FőképElső fejezet

Egy marsall botja

Reggel hét óra volt a Sonny Bono középiskola igazgatójának irodájában a kaliforniai Palm Springsben. Mr. Astor, a gondnok szokásához híven felmosott, majd kiürítette Miss Sarkisian szemeteskosarát az íróasztala mellett. A szemeteszacskó tetején, egy üres üdítős dobozban ülve Dybbuk Sacstroker érezte, amint Astor felemeli a zacskót, ezért gyorsan bekötötte a biztonsági övét különleges pilótaülésében, amelyet kifejezetten erre az alkalomra szerelt be. Fejébe húzta a sisakját és a nyakmerevítőjét, hogy megvédje magát attól az erőteljes rázkódástól, amelyről tudta, hogy be fog következni.
A dzsinnek ritkán sérülnek meg komolyan egy üvegben vagy egy lámpásban, illetve jelen esetben egy üdítős dobozban, de azért kisebb sérülések előfordulhatnak: Dybbuk nagymamája egyszer például elég csúnyán összetörte magát, amikor a whiskysüveg, amelyben utazott, hirtelen darabokra tört. Dybbuk pont időben cselekedett, mert a következő pillanatban a gondnok kinyitotta az ablakot, és kihajította a szemetes zacskót az alatta álló konténerbe.
Dybbuk – előrelátásának köszönhetően – kifejezetten kényelmesen landolt. Egy ideig még nem mozdult, megvárta, amíg Astor látótávolságon kívül kerül, és csak ekkor látott neki a transz-szubsztanciációnak. Az atomjait és molekuláit tartalmazó füst először az üdítős dobozból kígyózott ki, majd a szemetes zacskóból, végül pedig a konténerből, hogy végül visszanyerje megszokott mundén formáját. A sikeres küldetés felett érzett büszkeséggel és örömmel eltelve indult el barátja, Brad házához, ahol megkocogtatta az ablaküveget.
– Nyisd ki, én vagyok az, Buck. – Dybbuk gyűlölte a nevét, és sokkal jobban szerette, ha Bucknak szólítják, pont úgy, mint a kutyát Jack London könyvében. Ez a kutya volt Dybbuk kedvenc irodalmi alakja.
Pár másodperc elteltével az ablak kinyílt, és Dybbuk bemászott a vele nagyjából egykorú fiú szobájába. Brad magas volt, ugyan nem annyira, mint ő, viszont cingár, mint a seprűnyél, míg Dybbuk válla izmos és széles.
– Nem csináltad meg – mondta Brad.
– De igen – felelte Dybbuk, és átnyújtott a barátjának egy köteg összehajtogatott papírlapot.
– Nem viccelsz? Ezek a tesztkérdések? Tutira?
– Nemcsak a kérdések – bólintott büszkén Dybbuk –, hanem a válaszok is.
– Ilyen nincs – nézett rá hitetlenkedve Brad. – De hogyan? Úgy értem, hogy Miss Sarkisian irodája előtt biztonsági kamera van. Az ajtón riasztó. A kérdések meg a széfjében. Mi vagy te, Buck? Valamiféle besurranó tolvaj?
Dybbuk soha nem mondta el Bradnek, hogy ő dzsinn, mert attól tartott, a barátja majd könyörögni fog három kívánságért. Még ő is tudta, hogy nem mindig szerencsés valóra váltani egy ember leghőbb vágyait. A kívánságokra ugyanis érvényes a káosz-hatás, ami azt jelenti, hogy néha úgy válnak valóra, ahogy senki sem számított rá. Így aztán csak megvonta a vállát.
– Besurranó tolvaj? Ja, valami hasonló.
– Tényleg? – Brad határtalanul csodálta a barátját. – Mint a filmeken?
– Nem akarod tudni, hogyan – válaszolta Dybbuk, majd a tesztkérdésekre mutatott. – Ha át akarunk menni a vizsgán, akkor el kellene kezdenünk tanulni.

A vizsgát mind a ketten a legjobb eredménnyel írták meg, a rákövetkező napon pedig Brad Blennerhassit édesapja, Harry meghívta őket ebédre az antikváriuma melletti étterembe, hogy megünnepeljék a sikert. Mivel édesanyja már nem élt, így Brad nagyon szoros kapcsolatban állt az édesapjával. Olyannyira, hogy a fiú elmondta neki, miként érték el a kiemelkedő teljesítményt a vizsgán. De Harry ahelyett, hogy szigorúan kioktatta volna őket a csalásról – Dybbuk legalábbis erre számított –, csak mosolygott, és megköszönte Dybbuknak, amit tett.
– Hogy mondta? – nézett rá a fiú, és majdnem félrenyelte a falatot.
– Úgy értem, hogy hihetetlen találékonyságról és leleményességről tettél tanúbizonyságot – felelte Harry Blennerhassit. – Nem sokan képesek kicselezni egy biztonsági kamerát, hatástalanítani egy riasztót, és feltörni egy széf kombinációs zárját. Nem akármilyen dolgot vittél véghez, barátom. Nem akármilyen dolgot.
