FőképForgatókönyv: Nicola Badalucco, Ennio De Concini
Zene: Ennio Morricone
Vágó: Enzo Meniconi, Gino Bartolini
Főszereplők: Michele Placido, Florinda Bolkan, Martin Balsam, Paul Guers, Sergio Fantoni, Jacques Dacqmine, Daniel Ceccaldi, Lara Wendel, Cariddi Nardulli, Nicole Jamet, Francois Périer
Magyarországi forgalmazó: Klub Publishing

Miután Corrado Cattani felügyelőt (Michele Placido) Szicíliába helyezik, hogy derítsen fényt elődje meggyilkolásának körülményeire, a kötelességtudó rendőr vakon tapogatózva, félredobva magánéletét eljut a Cosa Nostra helyi vezetőinek szégyenletes konspirációjáig, de erkölcsi és emberi veszteségei a célegyenesben arra kényszerítik, hogy visszavonulót fújjon.
Meggyötört családjával együtt egy svájci idegszanatóriumba vonul vissza, ahol feleségével megpróbálják kigyógyíttatni lányukat, Paolát súlyos depressziójából, amelyért szintén a maffia embertelen brutalitása felelős – ez történt A Polip első évadjában.

Mint a 80-as évek egyik legfontosabb sorozata, A Polip elévülhetetlen érdemekkel bírt: emberközeli drámái, mikrorealista figurái, végletesen torz erkölcsi klímája és betonkemény zeneisége határozta meg arculatát.
A Damiano Damiani által rendezett legelső évad ugyan szerényebb – és sokszor klisékre alapozott – krimitörténetet kínált, de gondos akciójelenetei és hű emberábrázolása miatt ezt is időtálló klasszikusnak tekinthetjük.

Ha azonban vegytiszta és szakadatlan zsenialitást várunk a monumentális eposztól, akkor válasszuk a Florestano Vancini által levezényelt második szezont, amely tovább szövi Corrado viharos sorsának és a maffia vértől pirosló erőszakszervezetének bonyodalmait.

Cattani, miután beteg kislánya öngyilkosságot követ el, úgy dönt, feleségétől különválva visszatér Olaszországba. Összefog Cannito tanácsos (Jacques Dacqmine) helyettesével, az elvhű Ferrettivel (Sergio Fantoni).
Igyekeznek kihasználni, hogy a tanácsos és Laudeo professzor (Paul Guers) egy üzleti vita miatt éles háborúba bonyolódik Terrasini ügyvéddel (Francois Périer) és olasz-amerikai pártfogoltjával, a dúsgazdag üzletember Carrisivel (Martin Balsam).

Corrado még régi ismerősének, Olga Camastra grófnénak (Florinda Bolkan) őszinte szerelmét is kihasználja, hogy minden lényeges információt megtudjon szűkölve utált ellenfeleiről.

A férfi, akit kislánya elvesztése kompromisszumtól és tétlenségtől undorodó, tántoríthatatlan vadásszá edz, végleg elhatározza: nem adja fel, amíg fel nem számolja az országot behálózni készülő organizmust.

Akik azt várták, hogy az első évad mélabús végkifejleténél tragikusabb fordulat már nem következhet, tévednek. A Polip második szériája a bátor magány és a makacs kitartás „himnusza”, az egyetlen évad, amelynek zárlataként a főszereplő jelentősebb eredményt ér el a maffia elleni hadjáratában.

Mégis katasztrófák és veszteségek sűrítménye ez a ciklus is; segítőkész becsületlovagok, rendőrök, családtagok halnak meg – Corrado például ebben az évadban veszíti el családját. Az első évadban a férfit egyfajta morális és kollektív biztonságban találtuk, majd tanúi lehettünk annak, ahogy ez a komfortérzet semmivé foszlik.

Vancini epizódjaiban forr ki Corrado Cattani alaposan megfaragott, számtalan oldalról bemutatott figurája: a gerinces és szerény megszállotté, aki egyetlen ügyre teszi fel veszélyeztetett életét.
Ugyanakkor ez az évad már nem a szicíliai kisváros bizalmatlan polgárait „pásztázza”: a zűrzavaros Róma korrupt fejeseinek, a „nagy halaknak” rémisztő univerzumában járunk, és végre tanúi lehetünk, amint a Cattani személyes tragédiáiért felelős hatalmasok is pellengérre kerülnek.

Már-már túlzóan sötét, nyirkos atmoszféra vonja be ezt a ciklust: éjszakai városképek, bizalmatlanságot keltő vidéki luxusvillák, pazar fővárosi estélyek, felrobbanó nyomdák, kirívó politikai disznóságok között hánykolódunk.

