Főkép

A hosszú hallgatás után alig vártam már, hogy kijöjjön az új Nightwish-lemez. Az elképesztően eltalált Dark Passion Play hallatán aztán már szinte csak arra készültem, hogy végre élőben láthassam, halhassam a Tarjáénál összehasonlíthatatlanul természetesebb hangú Anette Olzonnal kiegészült csapatot.

Persze féltem is, nehogy csalódást okozzon az első „személyes” találkozás, de félelmeim végül alapjaiban megalapozatlannak bizonyultak.
Noha annyit el kell ismernem, hogy színpadi jelenségként, dívaként Tarja kétségtelenül veri vetélytársát, aki viszont nélkülöz mindenféle színpadi allűrt, és természetességével kárpótol a magasztos kiállás hiányáért és a koncert végére kissé megkopott, rekedtesebb hangért.

Anette ugyanis aranyos, Juliska-frizurás kislányként - néhány rövidebb megpihenéstől eltekintve - végigugrabugrálta az előadást, látható élvezettel énekelte a többségében új dalokat.
Jósolni nem merek, egyáltalán nem tudom, máshol hogyan fogadták őt, de nekem, és a szép számú, több ezres közönség zömének egyértelműen bejött a változás, az új felállás pedig szerintem az eddigi legerősebb koncertanyaggal indult a szokás szerint hosszú turnéra.

Ha már szóba jött a közönség, fontosnak érzem megemlíteni, hogy a hatalmas érdeklődés miatt az eredeti helyszín, a Petőfi Csarnok elégtelennek bizonyult a rengeteg rajongó befogadására, ezért kellett áthelyezni a koncertet a kevésbé családias, inkább huzatos sporthodályra emlékeztető rendezvénycsarnokba.
Ám azt is meg merem kockáztatni, hogy akár a Sportarénát is megtöltötte volna a csapat rajongótábora.

És a banda nem érdemtelenül gyűjtött maga köré ennyi fanatikust. Az egyre színpadiasabb, látvány, színpad- és világítástechnika tekintetében lassan a Therionéval vetekedő koncertet pirotechnikai kunsztok: tűzijáték, lángkilövellések, vörösen sziporkázó csóvák tették még teljesebbé és emlékezetesebbé.

Ráadásul a Sziget Fesztiválon (immár jó pár évvel ezelőtt) adott koncert óta most hallottam először úgy megszólalni a zenekart, ahogy azt eleve elvárnám tőlük.
A hangszerek tisztán, arányosan elosztva szóltak, érteni lehetett az éneket, és általában véve nem a túltorzított, fülszaggató hangok zavaros kavalkádjának tűnt az egész, mint ahogy az sajnos már előfordult Nightwish koncerteken.

Persze kellett szokni a megszólalást - nagyjából az első három szám utánra állt be kellően a fülem, hogy teljes mértékben kiélvezhessem a dalokat, az akusztikus blokk (vagyis egyetlen szám, az „Islander”) után pedig százszázalékossá nőtt az élvezet.
Valószínűleg ők is érezték, hogy csak ez után szabad felcsendülnie a sötéten magasztos (vagyis kellően gótikus) „Poet And The Pendulum” hangjainak.

És még a régi számokat sem hiányoltam nagyon. A „Ever Dream”, Anette kedvence rögtön az első részbe került bele, a „Sacrament Of Wilderness” a vége felé indult be Malmsteenes futamaival, míg a „Nemo” a ráadás, pontosabban az aranylemez átadása előtti részt zárta le.

Az újrázás után pedig (a „7 Days To The Wolves” mellett) a „Wishmaster”-t és a „Wish I Had An Angel”-t élvezhettük még egy keveset, bár részemről akár ki is hagyhatták volna ez utóbbi a számokat, hiszen Tarja nélkül egészen másképp (már-már felismerhetetlenül) szólalnak meg.

Ha a zeneiparnak attól kell tartania, hogy az internetes letöltések megölik a muzsikát, érdemes a Nightwish sikerével vigasztalódniuk.
Az ehhez hasonló koncertek ugyanis bizonyosan sokáig fenntartják még az érdeklődést az élőben is hatásos zenék iránt, és így az igazi rajongók feltétlenül áldoznak annyit kedvenceikért, hogy fizikai formában is megvegyék a hanganyagot.
S remélem, hogy a Nightwish ezek után is sokáig éltetni fogja a hitet, és nem kell megint éveket várnunk arra, hogy ismét ilyen fergeteges koncertélményben részesítsenek minket.