Dybbuk vállat vont, és nem mondott semmit, mert csapdát sejtett, és nem akart belesétálni.
Brad édesapja belekortyolt a kávéjába, és egy ideig nem szólt semmit. Összeráncolt homlokával, ideges mosolyával és cseresznyeméretű orrával Harry Blennerhassit arca olyan volt, akár egy bohócé, festék nélkül.
– Mit gondolsz, képes lennél egy hasonló kalandra? Hogy titokban bejuss valahova?
Dybbuk bizonytalanul Bradre pillantott.
– Viccel az édesapád? – kérdezte mérgesen. – Mert ha igen, akkor nagyon nem tetszik, hogy egyáltalán beszéltél neki róla. Különben sem vagyok hajlandó semmit sem mondani, mert az felhasználható lenne ellenem. Ha az édesanyám megtudja, akkor nekem végem. Már így is elég rossz a kapcsolatunk.
– Buck, nyugodj meg – nézett rá Brad. – Komolyan. Csak hallgasd meg, amit mondani akar, oké? Van egy ajánlata számodra.
– Rendben – bólintott a Dybbuk. – Hallgatom.
– Egyszer régen Münchenben jártam – kezdte Harry Blennerhassit. – Németországban. Egy ritka könyvekkel és metszetekkel foglalkozó antikváriusnál. És ahogy az lenni szokott az ilyen boltokban, találtam egy mappát, tele Paul Futterneid tervrajzaival. Ő egy híres ékszertervező volt, aki Carl Fabergével dolgozott együtt. Megvettem a rajzokat, és az egyik nem volt más, mint a német hadsereg birodalmi marsalljának botjához készült tervrajz. Az egész körülbelül 70 centi hosszú lehetett, elefántcsont- és gyémántberakással, valamint arany sasokkal. Ez mindössze azért érdekes, mert a marsallbot belül üreges, és a titkos kamrát a gyémántok és a sasok helyes sorrendjének megnyomásával lehet kinyitni. Azonnal tudtam, hogy ezt a kis kamrát azért alakították ki, hogy valami nagyon értékeset rejtsenek el benne. Nem sokkal később megtudtam, hogy a marsallbot nem másé volt, mint Hermann Göringé.
– Ki az a Hermann Göring? – kérdezte Dybbuk közönyösen, mert Harry Blennerhassit úgy ejtette ki a nevet, mintha bizony ismernie kellett volna.
– Hitler helyettese volt, és a második világháborúban a náci hadsereg főparancsnoka – felelte Brad.
– És mi lett vele? – érdeklődött Dybbuk. – Mármint a marsallbottal?
– Megmondom én neked – válaszolta Harry Blennerhassit. – 1945-ben, alig egy hónappal azt követően, hogy a szövetséges erők győzelmet arattak Európában, az amerikai 7. hadsereg parancsnoka, Patch tábornok elfogta Göringet, a marsallbotot meg egyfajta háborús trófeaként ajándékba adta az elnöknek, Harry Truman-nek.
– Azóta – folytatta Brad – a marsallbot a georgiai Fort Benning hadtörténeti múzeumában van kiállítva. Úgy értem, hogy csak úgy ott van. Sokan kézbe vették már, de a jelek szerint eddig még senki sem fedezte fel a titkos mechanizmust, és ami még fontosabb, azt sem, hogy mit rejtett Göring a rekeszbe, mielőtt elfogták. Apa szerint gyémántokat, mert Göring nagyon szerette őket.
Dybbuk le volt nyűgözve. Imádta a második világháborús történeteket, az elveszett kincsekről szóló szorikat, és ebben mindkettő benne volt.
– Hűha – mondta csillogó szemel. – Mennyi gyémánt férhet abba a marsallbotba?
– Miért nem derítjük ki? – tett az asztalra Mr. Blennerhassit egy becsomagolt tárgyat. – Tudod, Buck, az eredeti tervrajzok alapján elkészíttettem a marsallbot tökéletes mását. Ez itt gyantából készült, a gyémántok csak utánzatok, de pontosan úgy néz ki, mint az eredeti. – Azzal kibontotta a marsallbotot, és megnyomta rajta a hamis gyémántokat. – A mechanizmus természetesen kifogástalanul működik.
Miközben beszélt, a marsallbot egyik végén felpattant egy kupak, mire Harry Blennerhassit fogta a botot, megfordította, és egy kisebb kupac kesudiót öntött az asztalra.
– Harmincöt kesudió – mutatta. – Ha mindegyik egy gyémánt lenne, nos, Buck, akkor el tudod képzelni, mennyit érhetnek.
– Milliókat – felelte Buck vigyorogva.
– Mindennek a harmada téged illet, amit találunk – bólintott Brad. – Csak annyit kell tenned, hogy a különleges betörőtehetségeddel kicseréled ezt a marsallbotot az eredetire a hadtörténeti múzeumban, Fort Benningben.
