FőképÜdvözöljük Túlparton! – Reméljük, eltévedsz

A megfakult tábla úgy bujkált az út menti sövényben, mint egy szégyenlős kisgyerek. Ez a felirat fogadta a – nagy ritkán – idelátogató idegeneket. Vagy inkább a soha nem jövő idegeneket. Ezért is tűnt eltévedtnek az autó, amelyik az üdvözlőtábla előtt állt meg.
A falu lakossága meghagyta a bozótost, amely szerelmesként ölelte körül a tábla pléhtörzsét. Az üdvözlet alá gyermeteg írással odafirkantott jókívánság, akármilyen rosszindulatú, mégiscsak emlék volt a vidék lakóinak. Emlék arról, hogy valaha fiatalok is éltek Túlparton. Gyerek már nem szaladgált a falu poros földútjain, nem játszadozott a lakosság által Tükörnek nevezett tó partján.
Túlpart már nem működtetett iskolát, az általános tudnivalókat is három helybéli öregtől szívták magukba a növendékek. Mikor eljött az idő és a környékbeli városkákba mentek tanulni, a dolgok menete mindig ugyanaz volt. Eleinte hetente jártak haza. Azután kéthetente és így tovább, egészen addig, míg szülőfalujuk nevét is elfelejtették.
Eltévedni Túlparton? A sofőr fáradt mosolyra húzta a száját. A csavargóra gondolt, akit alig néhány kilométerre a falutól látott. Ő biztosan eltévedt, máskülönben aligha tartott volna Túlpart felé. A sofőr tekintete az üdvözlet alatti firkálmányra tévedt. Még ő írta oda, valamikor nagyon régen.
Ő és… de erre nem akart gondolni, egyelőre nem. Előbb-utóbb úgyis kénytelen lesz szembesülni a múlttal, de inkább utóbb.
Miközben a rádióból halkan, de szünet nélkül ontotta kéretlen megjegyzéseit a riporter, a visszapillantó tükörben megnézte magát. Legalább a borostáját otthon hagyhatta volna, ha már negyvenöt évesen, harminc év után meglátogatja az anyját. Még ha kényszerből is tette, valakire bíznia kellett a hátsó ülésen szundító két kis csomagot.
A riporter nyilván jobban szerette a saját hangját, mint a riportalanyát – valami néprajzkutató-féleség lehetett –, akit alig hagyott szóhoz jutni.
–Hát, amilyen szárazságot élünk most meg ebben az elátkozott körzetben, egyáltalán nem bánnám, ha egy garabonciás viharhozó meglátogatna a kertemben. Én bizony megtagadnám tőle a kenyeret és a tejet, de a romlott puliszkát is inkább a disznóimmal etetném meg. Dühödjön csak föl és hozzon jó nagy esőt erre a vidékre, máskülönben a lovainkat tevékre kell cserélnünk, ha-ha. – Vicces, gondolta a férfi, és elcsavarta az állomáskereső kapcsolót. Na, most poénkodj!
–Kapcsold vissza, apa – mondta a hátul fekvő egyik csomag –, hallgatom.
–Ne haragudj – visszahozta a vicces riportert és unalmas áldozatát a kocsiba –, azt hittem, alszol.
Ha hallgatni akarja, hát hallgassa. Mindent megtett a gyerekeiért eddig is, de most, hogy rájött, ha nem elég óvatos, elkerülhetnek tőle, még rátett egy lapáttal. Nagyot sóhajtott.
A visszapillantó tükör tekintete elhomályosult, mintha a sírással küszködne. Még a tükör is. Beindította a motort, és behajtott a faluba.

