FőképA posztmodern nevében sok komiszságot elkövettek már, de mindig a befogadó elmék épülésére. A szemléletet magukénak valló írók, írónők nem egyszer újraírták, átértelmezték a kanonizált történeteket, hogy szétbontva és ismét felépítve kitágítsák az értelmezés határait.

Ebbe a sorba lépett be Marion Zimmer Bradley, amikor papírra vetette az Avalon ködbe vész című regénymonstrumát (amivel, mármint a puszta terjedelemmel, újfent a posztmodern egyik kedvelt fogását alkalmazta), mely az Arthur-legenda egészen sajátos újrafogalmazása - egy asszony szemszögéből.

Jóllehet a történet ekképp számos ponton eltér a jól ismert mitikus mesétől, nem a meghökkentő részletek - a homoerotikus jelenetek, a királyi vérfertőzés természetesként való bemutatása, a szimbólumok tágabb konnotációs hálóba helyezett megjelenítése, és hasonló második világháború utáni fogások - miatt oly izgalmas.

És nem is attól a jellegzetesen késő huszadik századi képalkotó technikától, amivel a szöveg mintegy magába rántja a művelődéstörténet különféle szálait, a magát mintegy odakínáló Bibliától a modern kulturális antropológia egyik sarkkövét jelentő Halászkirály-legendán és a preraffaelita festészetre tett szimbolikus-ikonikus utaláson át egészen a tudományos fantasztikumig (lásd párhuzamos univerzumok) és a finom pornográfiáig.

Az Avalon ködbe vész jelentőségét sokkal inkább annak a belső vívódásnak az érzékletes leírása adja, amihez hasonlót a pogányságot a kereszténységért feladó István királyunk élhetett át.

Tipikusan a jelentések és igazságok pluralizmusát hirdető posztmodern gondolat viszont annak a modernkori panteizmusban újra felbukkanó teológiai tételnek a felismerése, hogy Isten, vagy épp az Istennő bármilyen alakban és névvel illetve ugyanaz az Egy Isten (vagy szimplán csak Egy) marad.
Akárcsak az, hogy Szűz Máriában az írek körében egykor Brigid néven tisztelt Istennő egy másik avatarját, evilági formáját fedezhetjük fel.

A kereszténység pogányság feletti győzelmével együtt ugyanakkor a férfiuralmon alapuló társadalom hajnala is felvirrad.
Az anyajogúság, a testünkkel való szabad rendelkezés, a termékenység tisztelete mind ahhoz az Avalonhoz tartoznak, mely a regény folyamán lassan ködbe vész, eltűnik a mi világunkból.

Jelképes azonban, hogy épp most kezdünk ismét érdeklődni az efféle elveszett tanok iránt, amikor a militáns feminizmust egy kevésbé harcos nőiség hirdetése kíséri lényegében párhuzamosan.
Igaz, ennek a filozófiának megvan az a rossz szokása, hogy túlságosan naiv new age-eskedéssé silányul. Ámde nem ebben a regényben.

Végül csupán roppant terjedelme rettentheti el a Lancelethez hasonlóan bátor férfiakat és az Avalon papnőinek szellemiségét megörökölt hölgyeket a művel való egyesüléstől. Pedig nem szabad.
Még ha heteket emészt is fel a küzdelem (és itt nem a szöveg minőségére, mindössze a szavak hihetetlen számára utalok), éppúgy érdemes belevágni ebbe a kalandba, mint ahogy érdemes alaposan megismerni a világirodalom régebbi elrettentő méretű műveit: a Nyomorultakat, a Don Quijotét, a Háború és békét vagy magát a Bibliát is.