Dybbuk elgondolkodott. A pénz számára nem sokat ért: dzsinnként annyi pénzt kívánhatott magának, amennyit csak akart. De az izgalom és a móka tekintetében Palm Springs elég szegényesen állt. Tele volt nyugdíjassal, Brad édesapjának a terve viszont egyszerre ígérkezett izgalmasnak és kalandosnak. Még bűncselekményt sem követne el, gondolta, hiszen később visszatenné az igazi marsallbotot. És ha van is benne valami, hát az sem lenne lopás. Dybbuk szerint nem lehet ellopni olyasmit a múzeumtól, aminek a létezéséről nem is tudnak. De hogyan tudja úgy végrehajtani a megbízást, hogy Brad és az édesapja ne tudják meg a kis titkát, nevezetesen azt, hogy ő egy dzsinn? Mert az tönkretenne mindent. És sokkal jobban érdekelné őket a három kívánság, semmint az, hogy mit rejt Göring marsallbotja. Könnyen lehet, hogy nehezebb lesz előlük elrejtenie kilétét, mint megszerezni és kicserélni a marsallbotokat.
– Trükkös, de nem lehetetlen.
– Úgy érted, hogy benne vagy? – kérdezte Brad izgatottan. – Megcsinálod?
– Persze, megcsinálom – felelte Dybbuk vigyorogva. Ez, gondolta, izgis lesz.

Mind a hárman elrepültek a georgiai Atlantába, ahol autót béreltek, és dél felé indultak. Hatvan mérföldet kellett megtenniük, míg elértek Fort Benningbe, ahol bejelentkeztek a katonai bázis vendégszállójába. Onnét elsétáltak a hadtörténeti múzeumba, és megcsodálták a rengeteg fegyvert, egyenruhát, sisakot, járművet és egyéb kiállítási tárgyakat. Ezen egyéb tárgyak egyike volt Göring birodalmi marsall botja is.
– Nehéz elhinni, igaz? – nézte a marsallbotot Mr. Blennerhassit. – Évtizedek óta itt fekszik, és senki sem gondolta, hogy van egy titkos rekesze.
Dybbuk azonban hallotta, mit mond, mert fejben már a tervén dolgozott. Ulysses S. Grant tábornok hordozható italtartó szekrénye adta neki az ötletet. Egyszerűen elrejtőzik az egyik üvegben. Ez egyszerű lesz. De ez a transz-szubsztanciáció az igazi marsallbottal már kemény dió, ugyanis a dzsinnerő nem hat a gyémántokra. A megoldás nem volt más, mint elrejteni valahol a marsallbotot, hogy másnap fogja, és magával vigye. De hogyan? A választ a múzeum ajándékboltjában találta meg. Az ötlet annyira egyszerű és egyedi volt, hogy Dybbuk hangosan felnevetett. Az igazi marsallbotot elrejti egy poszterhengerben, és amikor másnap kinyit a múzeum, megveszi a posztert. Pofonegyszerű.
– Szóval, meg tudod csinálni? – kérdezte Brad, amikor Dybbuk felnevetett.
– Persze. Meg tudom csinálni.
Dybbuk ránézett az órájára. A múzeum pár perc múlva zárt. A hamis marsallbot Mr. Blennerhassit hátizsákjában lapult. Dybbuk elkérte a hátizsákot.
– Ha már egyszer itt az alkalom – mondta –, még ma éjjel megcsinálom. De csak reggel fogok előkerülni. Miután a múzeum kinyitott. Rendben?
Harry Blennerhassit levette a hátizsákját, és odanyújtotta Dybbuknak, aki azonban látta az arcán, hogy valami aggasztja.
– Mi a baj? – kérdezte. – Meggondolta magát?
– Lehet. Te még csak egy gyerek vagy – felelte Brad édesapja. – Ha valami balul sül el, én megyek börtönbe, nem te.
– Nyugalom – legyintett Dybbuk. – Nem lesz semmi baj. Bízzon bennem. Van egy különbejáratú dzsinnem, aki csak rám vigyáz.
És ez igaz is volt. Dybbuk ugyanis az édesanyjára gondolt, aki viszont aligha örült volna annak, amire a fia készült. Dr. Sacstroker azt hitte, hogy Dybbuk az amerikai polgárháború csataterein kirándul Braddel és az édesapjával. Mert Dybbuk ezt mondta neki. Persze nem különösebben érdekelte, mit gondolt volna az édesanyja erről a kalandról. Most csak az izgalom volt fontos, semmi más.
– Harry, tudom, mit csinálok – folytatta magabiztosan. – Meglepné, ha tudná, mire vagyok képes.

Most az egyszer Dybbuk állta a szavát. Másnap reggel fél tizenegykor, fél órával a múzeum nyitása után már ott állt a Fort Benning-i vendégházban, arcán széles vigyorral, kezében pedig egy poszterhengerrel.
– Hálistennek – sóhajtott fel Brad édesapja –, semmi bajod.
– Persze, hogy semmi bajom – felelte Buck.
– Megvan? – kérdezte Brad. – Megvan a marsallbot?