-

Eltévedni Túlparton? A környéken, a Kárpátok eldugott bélrendszerében könnyen lehetséges, de a faluban… Az utolsó település volt, ahová ez az út behatolt, mint valami szemérmesen tiltakozó nőbe. Alig egy kilométerre az üdvözlőtáblától az aszfalt elfogyott az útról, kopár földsávként haladt tovább.
Túlpart a Kárpátok kegyetlen hegyei közé ékelődött, amelyek veszedelmes agyarakként tépték az égboltot a falu fölött. Otthont adott egy gyönyörű tónak, amelyet a vidékiek, mivel a tó felszíne gyakran baljóslatúan mozdulatlan volt, Tükörnek neveztek. A vízben, a falu felőli partjáról, a kijelölt helyen még fürdeni is lehetett – emiatt nevezték Túlpartnak, azt mondják, az első itt lakók a sűrű erdővel borított hegyről érkeztek –, de már senki nem úszott benne. A hegy a tó túloldalán magasodott, tiszta időben teljes tükörképe látszott, mintha a víz elnyelte volna. Ezért nevezték tengerszemnek, ahogy általában a méretükhöz képest meglepően mély tavakat szokták. Márpedig mély volt. Ezt néhányan az itt lakók közül jól tudták. Mélyebb, mint a képzeletük.
A főút a tó előtt haladt el, körülbelül a táv felénél változott földúttá, amelyet a helybeliek találékonyan Tükör útnak neveztek. Miután elhagyta a falut, tovább tekergett – Viszontlátásra! –, de másfél kilométerre tőle, hegynek fölfelé, az erdő újra elfoglalta a területet, ami mindig is őt illette. A falut ez nem érdekelte. Arrafelé úgy sincs semmi hasznos.
Túlpart minden gazdasága a falu déli oldalára összpontosult. A házak sorai mögött, hirtelen lejtő törte meg a rétet. Ezen a lankán remekül megtermett a tök, ami ezen a vidéken ritkának számított. A túlpartiak gyakran tréfálkoztak, hogy egy kiadósabb eső után a föld egyszer annyira meglazul, hogy az egész falu lecsúszik a lejtőn, akár egy szánkózó gyerek.
Az ilyen tréfákat – és minden tréfát, amiben felbukkant a gyerek – kényszeredett mosoly és csend fogadta.
Túlpart egyik megélhetési forrása a tök volt, amit a lehető összes módon megtanultak fölhasználni. Még lámpást is készítettek belőle a környező városok turistái kedvéért. A másik bevételi forrást az állattartás biztosította. A disznók jól dagadtak a töktől, a tökföldeket elhagyva, dél felé pedig jó legelők húzódtak, ahová a falu birkáit terelték.
A Tükör utat a falu határán egy gyors folyású patak szelte ketté, fölötte fahíd ívelt át. A hidat terméskőből épült alap tartotta masszívan a patak fölött, ennek köszönhette, hogy még mindig állt, bár csak az erdő szellemei használták. A hídtól északra, a falutól alig ötszáz méterre egy rozoga épület málladozott csontváz módjára. Egy használaton kívüli vízimalom magasodott hat méterrel a folyócska fölé. Valamikor a segítségével sajtolták a tökmagolajat, de ekkorra fogaskerekei berozsdásodtak, küllői az égnek meredtek, rég nem lapátolta már a vizet.

-

Az autó lassan haladt, úgy tűnt, rá is érvényes a falu saját ideje. A sofőr minden kereszteződésnél szinte megállította az autóját, mintha attól félne, egy játszadozó gyerek váratlanul elé ugorhat. De csak az utcák fatábláit nézte meg alaposan, hogy emlékeket hívjanak elő abból a megtört műszerből, amit az elméjének nevezett. Valójában halvány sejtése sem volt már arról, melyik utcában is lakik az anyja. Egy kicsit szégyellte magát emiatt. Csak egy kicsit. Az elmúlt tizenöt évben annyi szégyent kellett magára vennie, hogy ez már igazán meg sem kottyant neki. Neki, a tapasztalt szégyenkezőnek.
Hullám utca, Zápor utca, Jégverés utca – igen, emlékezett már, hogy a falu szinte minden elnevezése vízhez vagy viharhoz kapcsolódik. Viharköz, Tajték tér… A sofőr megállt. Végignézett a templom sárgára festett falán, föl, egészen a tetőn álló ferde keresztig.
Gyerekkorában sokat járt ebbe a templomba a nagyanyjával, de csak azt a részt élvezte, amikor pénzt dobhatott be a Jézus-szobor előtt elhelyezett fémdobozba. Ahogy a nagyanyja imádkozott, térdelve, sutyorogva – folyton sutyorgott közben, éppen úgy, ahogy az újságot olvasta –, azt már unalmasnak találta. Kivéve egyszer, egy nyári délelőtt, amikor a napi imádság egy akkora pofonnal zárult, hogy hetekig sajgott az arca. De megérte. Elmosolyodott. Isten az atyám, megérte. Bernát emlékeiben nem maradt meg annyi jókedv és nevetés, mint egy átlagos emberében, ám az a nap úgy élt benne, hogy jókedvre deríthette még akkor is, amikor minden más összecsapott a lelkében.
 

 

A Kiadó engedélyével.