Főkép

Úgy tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor elkezdtem intézményesen gitározni tanulni. Mivel zeneiskolában legfeljebb klasszikus gitárra oktathattak volna, nekem pedig ehhez egyáltalán nem fűlt a fogam, polbeat szakkörre, vagy valami ilyesmire kezdtem járni a helyi kultúrházban.

Itt aztán a Marlene Dietrichek (Sag mir, wo die Blumen sind) és Bob Dylanek (Blowin’ in the Wind) közé valahogy bekerült egy furcsa, de akusztikus gitáron, kellemes városi folk-hangon a többitől nem különösebben elütő dal, a „Lady in Black”, amit eredetileg egy még furcsább nevű banda, a Uriah Heep játszott.

Aztán kiderült, hogy egyik barátomnak otthon meg is van a Salisbury, az album, amin a szám szerepel, én meg nem győztem csodálkozni, hogy ez a brit csapat mennyire jó és kemény zenét játszik. Aztán meghallgattam a régebbi Look At Yourselfet, meg az éppen újnak számító Fallen Angelt (akkor éppen ezekhez jutottam hozzá), és miután a következő Heep lemez, a Conquest kissé kiábrándított, nagyjából eddig is tartott volna rövid románcom a brit csapattal, ha az Abominog valamiért (talán az ex-Rainbow-s Bob Daisley miatt) nem tetszett volna irtózatosan.

Aztán a Heep eltűnt az életemből, nem kis mértékben az érettségivel, felvételivel járó megpróbáltatások, a Metallica és Yngwie Malmsteen felfedezése, majd az egyetem, a pályakezdés, és még sok egyéb miatt. Így eshetett meg, hogy ez idáig lemaradtam minden budapesti Heep-koncertről is.

De most végre sikerült bepótolnom igazolhatatlan elmaradásomat.

Ehhez azonban előbb meg kellett hallgatnom a számomra eddig teljesen ismeretlen Trans Express zenekart, akikről persze illett volna hallanom, ha nyomon követem a Heep korábbi koncertjeit, hiszen a román-magyar-osztrák-svéd formáció koncertezett már együtt a brit rock legendával.

Annyit kapásból megállapíthattam viszont, hogy a hard rock, a maga dobbal, basszussal és orgonával megtámogatott, gitár- és énekközpontú soundjával egyértelműen a legkönnyebben befogadható az igényes műfajok közül. Totu Rares gitáros brillírozását pedig külön öröm volt hallani, még akkor is, ha nem érte, hanem a Heepért jöttem el a koncertre.

Nos, igen, a Heep. Azt sejthettem, sőt tudhattam, hogy a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a klasszikus hard rock negyedik nagyágyújának számító Uriah Heep tagjai (a Nazareth ugyebár túl későn futott igazán be ahhoz, hogy a négy naggyal egy lapon emlegessék - és különben is skótok, nem angolok voltak) koncerten a maximumot adják, még így, ötven- vagy hatvan-egynéhány évesen is.

A „fiatalabb” Heep-es nemzedékbe tartozó Bernie Shaw annak rendje és módja szerint végigugrálta, végigtombolta a kábé másfél órát, de az „idősebbek” közé sorolható Mick Boxnak (ez egyetlen alapító tagnak, aki még ma is a bandát erősíti) sem kell a szomszédba mennie egy kis energiáért.

A „Gypsy”, a „Cry Freedom” vagy a „Look At Yourself” olyan rock-slágerek, melyek a mai napig megmozgatják az embert, a „July Morning” alatt pedig ugyanazt a borzongást éreztem, mint amikor Bryan Adams élőben belekezdett az „All For Love”-ba, vagy amikor először hallottam színpadon megszólalni Chris Rea valóban örökzöld „Highway to Hell”-jét. Az ilyen rock-himnuszokon tényleg nem fog az idő.

És engem az sem zavart, hogy Russell Gilbrook sokkal metálosabban verte a dobokat Kerslake-nél, és hogy Trevor Bolder funky-s basszusgitározása sem ugyanaz, mint amit egy vérbeli hard rockertől elvárhatnánk. S mivel Ken Hensleyt sem láttam még élőben, Boxszal együtt pedig még inkább nem, Phil Lanzon szintisebb, a régi billentyűséhez képest kevésbé nyers orgonahangzása ugyanígy nem bántotta a fülemet.

Nekem ez a Heep, úgy ahogy volt, teljesen hitelesnek hatott.

És hogy stílusosan zárják az estét, Elgar himnusszerű indulója előtt a „Lady in Black” akkordjai csendültek fel, hogy még egyszer Shaw-val énekelhessen együtt a szép számmal összegyűlt közönség. Nekem mindenesetre hatalmas élmény volt, és biztosan elmegyek a következő Heep-koncertre is… feltéve, hogy lesz még ilyen.