– Ez nem az erőd térképe – mutatta Dybbuk –, hanem a marsallbot. – Azzal kinyitotta a poszterhengert, és kicsúsztatta belőle a botot Brad ágyára.
– Megszerezte! – kiáltotta Mr. Blennerhassit örömében. Gyorsan felállt, és bezárta a szoba ajtaját. – Már kezdtem izgulni, hogy történt valami, Buck. Olyan sokáig voltál távol.
– Az ilyesmihez sok türelem kell – válaszolta Dybbuk. – A türelemhez meg idő. – Levetette magát az ágyra a marsallbot mellé, és kisimított egy hajtincset a szeméből. Kék farmerjában, pólójában és motoros bakancsában inkább látszott rocksztárnak, semmint besurranó tolvajnak.
– Biztosan nagyon éhes vagy – nézett Brad a barátjára csodálattal.
Dybbuk éppen válaszolni akart, hogy egyáltalán nem éhes, hiszen Grant tábornok üvegében alaposan bereggelizett, de még időben észbekapott. – Túl izgatott vagyok még ahhoz, hogy bármi lemenjen a torkomon – jegyezte meg. – Ez hihetetlen volt!
Mr. Blennerhassit felvette a marsallbotot.
– El sem hiszem, hogy a kezemben fogom – csóválta a fejét. – A történelmet magát.
Dybbuk, akit a háborús filmek jobban érdekeltek a valóságnál, türelmesen mosolygott.
– Azt elhiszem – bólintott, és várta, hogy végre felfedjék a marsallbot titkos rekeszének tartalmát.
– Alig merem kinyitni – közölte idegesen Mr. Blennerhassit. A homlokán izzadság gyöngyözött. Megnyalta az ajkát, és összeráncolta a homlokát. – Mi van, ha semmi sincs benne?
– Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – felelte Dybbuk. – Gyerünk, Mr. Blennerhassit, nyissa már ki. Nem bírom a feszültséget.
Harry Blennerhassit megnyomta a marsallboton a gyémántokat és az arany sasokat, pontosan abban a sorrendben, ahogy Futterneid leírta. Amikor végzett, valami halkan kattant, és a bot vége, amelyen egy náci horogkeresztet a karmaiban tartó sas volt látható, kinyílt.
– Elképesztő – ugrott fel Dybbuk az ágyról, és odasietett Brad édesapjához, hogy lássa a kigördülő gyémántokat.
A mosoly azonban mindhármuk arcáról lefagyott, amikor a marsallbotból nem gördült ki semmi. Semmi az égegyadta világon. Se gyémánt, se aranyérme. Mr. Blennerhassit a szeméhez emelte a botot, akár egy látcsövet, és belenézett.
– Várjatok csak – mondta. – Van benne valami. Azt hiszem, papírlapok. – Azzal kihúzta, majd óvatosan kisimította őket. Amikor meglátta, mi van előtte, majdnem felkiáltott.
– Ugye nem Göring poszterhengerét loptam el? – sóhajtott Dybbuk.
– Ami azt illeti, Buck, pontosan azt loptad el. – Harry Blennerhassit nevetni kezdett. – Csak éppen ezek nem poszterek, hanem rajzvázlatok.
– Rajzvázlatok? – legyintett csalódottan Buck. – Azok meg micsodák? Ilyet még soha nem láttam.
De nem ám. A papír ősréginek látszott, vastag volt, a rajzok pedig bibliai jeleneteket ábrázoltak.
– Most rajzok vagy vázlatok? – kérdezte Brad zavartan.
– A rajzvázlat egy festmény előtanulmánya. Hermann Göring komoly műgyűjtő volt. Én nem vagyok szakértő, de régi mesterek rajzainak látszanak. Ez olyan, mintha Leonardo da Vinci készítette volna. Azt meg Michelangelo. És ezt is. Ez meg akár Raffaello is lehet. Ez meg egy újabb da Vinci. Gyanítom, Göring azért tartotta őket a marsallbotjában, hogy a háború után ne legyenek anyagi gondjai. Egyetlen rajz ezek közül legalább tíz-tizenötmillió dollárt ér. Itt meg hat van. Nem, csak öt. Nem is értem, ez mit keres itt. Ez sokkal modernebb. De nem is érdekes. Az öt rajzvázlat legalább hetvenötmillió dollárt ér.
– Az igen! – csapott bele Dybbuk Brad kinyújtott kezébe. – Öt rajz!
– Az ám – felelte Brad vigyorogva. – Most mi lesz, apa?
– Hazamegyünk Palm Springsbe. Aztán otthonról felhívom a gazdagabb múzeumokat, és megkérdem, nem érdekli-e őket pár rajz da Vincitől. Ha nem, akkor megpróbálom az aukciós házakat is. – Határozottan bólintott. – Egyvalamiben biztosak lehettek, fiúk. Vevőben nem lesz hiány. Nagyon sokan vannak, akik ölnének ezekért a rajzokért.

