Főkép

Azt hiszem, lassan ideje lesz új kategóriát bevezetni a meglévők mellé, mégpedig a klasszikus elnevezésűt. Elvégre az utóbbi négy évben számos olyan alkotásról írtunk (legyen az könyv, film vagy zene), ami nem csupán a mi véleményünk szerint fontos, hanem a közvélekedés szerint is örökbecsű.

Gondolkodás nélkül ebbe a kategóriába helyezem Robin Hobb fantasy műveit – legalábbis az általam magyarul eddig olvasott regényeket (esély lett volna egy novellára is, de mivel a Robert Silverberg szerkesztette Legendák második kötete idehaza nem jelent meg, erről lemaradtunk).

Tudom, lassan közhelynek számít az állítás, de ismét eredeti megközelítésű fantasyről beszélhetünk. A világon számtalan közepes és gyengébb kötet kerül kiadásra, de azért szerencsénkre a honi könyvkiadás számos kiemelkedő szerző remek sorozatával igyekszik csökkenti pénztárcánk tartalmát (pl. Orson Scott Card, David Gemmell, Terry Goodkind, Peter S. Beagle), így aki akar, az igényes fantasyt olvashat. Az említett írók közös vonása, hogy mindegyikük egyéni módon nyúl Tolkien (és persze mások) örökségéhez.

Robin Hobb (eredetileg Margaret Astrid Lindholm Ogden néven született 1952-ben) jelen trilógiájával egy képzeletbeli fantasy királyságba (Hat hercegség) vezet el bennünket, amit személyes visszaemlékezésként Fitz, a legidősebb trónörökös balkézről való fia vet papírra.

Aki előkelő származása miatt a királyi palotába kerül, viszont mivel esélye sincs a hivatalos elismerésre (így a trón öröklésére sem), más életpályát választ számára az uralkodó, Elmés király. A gyereket orgyilkosnak képzik ki, hogy amikor a politika csődöt mond, rendezze a megoldandó helyzeteket.

No nem most, hanem majd egyszer, évek múlva, hiszen mindez titokban történik, az éjszaka leple alatt, napközben Fitz istállófiúként, majd „hétköznapi” tanulmányokkal tölti idejét (fegyverforgatás, betűvetés, effélék). Azért a korai évek sem eseménytelenek számára, részben a királyi családon belüli intrikák, másrészt pedig a nemzetközi helyzet következtében.

Ebben a kötetben egyetlen nagyszabású csatát sem találunk, nincsenek szörnyek és más, fantasy történetekben megszokott kellékek. Helyette hónapokig lábadozik a mérgezést vagy késelést túlélő áldozat. A nedvesen elpakolt nyergek megpenészednek, Fitz kinövi ruháit, nem ismeri fel, mikor kell megvallania szerelmét a kiszemelt leányzónak. Egyszóval csupa apróság, amitől viszont az egész hihetővé és részletgazdaggá válik.

Hobb feszültséggel tölti meg a hétköznapokat, miközben a fantasy elemek (mágia például) nem válnak öncélúvá, hanem trükkös módon a világ szerves részeként funkcionálnak.

Részlet a regényből