Főkép

Kicsit késve érkeztem a PeCsához és nagy meglepetésemre óriási, feketébe öltözött embertömeg kígyózott sorokban a bejárat előtt, amire szerda lévén nem is számítottam.

Az első zenekar, az Engel ekkor már javában játszott, így mire beértem nagy nehezen, be is fejezték az előadásukat, amit azért bánok egy kicsit, mert az utolsó hangok egész biztatóak voltak. Eddigi tapasztalataim alapján nem bevett gyakorlat, hogy a koncert időben kezdődik, legtöbbször a kapunyitás után még van idő felkészülni, ezért aztán én sem törtem annyira magam, hogy a meghirdetett időpontra odaérjek. Sajnos ez most nem volt szerencsés döntés.

Régen láttam már ennyi embert a koncertteremben, és igazából nem is hittem volna, hogy ekkora érdeklődés övezi majd ezt a keményebb összeállítású műsort, de be kell látnom, hogy bizony van létjogosultsága ennek a zenének a közönség körében.

Meglepő szembesülni azzal a ténnyel, hogy a Dimmu Borgir milyen nagy számú tömeget vonz annak ellenére is, hogy zenéjük a brutalitása mellett szimfonikus jellegéből fakadóan befogadhatóbb pályatársaikénál. A közönség emiatt is elég vegyes volt, az általános iskolásoktól kezdve az idősebb korosztályig volt minden. Színesnek nem nevezném őket, mivel stílusosan szinte mindenkin a fekete uralkodott, de a legkülönbözőbb frizurákat, arcfestéseket és ruházatokat is alkalmam volt meglesni.

Szóval számomra az Engel műsorának végével kezdődött az est, amit követően épphogy sikerült a kötelező sörömhöz hozzájutni, szinte azonnal el is sötétült a színpad előtti tér és mire feleszméltem, az Amon Amarth már a deszkákon állt, mintha csak sürgették volna őket. A viking horda zenéje kevésbé volt ismert számomra, eddig csak az utóbbi albumukat hallottam, de élőben teljesen letaglóztak.

Olyan erő, energia és súly volt ebben a zenében, ami a komor témák ellenére is mosolyt csalt az arcomra és ütemes bólogatást idézett elő. A dicsőséges és emelkedett hangulatot az énekes csak tovább emelte közvetlen konferálásával és a közönség, illetve Budapest méltatásával, a zenekar többi tagja pedig rendesen lóbálta a haját végig, de már csak megjelenésükkel is teljesen hitelessé tették mondanivalójukat.

Amit külön ki kell emelnem még ezzel az előadással kapcsolatosan, az a frontember embertelen és lenyűgöző hangja, szimpatikus hozzáállása a hallgatóság felé, valamint a végig tökéletes hangzás. Minden kellően hangosan és brutálisan szólt, ami sajnos a későbbiekben már nem volt érvényes.

A két egészen rövid program és horrorfilmes intro után egy papi csuhába öltözött maszkos embert követve komótosan és jelentőségteljes léptekkel megjelent az emelvényen a világ egyik legelvetemültebb black metal zenekara, majd rögtön bele is kezdtek a „Progenies of the Great Apocalypse” című eposzba.

Nekem már itt az elején komoly hiányérzetem volt, ugyanis a durvára vett hangzás teljesen elnyomta Mustist, akinek billentyűs támogatása nélkül elveszett az a sötét atmoszféra és a szimfonikus alap, ami ezt a dalt olyan naggyá teszi.
Aztán következett a másik csalódás: Vortex mikrofonja is elég halk volt, így az ő éteri énekdallamait is csak azért hallottam, mert viszonylag közel álltam.

Számomra ez a két tényező nagyon fontos a Dimmu zenéjében, mert többek közt ezektől lesz annyira egyedi, de itt nagyon minimálra volt véve. Sajnos ez elég sokat rontott az egész buli értékén, pedig mindenki pontosan és csodálatosan játszott és nagyon odatette magát. Leginkább Galder, Vortex és Shagrath pörgött teljes erőbedobással.

A többieket pontos és érzéssel teli játékuk miatt lehet kiemelni és itt külön méltatnám a kisegítő dobos Tony Laureano teljesítményét, aki tökéletesen helyettesített minden eddigi dobost pontosan visszaadva a lemezeken hallható témákat és eszeveszett tempót diktálva.

A programot nem kizárólag az új lemez bemutatására állították össze, így előkerültek olyan klasszikusok is, mint a „Puritania”, a „Sorgens Kammer”, a „Spellbound (by the Devil)”, a „Grotesquery Concieled”, a „Raabjorn Speiler Draugheimens Skodde”, a „Blessings upon the Throne of Tyranny”, az örök kedvenc „Insight and the Catharsis”, és ami számomra az este csúcspontját jelentette, az a világ „legromantikusabb” és legcsodálatosabb black metal dala, az „A Succubus in Rapture”. Ennél végre Mustist is jól lehetett hallani és tényleg hibátlanul és érzéssel prezentálták. Az új lemezről pedig elhangzottak kedvenc tételeim: a „The Serpentine Offering”, a „The Chosen Legacy” és a „The Sinister Awakening” is.

A koncert közben a látványosságot a zenekar mögé kivetített képek és videók jelentették, ezen kívül különösebb színpadi látványosság nem volt, ha attól eltekintünk, hogy maga a banda is különleges megjelenésű. Különösen Silenoz mutatott nagyon extrém képet szegecses fekete bőr fellépőruhájában.  A ráadásban végül helyet kapott az elmaradhatatlan „Mourning Palace” is, amivel méltó módon zárták le az estet a norvégok.

Összességében azt mondhatom, hogy legutóbbi koncertjük nagyobb élmény volt, teljesebb, de úgy érzem, ez most sem rajtuk múlt, hiszen ahogy én láttam és éreztem, remekül hozták a formájukat. A következő alkalommal újra találkozunk!