Második fejezet

A szülinapi parti

John és Philippa Gaunt éppen arra készültek, hogy megünnepeljék első születésnapjukat dzsinnként. Az ugyanis a szokás, hogy az előző, mundén születésnapok nem számítanak a dzsinnek között. Az igaz születésnapot egy évvel azt követően ünneplik, hogy kihúzták a dzsinn bölcsességfogát, és elkezdi használni az erejét.
– Úgy érted, hogy csak egyéves vagyok? – kérdezte John az édesanyjától.
– Igen, kedvesem – felelte Mrs. Gaunt.
Johnnak ez nagyon nem tetszett. – Ez egy rossz vicc.
– Eszerint csak egy gyertya lesz a tortán? – nézett rá Philippa.
– Pontosan. Ez olyan szokás, amit a mundénok tőlünk vettek át. Mármint tüzet gyújtani egy tortán.
Johnt azonban nem lehetett olyan könnyen lecsillapítani.
– Ez nem fair – jelentette ki. – És tök ciki. Mindenki ki fog nevetni.
– Nem, nem fognak – nyugtatta meg Layla Gaunt. – Legfőképpen azért, mert csak dzsinnek jönnek a partira. Attól tartok, ezzel a szokással is meg kell majd barátkoznotok.
Az ikrek ugyanis ragaszkodtak hozzá, hogy mundén barátaik is eljöjjenek, de az édesanyjuk már eldöntötte a kérdést, így látták, hogy nincs értelme erősködni. Amióta visszatértek Babilónból, az édesanyjuk valahogy visszahúzódóbb lett, és nem tűrte el, hogy ellentmondjanak neki. Az ikrek természetesen még csak nem is sejtették, hogy hamarosan elhagyja őket, és ő lesz a következő Babilóni Kék Dzsinn.
– Sajnos nem sok dzsinn tud majd eljönni a partitokra – folytatta Mrs. Gaunt. – Az idén a születésnapotok egybeesik a Számummal, ami egy dzsinn ünnep, így a legtöbb New York-i dzsinn elutazik. – Megvonta a vállát. – Ez ellen nem lehet mit tenni. A születésnapotokat a napján kell megünnepelni.
– Számum? – ismételte Philippa. – Az meg micsoda?
– Tűz nélküli füst – felelte az édesanyja. – Ez történik a transz-szubsztanciáció során is. Számum alkalmával a dzsinnek saját magukat ünneplik.
– De mi nem ismerünk egyetlen dzsinn gyereket sem – jegyezte meg John. – Dybbukot leszámítva.
– Meg azt a szörnyű Lilith de Ghulle-t – tette hozzá Philippa. – Őt biztosan nem fogom meghívni.
– Én meg meghívtam néhányat a lámpás gyermekei közül – közölte Mrs. Gaunt. – A legtöbben persze a szüleikkel együtt elutaznak, de páran azért el tudnak jönni.
– Páran? – nézett rá John. – Hányan?
– Négyen.
– Akkor ez egy kártyaparti lesz, nem pedig szülinap – csóválta a fejét John.
– Akármi is lesz, előtte be kell vásárolnunk – felelte az édesanyja.
Azzal elsétáltak a közelben lévő kis boltba a Harmadik sugárúton, ahol Mrs. Gaunt zöldségeket vásárolt, és egy napilapot. A címlapon hatalmas betűkkel tudósítottak arról, hogy újabb fogorvoshoz törtek be Manhattanben, ebben a hónapban már a tizedikhez. Ahogy befelé mentek az üzletbe, John és Philippa megpróbálták kikerülni a bejáratnál álló hajléktalan férfit, aki üres papírpoharat tartva mocskos kezében „fölösleges aprópénzt” kért tőlük. Nagy meglepetésükre – a hajléktalanéról nem is beszélve – az édesanyjuk kinyitotta a retiküljét, elővett egy ötvendollárost, és beledugta a papírpohárba. A férfi határtalan örömmel kapta le a baseballsapkáját, hogy megköszönje. Az üzletben az ikrek hitetlenkedve csóválták a fejüket.
– Ötven dollár – mondta John. – Ötven dollárt adtál neki. Biztos csak ötöt akartál.
– Nem, kedvesem. Pontosan annyit adtam neki, amennyit akartam.
– De ötven dollárt – ismételte John. – Mihez fog kezdeni ötven dollárral? Azt rengeteg mindenre elköltheti.
– Ez a lényege az egésznek – felelte Mrs. Gaunt.
– Tudod, hogy értem. Mindig ötven dollárt adsz a hajléktalanoknak?
– Talán – vont vállat az édesanyja. – Egyszer én is voltam hajléktalan. Tudom, milyen az utcán élni.
Ezt senki sem hitte volna el, ha ránéz Layla Gauntra, kezében struccbőr retiküllel, lábán olasz bőrcipővel, vállán elegáns kabáttal. Mrs. Gaunt úgy sugározta magából az eleganciát, ahogy egy radiátor a meleget.
– Nimród azt mesélte, hogy te is hajléktalan voltál, amikor apával találkoztál – mondta Philippa.
