem is rossz kinézetű Betörő – mondta. – Nincs véletlenül egy jó Alibije?
A fülem azonban süket volt a dőlt betűkre. Nem azért szerepelnek a fenti mondatban, mert a férfi külön kihangsúlyozta, hanem azért, mert könyvcímekre utaltak. A két szóban forgó könyv az A, mint alibi és a B, mint betörő volt, ráadásul a férfi az utóbbit le is rakta a pultra, így sejtenem kellett volna, miről beszél. De nem sejtettem, mert mint említettem, a fülem süket volt a dőlt betűkre. Egy köpcös alakot hallottam beszélni mély hangon, aki betörőnek nevezett – ugyan jó kinézetűnek –, majd megkérdezte, van-e alibim. Őszinte leszek: egy pillanatra jeges riadalom lett úrrá rajtam.
Ugyanis betörő vagyok, és mindent megtettem azért, hogy erről senki se szerezzen tudomást. Egyben antikvárius is vagyok, és éppen ebbéli minőségemben ültem egy széken a Barnegat Könyvesbolt pultja mögött. Igazság szerint már majdnem sikerült felhagynom a betörősdivel, hogy teljes mellszélességgel a könyvkereskedés felé forduljak. Egy egész év eltelt anélkül, hogy beengedtem volna magam egy idegen lakásba. Az elmúlt pár hónapban azonban közel, igencsak közel jártam ahhoz, amit a rendes emberek a tizenkét lépéses programban úgy hívnának: megingás.
A kevésbé rendes emberek meg előre eltervezett bűnelkövetésnek.
Akárminek is hívjuk, a téma egy kicsit érzékenyen érintett. Belül szépen lefagytam, majd véletlenül rápillantottam az előttem fekvő könyvre, és világosság gyúlt az agyamban.
– Ó – mondtam. – Sue Grafton.
– Az. Megvan az A, mint alibi?
– Nem hiszem. Volt egy könyvklubos kiadásom, de…
– A könyvklubos kiadások hidegen hagynak.
– Nos, még ha érdekelte volna is, akkor sem tudtam volna eladni magának. Mert már nincs meg. Valaki megvette.
– Miért venne meg valaki a könyvklubos kiadást?
– A betűméret egy kicsivel nagyobb, mint a puhakötésű kiadásban.
– És?
– Könnyebb olvasni.
Az arckifejezése pontosan elárulta, mit gondol azokról az emberekről, akik csak azért vesznek könyvet, hogy olvassanak. A harmincas évei végén járhatott, simára borotválta arcát, öltönyt és nyakkendőt viselt, haja barna volt, sok és csillogó. Ajka telt és lefelé biggyedő, és amennyiben azt szerette volna, hogy álla is legyen, akkor nem ártott volna lefogynia pár kilót.
– Mennyi? – kérdezte.
Kinyitottam a könyvet, és megnéztem az első oldal jobb felső sarkát.
– Nyolcvan dollár, ami adóval együtt – pillantottam a puskámra – összesen nyolcvanhat dollár és hatvan cent.
– Adok egy csekket.
– Rendben.
– Vagy adok nyolcvan dollárt készpénzben, és elfelejtjük az adót.
Néha belemegyek. Ha őszinte akarok lenni, akkor kevés olyan könyv van a polcomon, amelynek az árából ne engednék tíz százalékot, és még csak nem is az a szándékom, hogy átverjem a kormányzót. Most azonban azt válaszoltam neki, hogy a csekk tökéletesen megfelel, töltse csak ki a Barnegat Könyvesboltnak. Amikor odaadta, megnéztem az aláírást. Borden Stoppelgard, ez volt az aláírása, és nem meglepő módon ez a név szerepelt a csekk sarkában is, egy címmel a keleti Harminchetedik utcában.
Megnéztem az aláírást, majd a férfit.
– Kérnem kell valamit, ami alapján azonosíthatom magát – közöltem.
Nem tudom, miért tettem. Nem hittem, hogy baj lenne a csekkjével, vagy akár vele. Azok, akik fedezet nélküli csekkeket állítanak ki, nem sűrűn szoktak készpénzt ajánlani alternatívaként, hogy közösen kerüljük el az adófizetést. Egyszerűen nem volt szimpatikus, és egy kicsit kellemetlenkedni akartam.
