FőképStein Aurél 1862. november 26-án született, az akkor még Pest-Budának hívott fővárosunkban. Egyetemi éveit a mai Ausztriában és Németországban töltötte. Miután idehaza nem jutott egyetemi katedrához, előbb Angliába, majd az indiai Lahorba utazott, elfogadván az Oriental College ajánlatát.
Több éves szolgálata közben figyelme egyre inkább India északi része felé fordult és a svéd Sven Hedin utazásai nyomán nekivágott, hogy saját expedíciót szervezzen a Selyemút „homokba temetett városainak” felkutatására.

Ha valaki azt mondja: sivatag, az biztos, hogy egyből a homok, meleg, szomjúság, meg az „oda tuti nem mennék” ugrik be. Pedig…
Szóval, míg Stein könyvét nem olvastam, valami hasonlóra gondoltam én is. Aztán kiderült, hogy meglehetősen sokan élnek a Takla-Makán szélső részein, illetve az ott lévő folyók partjain.
Olyannyira sok település van/volt a sivatag peremén, hogy a múlt század elején minden este valamilyen kisebb-nagyobb településen hajthatta álomra fejét az ember. Azonban, ha megnézzük, hol is fekszik a Takla-Makán, akkor ez mindent megmagyaráz.

Évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül vezetett erre a Selyemút – ez így nem teljesen pontos, ma is ott van a Takla-Makán déli részén ez az út, és használják is –, amely a keletet kötötte össze a nyugattal.
Ráadásul több észak-dél irányú kereskedelmi út is erre vitt/visz. Így hát nem csoda, ha viszonylag sűrűn találunk településeket azokon a vidékeken, ahol a megélhetés feltételei adottak.

Stein tehát ide jött kutatni. Vezérlő „szelleme” a negyedik században élt kínai Xuanzang volt, aki több utazást tett a környéken és beszámolói fennmaradtak a császári könyvtárban. Stein ezen kívül számos forrásból táplálkozva, biztosra vette, hogy több letűnt településnek bizton a nyomára akad. Nos, nem kellett Xuanzang-ban csalódnia.

Maga a könyv olvasmányos formában tárja elénk, hogyan is zajlott a nagy utazás, keresztül az Indiát a Takla-Makántól elválasztó nyaktörő hegyláncokon egészen Kothan városáig.
Stein messzemenő részletességgel számol be, hogy milyen utat járt be, hol és milyen tudományos kutatásokat folytatott. Amíg el nem érte a sivatagot, addig leginkább térképészeti méréseket és antropológiai vizsgálódásokat folytatott.
De kitér arra is, hogy milyen népek élnek az adott tájegységeken, milyen nyelven beszélnek.

Maga a Takla-Makán szinte hihetetlen olvasztótégelye különféle kultúráknak, nyelveknek és népcsoportoknak. Indiai, kínai, görög, arab, orosz és még sorolhatnám, hogy hányféle nép élt itt és mosta össze saját kultúráját, szokásait, mindennapjait egy esetleg teljesen más beállítottságú néppel.

A könyv két jól elkülöníthető részre tagozódik, legalábbis a történések szempontjából. Az első részt maga az utazás uralja, míg a „régészeti szekció” a második félben egyeduralkodó.

Talán kicsit idegen, vagy fárasztó lehet a mi számunkra száz oldalon keresztül folyamatosan hegyekről, hágókról, völgyszurdokokról olvasni, hiszen nekünk ezer méteres a legmagasabb hegyünk, Stein pedig nemritkán négyezer méter fölé is eljutott.

Ahogy olvasás közben egyik meglepő dolog követi a másikat, egy idő után megszokottá válik. Az ásatásokkal kapcsolatban azonban biztosan „kiakad” a laikus, ugyanis ezeket télen hajtották végre, amikor éjszaka a sivatagban mínusz húsz-huszonöt fokot lehetett mérni és napközben sem szállt a hőmérő higanyszála két-három foknál feljebb.

Ugye kedves olvasó, azt tetszett hinni, hogy Stein valami Indiana Jones módra, tikkasztó napsütésben, hófehér, nyitott sátrakkal felszerelkezve folytatta kutatásait. Nos, nem. Mégpedig a homokviharok miatt nem.
A mélysivatag nem egyszerű hely és bár a Szaharához képest akár idillinek is mondhatnánk – általában két-három méterrel a felszín alatt található víz, amely sok esetben emberi fogyasztásra is alkalmas –, azért Stein nem kockáztatta meg, hogy a homokviharos időszakot válassza utazásához. (Habár így is „elkapta” egy tavaszi vihar.)

Szinte hihetetlen, de Angliába hazaérve háromszor írta le útját. Egyszer egy hivatalos gyorsjelentést adott le a felettes szerveknek, másodszor megírta a nagyközönség számára ezt a könyvet, harmadsorban pedig egy kétkötetes tudományos munkát – Ancient Khotan. Detailed Report of Archeological Explorations in Chinese Turkestan. Vol. I-II., Oxford 1907 – adott közre a szakma számára.
Ami a viszont a legszomorúbb, hogy saját hazájában nem kapta meg azt a méltó elismerést, amit nemzetközileg viszont megkapott.

Úgy gondolom, itt a végén meg kell említenem, hogy Stein Aurél végső nyughelye Kabulban található. Sírját az Afganisztánban szolgálatot teljesítő magyar békafenntartó alakulat saját költségen felújíttatta.. Respect!

Kapcsolódó írásaink:Thomas O. Höllmann: A Selyemút