– Igen, így volt – bólintott Mrs. Gaunt, és a boltból hazafelé menet felidézte nekik a történetet.
– Sosem akartátok tudni, hogy miért gazdag minden dzsinn? – kérdezte az ikrektől.
– Nehéz elképzelni egy szegény dzsinnt – vont vállat Philippa. – Ha egyszer lehetőségük van teljesíteni három kívánságot, meg minden. Kétlem, hogy túl sok dzsinn élne szociális segélyen.
– Hacsak nem vagy törvényen kívüli – jegyezte meg John. – Mert nekik Kairóban kell élniük, Kafur házában, ahol szigorúan tilos használni a dzsinnerőt.
– Vannak dzsinnek – magyarázta az édesanyjuk –, akik megkérdőjelezik a gazdagságot. Az eremita szekta tagjairól beszélek, akik úgy akarnak élni, mint az angyalok és a szentek, és így nincs is semmijük. Egy ideig magam is eremita voltam. És igazad van, Philippa, pontosan így találkoztam az édesapátokkal. Azt hitte, én is csak egy New York-i hajléktalan vagyok, de mégis segíteni akart nekem, én meg emiatt beleszerettem, és hozzámentem. Édesapátoknak hatalmas a lelke.
– Szóval vannak hajléktalanok New Yorkban, akik valójában dzsinnek? – kérdezte John.
– Nemcsak New Yorkban. Hanem Londonban, Calcuttában, Kairóban. Mindenhol. Néhányan közülük angyalok. „Gyakoroljátok a testvéri szeretetet”, mondják, „és legyetek kedvesek az idegenekhez, akik néha nem is tudják, hogy angyalokkal volt dolguk.” Az eremiták életét ez a filozófia irányítja. Egyetlen céljuk van: szerencsét hozni az arra érdemes embereknek. Olyanoknak, akik semmit sem várnak cserébe a segítségükért.
– Szóval ezért adtál annak az embernek ötven dollárt – bólintott Philippa. – Mert talán ő is dzsinn.
– Angyal, Philippa. Szeretem azt hinni magamról, hogy bármikor felismerek egy dzsinnt. De az angyalok még nálunk is hatalmasabbak, és jobban el tudják változtatni a külsejüket. Gyakorlatilag mindenre képesek, amit csak akarnak.
– Nagyon nemeslelkűek ezek az eremiták – jegyezte meg John.
– Igen, azt hiszem – felelte az édesanyja. – De nem veszélytelen ám. Ezért akarom, hogy megígérjétek, ti soha nem lesztek eremiták. Legalábbis addig nem, amíg fel nem nőttök. Nem leszek mindig itt, hogy megvédjelek titeket.
Az ikrek nem tudták mire vélni édesanyjuk utolsó mondatát. El sem tudták képzelni az életüket nélküle. Természetesen megígérték, hogy nem lesznek eremiták. Miután hazaértek, lerakták a konyhában a szatyrokat, majd Layla bejelentette, hogy valami fontosat akar mutatni nekik.
– Korábban beszéltem nektek édesapátok lelkéről – mondta. – Ekkor jutott eszembe, hogy az első dzsinn születésnapotok tökéletes alkalom arra, hogy belenézzetek a lélektükrötökbe.
– A micsodánkba? – kérdezte Philippa.
– A synopadosotokba. Azt akarjátok mondani, hogy Nimród nem említette?
– Nem.
– Gyertek velem – intett Mrs. Gaunt. – Egyszerűbb, ha látjátok, miről beszélek. – Azzal felvezette őket a padlásra, ahová korábban soha nem mehettek fel.
– Mindig azt mondtad, hogy tele van denevérekkel – morgott Philippa, ahogy az édesanyja lehúzta a padláslépcsőt. – Gyűlölöm a denevéreket.
– Pontosan ez volt a célom – felelte Layla Gaunt. – Hogy soha ne gyertek fel a padlásra.
Miután felértek, édesanyjuk felkapcsolta a villanyt. A mennyezetről lógó villanykörte kigyulladt. Az ikrek idegesen követték, mert tudták, hogy olyasmit fognak látni, amit még soha.
Körbenéztek a padláson. A földön kartondobozok hevertek. Por sehol. Pókháló sem. Denevérek meg végképp nem. Csak a molyirtó erős szaga, amit John meg is jegyzett.
– A denevérek utálják a molyirtó szagát – közölte Mrs. Gaunt.
A tető kiváló állapotban volt. A padlásablakon keresztül látni lehetett az eget, de felhők takarták el a napot, és sötét volt, így a padlás jó része is árnyékban maradt. Ennek ellenére John észrevett egy repedést a falban. Azonnal felismerte.
– Ez ugyanaz a repedés, ami az ágyam mögött van – jelentette ki. – Amelyik azelőtt jelent meg, hogy kihúzták a bölcsességfogunkat. Egészen idáig felér.
– Nézd csak meg közelről, John – javasolta az édesanyja.
