FőképA Firebird lemezek ismeretében furcsa belegondolni, hogy Bill Steer annak idején a Napalm Deatht és a Carcasst is megjárta, és pusztító grind/death metalt játszott.
Az egykori riffgyáros mára lenyugodott és visszatért gyökereihez, amikor is két nem kevésbé hírhedt társaival - Leo Smee (Cathedral) és Ludwig Witt (Spiritual Beggars) - megalapította a Firebird-öt.

A bemutatkozó lemez a rock és a blues jófajta keveréke.

A londoni zenekarra ható együttesek és nevek névsora sajnos ismeretlen számomra, mivel én magam nem ezen a stílusú zenén nőttem fel, így igazából nehéz lenne összehasonlítanom más művekkel, meg aztán én zeneileg legalábbis Jimi Hendrixhez hasonlítanám, ami könnyen közhely lehet, hiszen az ilyen zenéket nagyrészt mind lehetne hozzá kötni valahogyan.

Itt azonban tényleg nagy hasonlóságot érzek: a gitárszólókban igenis felismerhető a gitáros-legenda stílusa, de elég meghallgatni a „One Trick Pony”-t, ami egy az egyben testvére lehetne Jimi „Fire” című dalának.

Talán hiba volt kerülnöm korábban ezt a zenei stílust, mivel a Firebird első lemezével igen összebarátkoztam és valahogy megtaláltam magam benne. Rengeteg pozitív energia árad belőle, kellemes alaphangulatot ad és szórakoztat.
Zeneileg ugyan nincs túlbonyolítva az egész, de pont egyszerűségében rejlik az ereje. Nincs semmi extra, oda nem illő sallang, csak simán három ember és hangszereik tökéletes összjátéka, valamint Bill kellemes énekhangja, ami életet lehel minden dalba. Laza, könnyed áramlása ez a zenének.

Már a kezdő „Meantime” nagyon kellemes hallgatnivaló, ami egy jó kis rockos, zúzós dal, persze azért kellő visszafogottsággal, de a már említett pozitív kicsengéssel. Az ezt követő dalok is hasonló érzést keltenek, míg el nem érünk a nyugisabb, pszichedelikusabb ízű „Bollardig”-ig
Itt már egy hammond orgonához hasonló aláfestés is megjelenik, az eredmény pedig egy igazán retrós hangzású, pihentető belazulás, amit olykor remek riffel dobnak fel.

Az igen feelinges nóták között nagyon jó hallani effélét, amiből szerencsére nem is csak ez az egy van. A másik ilyen darab egyben a kedvencem is erről a lemezről, ez pedig a záró „Through the Fields”, ami még az előzőnél is belazultabb.
Talán valamilyen módosult tudatállapotban születhetett, de legalábbis nagyon különleges élmény ihlette ezt a tételt.

A kellemesen andalító, finoman kidolgozott és gyönyörködtető témák végére pedig egy olyan óriási és meglepő fordulat került, amit nem is várna az ember, ugyanakkor tökéletesen passzol ide. Hidegrázás.

Nem lehet belekötni ebbe a zenébe. Minden nagyon a helyén van, a hangzás is elég jó és a dalok között sincs egy gyenge pont sem, a színvonal és az érzés végig állandó. Sajnálatos, hogy az ilyen jellegű zene nem ismert és kedvelt szélesebb körben.
Ha nincs a legutóbbi Alabama Thunderpussy koncert, ahol Billék előzenekarként léptek fel, akkor én sem ismerném ma ezt a zenét, ami bizony nagy hiba lenne.

Az együttes tagjai:
Bill Steer – ének, gitár
Leo Smee – basszusgitár/ orgona
Ludwig Witt - dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Meantime
2. Torn Down
3. Stranger to Himself
4. Bollard
5. One Trick Pony
6. Raise a Smile
7. Hardened Sole
8. Fat Cat Grown
9. Caught in the Quagmire
10. Through the Fields

Diszkográfia:Firebird (2000)
Deluxe (2001)
No.3 (2004)
Hot Wings EP (2006)