Az urbánus környezet rideg manőverekkel és intrikákkal teli cselekményt előlegez. Cattani rendkívül átgondolt kettős játékot űz: színleg egyaránt segíti Terrasini és Cannito klikkjét, valójában azonban minden erejét összpontosítja, hogy döntő bizonyítékot találjon mindkét csoportosulás ellen.
Ez egyfajta intellektuális megpróbáltatást is jelent az ő részéről, hiszen el kell játszania, hogy beáll lánya gyilkosai közé, s ez morális problémát is felvet.

Végül azonban – higgadtságának és fanatizmusának köszönhetően – nagyszerűen oldja meg a szorult helyzetet: húsdarálóba kényszeríti az öltönyös bűnözők javarészét. A cselekmény egésze kevésbé szerteágazó és sokszálú, mint az előző évad története, ám jóval koncepciózusabb és intelligensebb.
A hagyományos pólusok látszólagos elmosódásával, a(z ál)konspirációk, jellemtelen árulások és irgalmatlan bosszúk panelrendszerével telítődő sztori elsősorban a klasszikus, „leleplezős” krimik, és nem a kőkemény akciófilmek kedvelőinek jelent páratlan élményt.

A nagyszerű karakterológia már a nyitó ciklusnak is non plus ultrája volt, ezúttal is fontos sikertényező. Cattani komplex jellemét már megtárgyaltuk: ő ebben a fejezetben lép át a vesztenivaló nélküliek reménynélküli táborába.
Körvonalazódik viszont Cannito igazi jelleme: a megfélemlített nagyhivatalnoké, aki teljhatalma ellenére mégis a szervezett bűnözés veszedelmes köreinek olcsó bábja – milyen remekül jellemzi ez a bizarr konstelláció az olasz társadalom és államszervezet belső rothadását.

Corrado egykori tanára, bár legtöbbször határozottan antipatikus és kimért figura, végül mégis ő segíti a végjátékhoz egykori diákját, és Ennio De Concini nem felejti el ábrázolni ennek az egykoron becsületes politikusnak az emberi oldalát.
Laudeo professzor viszont sarkától fejbúbjáig romlott cselszövő, Cattani találóan jellemezte az első évadban: „Egy nagyon ravasz és középszerű ember, aki mögött azonban jelentős hatalom sorakozik fel.”
Fűben tekergő kígyóként közelít baráthoz és ellenséghez egyaránt, és mindig az erősebb oldalhoz pártol. Gerinctelen jellem, akit a néző hunyorogva utálhat.

Terrasini karaktere azonban ezeken a kategóriákon is túlmutat: ő egy igazi, „tősgyökeres” szörnyeteg, aki az első szezonban csupán kóstolót adott megdöbbentő gonoszságából. Ő az évad villásfarkú ördöge: egyszerre ügyvéd, maffiózó és cinikus hangvételű mészáros.

Périer rideg és kocsonyás arcszerkezete elmélyíti a figura iránti feltétlen gyűlöletünket és szkepszisünket, és Terrasini azokban a jelenetekben a legvisszataszítóbb, amikor Corradot próbálja behálózni – persze, mint tudjuk, eredménytelenül.
Kiemelendő még Sorbi igazgató és Carrisi karaktere, bár ők inkább nevezhetők háttérszereplőknek, hiszen Corradoval személyesen nincs nézeteltérésük, de őket is számon kell tartanunk ebben a hatalmas méretű „erkölcsi szennyesben.”

Valódi unikum Ferretti alakja, aki Corrado „idősebb kiadása”: tisztességes hivatalnok, gerincesen megmondja a véleményét a megfelelő pillanatban, és ifjabb kollégájához hasonlóan ő is hajlíthatatlan.
Fátumszerű, hogy egy „véletlen” baleset során ő is életét veszti, ahogy a felügyelő partnerei általában.
Visszatér Else figurája, erősítendő az egész évad rapszodikus alaphangját, és az évad elején Paola is látható – mindketten életüket vesztik.

Ehhez, a maffia kegyetlen és válogatás nélküli pusztításához kapcsolódik a széria legkatartikusabb, s egyben legutolsó szcénája is, amelyben Corrado – a bűnösök elfogatását követően – koronatanúként ül a bíróságon, és őszinte vádbeszédet mond azok lelki üdvéért és nevében, akik az elmúlt években „megpecsételték az életét a halálukkal.”

A mi életünket pedig természetesen Florestano Vancini pecsételte meg a rendezésével, amelynek hála, még mélyebbre áshattunk a vérgőzös tragédiák mocsarába, s ezzel az ámokfutásszerű történet még korántsem ért véget.

Kapcsolódó írások:A Polip – 1. évad (DVD)
A Polip – 2. évad (DVD)
A Polip – 3. évad (DVD)
A Polip – 4. évad (DVD)