A repedést követve eljutottak a padlás végébe, ahol egy szekrény mögött két festőállvány állt, fehér lepellel letakarva.
– A leplek alatt megtaláljátok, amit kerestek.
John megfogta az egyik lepel sarkát, Philippa a másikét.
– Tessék, húzzátok le – biztatta őket az édesanyjuk, amikor látta, hogy az ikrek haboznak. – Mire vártok?
– Félek – felelte John.
– Én is – ismerte el Philippa.
Mrs. Gaunt körbenézett a padláson.
– Értem – bólintott. – Elég sötét van itt.
Azzal kiejtette a fókusz-szavát: NEPHELOKOKKYGIA. A padlás hirtelen olyan világos lett, mintha száz villanyégőt kapcsoltak volna fel egyszerre. A leplek lehullottak a festőállványokról, és az ikrek két tükörrel találták magukat szemben.
Igencsak különösek voltak. Fémből készültek, domború üvegfelülettel, hátul pedig mindkettőt egyedi díszítés borította. De a legkülönösebb mégis az volt, hogy az ablakból érkező fény a tükrök hátulján lévő díszítést jelenítette meg fényesen, abból azonban semmit nem mutatott, ami a tükör előtt volt. John odaállt az egyik elé, majd vállat vont.
– Én ezt nem értem – jelentette ki. – Vagy vámpír vagyok, és ezért nem látom magam a tükörben, vagy ez valami átverés.
– Ne a tükröt nézd! – nevetett az édesanyja. – Az semmit sem mond el neked. – Kezével körkörös mozdulatot írt le. – Menj a hátuljához. A synopadosnak az az érdekes része.
Az ikrek izgatottan léptek a mívesen kidolgozott, keleti mintázatú tükörkeret mögé, amelyek mögül a díszítés úgy fénylett, mintha nem is egy öreg New York-i ház sötét padlásán álltak volna. Ahogy az ikrek lenyűgözve bámulták a képüket – egészen pontosan a lelkük képét –, az édesanyjuk beszélni kezdett, olyan dolgokról és olyan szavakat használva, hogy néha nem teljesen értették.
– Szellem és anyag, test és lélek, hús és psziché: csak a dzsinneknek adatott meg, hogy megértsék annak rejtélyét, hol kezdődik a lét, és hol ér véget. Ahogy csak egy dzsinn értheti a papok és pszichológusok hablatyolásának abszurditását is. Gyerekek, ti az élet forrását látjátok! Gondoljatok csak bele, hogy hány és hány mundén álmodott arról, hogy önmagát lássa, és a teljességében megértse, ki is ő valójában. A tükör egyik oldala a világot mutatja nélkületek, mert a hús múlandó. A másik oldal viszont a lelketeket, mely az árnyak közt bujkál. Senki más nem láthatja, csak ti, ahogy arról is egyedül ti tehettek, ahogyan kinéz. Ezért vannak itt fenn elrejtve ezek a tükrök. A synopados a dzsinnek legnagyobb, legféltettebben őrzött titka.
Egy ideig hallgatott, hadd emésszék meg az ikrek a hallottakat.
– Hihetetlen – suttogta Philippa. A színes kép állandóan mozgott és változott, amitől olyan titokzatos és megfejthetetlen lett, hogy a lány alig ismerte fel benne magát. Mégis jó volt nézni, mert hasonlított arra a képre, melyet egyszer a számítógépén látott: egy fraktál matematikai alapon létrehozott, állandóan változó, önmaga részleteiből építkező mintázatára.
John nagyjából ugyanazt gondolta, mint a testvére. De nem sokáig, mert eszébe jutott az az ötven dollár, amit az édesanyja a hajléktalannak adott. Rájött, hogy zavarja édesanyja nagylelkűsége. Zavarta, hogy édesanyja olyasvalakinek adott ötven dollárt, aki a nagylelkűségét egyáltalán nem érdemelte ki. Abban a pillanatban, amikor ez a gondolat felbukkant a fejében, a synopadoson egy sötét folt jelent meg. Kicsi, de észrevehető, akár egy apró tintapötty. Mintha az előbbi igazságtalan gondolat tükröződött volna az egyébként makulátlan lelkében. John megijedt. Vajon hogyan nézne ki a lelke, ha valami igazán rosszat művelne?
– Elképesztő – suttogta.
– Akármi történjék veletek – mondta komoly hangon Mrs. Gaunt –, akármit is tesztek, az azonnal megjelenik lelketek képén. Ezt soha ne feledjétek. És azt se, hogy még a legjobb dzsinnekben is együtt lakik a menny és a pokol. Remélem, ezt örökre megjegyzitek.

Négy gyerek helyett mindössze három vett részt a szülinapi partin. Dybbuk ugyanis nem ment el, ami különösen annak fényében volt udvariatlan dolog, hogy édesanyja, dr. Jenny Sacstroker korábban arról biztosította az ikreket, hogy a fia ott lesz. Nem mintha Philippa meg lett volna lepve. Eddig mindössze kétszer találkoztak, és Philippa szerint a fiú mindkét alkalommal kifejezetten udvariatlanul viselkedett.