A férfi pillantásából láttam, hogy sikerült. Elővette a tárcáját, és megmutatta a hitelkártyáját valamint a jogosítványát. Ellenőriztem az aláírását, leírtam az AmEx-kártyja számát a csekk hátuljára, majd megnéztem a képét a jogosítványán. Ő volt, nem vitás, ugyan egy hangyányit kisebb tokával. Néztem a nevét. Stoppelgard, Borden. Ekkor végre leesett.
– Borden Stoppelgard – mondtam ki hangosan.
– Az.
– Az Otthon Melege Ingatlanbefektetés tulajdonosa.
A férfi arca elkomorodott. Nem mintha addig olyan nyílt lett volna, de most úgy nézett rám, akár egy megelevenedett erőd, és szinte láttam, ahogy szorgosan mélyíti az árkot maga körül.
– Maga a főbérlőm – folytattam. – Most vette meg az épületet.
– Sok ingatlanom van – felelte. – Veszem és eladom őket.
– De ezt megvette, és most meg akarja emelni a bérleti díjamat.
– Nem tagadhatja, hogy röhejesen alacsony.
– Nyolcszáz-hetvenöt dollár havonta – mondtam. – A bérleti szerződés január elsejével lejár, és maga az új szerződésben havi tízezer-ötszáz dollárt kér tőlem.
– Csak nem tartja magasnak?
– Magasnak? – kérdeztem vissza. – Miből gondolja?
– Biztosíthatom, hogy…
– Nem magas. Hanem sztratoszférikus – közöltem vele.
– …összhangban van a jelen piaci helyzettel.
– Én csak annyit tudok – feleltem –, hogy ez teljesen ki van zárva. Azt akarja, hogy többet fizessek havonta, mint amennyit eddig egy év alatt fizettem. Ha jól tévedek, akkor ez ezerkétszáz százalékos emelés, ugye? Eleve nincs havi tízezer dollár bevételem.
Vállat vont.
– Akkor költöznie kell.
– De én nem akarok költözni – vitatkoztam. – Szeretem ezt a boltot. Akkor vettem meg Mr. Litzauertől, amikor Floridába költözött nyugdíjasként, és én is addig akarok itt maradni, amíg nyugdíjba nem megyek, szóval…
– Akkor elgondolkodhatna a korkedvezményes nyugdíjon.
Csak bámultam rá.
– Nézze – tárta szét a karját. – Nem azért emelem a bérleti díját, mert bajom van magával. Higgyen nekem, ez üzlet. A bérleti díja már akkor is röhejesen alacsony volt, amikor megvette a boltot. Valami barom harmincéves bérleti szerződést kötött az előző tulajdonossal, és az évenkénti árkorrekció még csak a nyomába sem ért az inflációval terhelt gazdaság ingatlanpiaci valóságával. Miután maga elmegy, szépen kibontatom a polcokat, és kiadom a helyiséget egy thai étteremnek vagy egy koreai zöldségesnek. Tudja, hogy mennyit fizetnek nekem egy ekkora helyiségért? Tízezerötöt? Ugyan már. Tizenötezret, és a bérlő még így is örül.
– És mit tegyek én?
– Az nem az én problémám. Brooklynban vagy Queensben biztosan fog találni egy megfelelő méretű boltot, amit meg is tud fizetni.
– Ki megy oda könyvet venni?
– Ki jön ide könyvet venni? Maga egy anakronizmus, barátom. Maga abból az időből maradt itt, amikor a Negyedik sugárút még a Könyvkereskedők utcája volt. Tucatnyi bolt, és mi lett velük? Az üzlet megváltozott. A puhakötésű könyvek aláásták a használt könyvek piacát. Az antikváriumok eltűntek, a tulajdonosok vagy nyugdíjba mentek, vagy kihaltak. Az a pár, aki maradt, a magáéhoz hasonló bérleti szerződésnek köszönheti, hogy nem ment csődbe, vagy volt annyi eszük, hogy megvették a boltjukat, és nem bérlik. Maga egy halódófélben lévő üzlet bérlője, Mr. Rhodenbarr. Itt vagyunk egy gyönyörű szeptemberi délutánon, és én vagyok az egyetlen vevője. Mit mond ez a maga antikváriumáról?
– Gondolom azt, hogy inkább kiwit kellene árulnom – feleltem. – Vagy kínai tésztát szezámszósszal.
