Főkép

Délután ötkor sorba ütközni eléggé ijesztő volt, de szerencsére hamar bejutottunk a hajó gyomrába.
A programot a Dyas együttes kezdte. Ők 1997-ben alakultak, hogy – bevallásuk szerint – konvencióktól mentesen, értelmes zenét adjanak elő értelmes embereknek. Aznap rám nem az értelem volt a jellemző – így utólag belegondolva – ezért lehetett, hogy a zenéjükről erre aznap nem igazán jöttem rá.

Ami egyébként kellemes és ritmusos. Talán a hangosítással volt a baj, vagy én álltam rossz helyen, de végig sajnáltam, hogy nincs élő dob, ami a dobos bemutatásakor feleslegesnek bizonyult.
Néha a Csodaszarvas (gondolom nem véletlenül), néha meg a Másfél jutott az eszembe róluk.
Meg énekeltek a kék madárról is. Nekem mesterkéltnek tűnt az egész produkció, nyilván az énekes jelmeze - maszkja miatt, habár a zenéjük tényleg kellemes.

A Yava következett. Először a beállás című számot adták elég hosszú ideig, ami azért nem baj, mert így mindenki át tudott egy kicsit hangolódni rájuk. Világzenéről lévén szó – inkább világpunk – mindenféle nép zenéjéből hallhattunk egy kis ízelítőt.
Fel/elszabadult, szinte könnyed produkciót láthatott az, aki nem csak a „nagyok” miatt jött.

Kábé a negyedik percben már erősen uralták a közönséget, köztük engem is. A közönség villázott. Meg elöl némi tombolásra is láttam példát.
Mindezt úgy, hogy voltak pillanatok, hogy a lantos/kobzos/megafonos ember (Róka Szabolcs) felől egy hang nem ért el hozzánk. Elsőre nem mondanám, hogy beleillett a zenei vonulatba a Yava, de nagyon ott volt a helyük és a végére ezt ők is abszolút így gondolhatták.
Sőt a gótikusoknak is küldtek számot. Ezért jár az ember koncertre. Jó volt és kész.

Az ő koncertjük végétől, számomra kicsit egybefolynak az események, elég sokat támasztottam már ekkor minden stabilan rögzített tárgyat, hogy el ne dőljön. Izé dőljek.

A Dalriadából egész sokat láttam és hallottam. Na ők komolyan vették magukat, viszont egyáltalán nem voltak mesterkéltek. Korrekt kis koncertet adtak, habár nekem ez a fajta világnézet nem a sajátom.
Az énekesnőt elneveztem magamban fejhang királynőnek, de az akusztika és a beszámíthatóságom ekkor éppen nem volt a csúcson.
Egyébként tényleg majdnem királynői jelenség, ahogy a színpad központi figurájaként énekel, semmi baj nem volt vele. A közönség egyéb részei, ekkorra már abszolút belelendültek a tombolásba, hiszen a Dalriada jelentős rajongótáborral rendelkezik.

Koncerttermi programom a Kivimetsän Druidi koncert közepénél folytatódott. Finnek, meg metált játszanak, jé! ők is szeretik a Nightwisht.
Elsőre így ennyit tudok leszűrni a zenéjükből, ami viszont már érezhetően a gyorsabb zene irányába vitte el az estét. Kábé ekkortól már nem igazán voltam a teremben, így a Korpiklaaniról állandó tettestársam tud érdemben nyilatkozni.

* * *

Azt nem merném állítani, hogy a tizenegy körül kezdő favágó/csűrdöngölő metál legjelesebb finn képviselőjének újabb budapesti fellépése előtt teljesen józan lettem volna. Sőt! De hát ha a hangulat úgy hozza – most hozta rendesen –, akkor bizony sikerül a műanyag pohár fenekére nézni.
Meg milyen már, hogy pont a Korpiklaani előtt ne kerüljek „Happy little boozer” állapotba.

Szóval hat-nyolc – a fene se számolta – vodkanarancs elpusztítása után kellemes, félig-meddig zúzós/őrültes állapotban üvöltve üdvözöltük S kollegával együtt a színre lépő brigádot, akik nem restelltek szinte azonnal a húrok közé csapni.
„Ide nekem egy fejszét vagy láncfűrészt!” futott át az agyamon, aztán persze lenyugodtam, vagy lenyugtattak – fene se emlékszik már rá – és átadtam magam a zene élvezetének.

Gondolom a zenekar úgy gondolta, hogy ha fesztivál, akkor nem az utolsó lemez anyagát tolják elsősorban, így aztán egy amolyan „Best of Korpiklaani” bontakozott ki szép lassan a színpadon.
A hegedű és gitár segítségével előadott – jobbára angol nyelven előadott – folk metal/thrash metal nótáktól szerintem mindenkinek boogie állt a lábába.

Így nem is csoda, hogy a finn csoda koncertjének közepén a tömegtől nem riadva, a vodkáktól meg persze felbátorodva, S-el megcéloztuk az első sort. Na, persze odáig lehetetlen lett volna eljutni, amerikai futballt megszégyenítő sorfal állt az első négy-öt sorban.
Így maradtunk a pogó kellős közepén, aprítva a jónépet, mert azok meg lökdösődtek ugye.

A pogó alapvetően – még ha jól is csinálod – fárasztó sportág. Meg bármennyire is áll az ember alkoholos befolyásoltság alatt, az életét azért félti. Egy-egy józanabb pillanatban – csekkolva, hogy S is él még – azon csodálkoztam, hogy nem kaptam semmilyen végzetes ütést vagy rúgást.
Szóval pár nóta után jobbnak láttuk távozni. Így sokkal inkább a zenekarra, semmint a túlélésre tudtunk koncentrálni.

A srácok persze most se aprózták el, egy tálca sört szétosztogattak minden szívbaj nélkül a számok közti szünetben az első soroknak. Erre szükség is volt, mert lassulás csak egy-két nóta erejéig volt; nagyjából fél egyig húzták a talpalávalót a fiúk.
Erre azért emlékezem, mert az tűnt fel, hogy vége a koncertnek, meg hogy méltatlankodom, hogy rövid volt. Pedig másfél órát játszottak.
Mondtam is S-nek, hogy legközelebb olyan két órát kéne intézni velük, vagy olyan igazi – Dream Theater-t megszégyenítő – három órásat. Ebben maradtunk, majd csendben hazamentünk.