Ha John csalódott volt is Dybbuk távolléte miatt, hamar elfeledkezett róla, amikor meglátta Agatha Daeniont, aki olyan volt, mint három kívánság egyben. Két másik dzsinn gyerek vett még részt a partin: Jonathan Munnay és Uma Karuna Ayer, akik mind a ketten idősebbek voltak az ikreknél, így a hideg nem befolyásolta annyira dzsinnerejüket, mint John és Philippa esetében. A hagyományos dzsinn szülinapi vacsora közben – amely rákból, sült húsból és tortából állt – az ikrek vendégei arról beszélgettek, ki hogyan akar segíteni az emberiségen.
– Én kívánság-tanácsadó leszek – közölte Agatha. – Tanácsokat fogok adni az embereknek, hogyan nem szabad elvesztegetni a három kívánságukat. A Bagdadi szabályok szerint a kívánságot teljesítő dzsinn ugyanis nem adhat tanácsot azt illetően, hogy mire használják az emberek a kívánságokat. Ezért az az ötletem támadt, hogy a jó dzsinneken keresztül eljuttatom a névjegykártyámat azoknak a szerencséseknek, akik kaptak három kívánságot. Persze a dzsinn lelkiismerete szempontjából is előnyös, ha a mundén értelmes dolgokat kíván. Mert szörnyű érzés úgy teljesíteni valakinek a kívánságát, hogy a dzsinn tudatában van, mennyire értelmetlen és ostoba dolgot vált valóra.
John úgy érezte, képtelen lenne bármiben is ellentmondani Agathának. Nem mintha akart volna, hiszen a lánynak igaza volt. Ő azonban még nem szerzett elég tapasztalatot a kívánságokkal kapcsolatban, és különben sem tudta kiverni a fejéből az érzést, amikor Finlay Macreebyt sólyommá változtatta.
Philippa mosolyogva figyelte a testvérét, és bár semmi kifogása nem volt Agatha ellen, mégis azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire nyilvánvaló fivére vonzalma. Ő maga úgy gondolta, semmi szükség nem lenne kívánság-tanácsadókra, ha az iskolában a mundénok rendesen megtanulnák a nyelvtant, mert akkor pontosan meg tudnák fogalmazni, mit is akarnak valójában. Mivel azonban nem akarta megbántani vendégét, ezért inkább csendben maradt.
Jonathan Munnay osztotta Agatha véleményét, ezért ő pszichiáter akart lenni.
– Azt hiszem, meg tudnám hallgatni a problémáikat – folytatta –, és a dzsinnerőmmel képes lennék meg is oldani őket. Persze névtelenül. Ha valaki depresszióra panaszkodna, titokban tennék valamit, hogy felvidítsam.
– Mint például? – kérdezte Philippa.
– Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy egy kis jó szerencsével minden sokkal jobban nézne ki.
– Teljesen egyetértek – helyeselt Uma Ayer, majd halkabban folytatta. – Éppen ezért határoztam el, hogy otthagyom a törzsemet, és eremita leszek. Holnaptól egyike leszek New York hajléktalanjainak, és azokon fogok segíteni, akik tényleg megérdemlik a három kívánságot. Névtelenül, ahogy te is mondtad, Jonathan. Az édesanyám sem tud majd róla. Ezért szeretném, ha ti sem beszélnétek róla.
A felvetett témák komolysága miatt az ikrek bűntudatot éreztek, amiért egyáltalán megünneplik születésnapjukat. Már nem is tűnt jó ötletnek megmutatni édesapjuk ajándékát, az új laptopjukat. Nem akartak önzőnek és sekélyesnek látszani a három komoly, fiatal dzsinn szemében. Így aztán örültek, amikor a parti nemsokára véget ért, és a vendégek hazamentek.
– Soha többé nem akarok ilyen szülinapi partit – jelentette ki John. – Az embernek pont azért van szülinapja, hogy minden körülötte forogjon. Ez az egyetlen nap az évben, amikor egy kicsit önző lehetek. Ehelyett azt éreztem, hogy a szülinapom nem is rólam szólt, hanem valaki másról.
– Én is pontosan ezt érzem – ismerte el Philippa, majd kicsivel később hozzátette: – Ugyanakkor úgy gondolom, jó dolog másoknak segíteni. Valakinek, akinek valóban szüksége van rá.
– Amíg ilyen hideg van, nem is érdemes gondolkodni rajta – felelte John. – Úgysem tudjuk használni a dzsinnerőnket hidegben, amíg fel nem növünk. Te is tudod.
– Persze. De ezek után úgy érzem, nekem is szükségem van egy célra. Egy küldetésre.
Azt azonban még csak nem is sejtette Philippa, hogy hamarosan olyan küldetésben lesz részük, amelyet soha nem fognak elfelejteni.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
A lámpás gyermekei
Az Ekhnaton-kaland
A Babilóni Kék Dzsinn
A Katmandui Kobrakirály
The Day of the Djinn Warrior