– Akár még nyereségessé is tehetné a vállalkozását – folytatta. – Dobja ki a könyvei kilencvenöt százalékát, és szakosodjon ritka könyvekre, első kiadásokra. Ebben az esetben nincs szüksége ekkora helyiségre sem, elég a tizede. Akár egy irodát is bérelhet valahol, sőt, otthon is dolgozhat. De nem akarom megmondani magának, hogyan irányítsa az üzletét.
– Már közölte, hogy hagyjam abba.
– Nekem kellene támogatnom a maga halódó üzletét? Vigyáznom kell az egészségemre.
– De…
– De mi?
– Maga a művészetek támogatója – folytattam. – A múlt héten is olvastam a nevét a Timesban. Egy képet adományozott a New York-i Közkönyvtár megsegítésére rendezett aukcióra.
– A könyvelőm tanácsára – felelte. – Elmagyarázta, mennyivel jobban járok így, mintha eladnám a festményt. Adózási szempontból.
– Ennek ellenére látom, hogy érdekli az irodalom. A könyvesboltok a kultúra sarokkövei, legalább annyira fontosak, mint a könyvtárak. Ezt maga sem tagadhatja. Gyűjtőként…
– Befektetetőként – helyesbített.
Rámutattam a B, mint betörőre.
– Ez befektetés?
– Hát persze, és nem is akármilyen. Most nagyon mennek a női krimiírók. Amikor az Alibit tizenöt vagy akárhány éve kiadták, csak tizenöt dollárba került. Tudja, hogy mennyibe kerül egy hibátlan példány védőborítóval?
– Per pillanat nem tudnám megmondani.
– Nyolcszázötven dollár körül. Szóval Graftont veszek, Nancy Pickardot, Linda Barnest. A Murder Inkben leadtam a rendelést minden női szerző összes első könyvére. Mert ki tudja megmondani, melyik fog befutni? A legtöbben elvesznek, elsikkadnak, így legalább amiatt nem fogom a fejem a falba verni, hogy nem voltam hajlandó húsz dollárt fizetni egy könyvért, ami pár év múlva ezret is érhet.
– Szóval csak a befektetés érdekli.
– Semmi más. Azt hiszi, olvasom ezt a szemetet?
Odatoltam elé a pulton a hitelkártyáját, a jogosítványát, felvettem a csekket, félbetéptem, aztán megint félbe.
– Takarodjon innen.
– Magának meg mi a baja?
– Nekem semmi bajom – feleltem. – Én olyan embereknek adok el könyveket, akik szeretnek olvasni. Tudom, hogy anakronisztikus dolog, de mit tehetnék, én ebből élek. Aztán olyanoknak is adok el könyveket, akik kedvenc szerzőik ritka könyveit gyűjtik, meg néha olyanoknak is, akik csak azért vesznek könyvet, mert jól néz ki a kandalló melletti könyvespolcon. Elismerem, volt pár vásárlóm, aki talán befektetési céllal vettek könyvet, bár meg kell mondanom, elég necces erre bazírozni a nyugodt öregkort és a nyugdíjat. De olyan vásárlóm még nem volt, aki nyíltan lenézte azt, amit megvett, és nekem nincs szükségem ilyen vevőkre. Lehet, hogy nem tudom kifizetni a bérleti díjat, Mr. Stoppelgard, de amíg ez az én boltom, addig én döntöm el, kinek fogadom el a csekkjét.
– Akkor készpénzzel fizetek.
– A készpénze sem kell.
A könyvért nyúltam, de elkapta előlem.
– Nem! – kiáltotta. – Én találtam meg, és akarom. El kell adnia nekem.
– A fenéket kell.
– De igen! Ha kell, beperelem. Ám arra nem lesz semmi szükség – mondta, azzal előkapott egy százdollárost a tárcájából, és lecsapta a pultra. – A visszajárót megtarthatja – jelentette ki. – A könyvet elviszem, és ha meg akar állítani, akkor testi sértésért fogom feljelenteni.
– Az isten szerelmére – sóhajtottam. – Nem fogok harcolni magával egy könyv miatt. Várjon csak, mindjárt adom a visszajárót.
– Mondtam, hogy tartsa meg. Mit érdekel engem az a pár dollár? Most vettem egy ötszáz dolláros könyvet egy százasért. Maga ostoba bolond, azt sem tudja, mi van a boltjában. Kész csoda, hogy a jelenlegi bérleti díjat ki tudja fizetni.

A kiadó engedélyével

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei
Az apák bűnei
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
A penge élén

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írásunk:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak