FőképAki olvasta már H. G. Wells tudományos fantasztikus klasszikusát, melyet magyarul eredetileg a Világok harca címen ismert meg a közönség, pontosan tudja, hogy a Földet megszálló marslakók története nem csupán ihletet adott számos más sci-fi írónak és filmrendezőnek, hanem szinte kínálja magát az adaptációra.

Nem csoda hát, hogy Orson Welles legendás-botrányos rádióváltozata után előbb Byron Haskin készített mozifilmet a történetből, majd még a későbbi számítógépes játékok és képregény-adaptációk, no meg a 2005-ben piacra dobott három új filmváltozat előtt Jeff Wayne is lecsapott az ötletre, és minden idők egyik legjobb rock-musicaljét írta meg belőle.

A lemez az akkoriban többek között Alan Parsons és Projectjének munkássága nyomán egyre népszerűbb, és a Pink Flyod The Wall című opuszában kiteljesedő koncept-album kereteibe zárja a wellsi regény alapkoncepcióját és kissé átgyúrt idézeteit.
Ezzel egyrészt túllép az Andrew Lloyd Webber-féle, kissé szirupos rock-opera és musical korlátain, másrészt átvesz egy épp egészen széles körben népszerűvé váló és elfogadott zenei idiómát, és saját képére formálja azt.
A siker így lényegében megjósolható, úgymond elkerülhetetlen volt.

Az Alan Parsons Project közvetlen hatása mindenekelőtt a nyitó témában fedezhető fel: a nagyzenekar itt mintegy a korszerű hangzású elektromos hangszerekkel versenyez, a dallamok hullámzók, poposan szimplák és szépek, a maguk nemében mégis kemények; mindenre a kidolgozott egyszerűség jellemző.

A földön kívüliek invázióját roppantmód eltalált effektusok: szintetizált, alig módosított szinuszhangok, flangerező és enyhén torzító gitáreffektek, wah-pedállal hátborzongatóvá tett ullázás illusztrálják – zenei hatásokkal érzékeltetik a földiek rémületét.
S mindehhez, a pusztán zenei hangulatfestéshez hozzájárul még Richard Burton csodás narrációja, ami az egykor még sokak által beszélt, mára azonban kihalófélben lévő tanult angolságával éri el, hogy a hideg futkározzon a hátunkon.

Különösen aktuálisnak érzem ma ezt az örökérvényű albumot, és nem csak a sorra megjelenő filmek, DVD-k miatt, hanem elsősorban azért, mert a femme metal szimfonikus ágának térnyerésével ismét divatba jött a nagyzenekarit a keménnyel és dallamossal kombináló muzsika, és ha már így alakult, érdemes megismerni a gyökereket, az előzményeket is.

De önmagában, a származtatott stíluságak ismerete-szeretete nélkül ugyanúgy helytálló, értékes darab Jeff Wayne Világok harca-interpretációja, mely szerény megítélésem szerint műfajának egyik alapdarabja.

Előadók:
Richard Burton – narrátor
Julie Covington – ének (Beth)
David Essex – ének (a tüzér)
Philip Lynott – ének (Nathaniel lelkész)
Jo Partridge – ének (a Hősugár), gitár
Justin Hayward – ének
Chris Thompson – ének

Chris Spedding – gitár
Herbie Flowers – basszusgitár
Barry Morgan – dob
Barry Da Souza – ütőhangszerek
Roy Jones – ütőhangszerek
Ray Cooper – ütőhangszerek
Ken „Professor” Freeman – billentyűsök, szintetizátor
Jeff Wayne – billentyűsök, szintetizátor
George Fenton – tar-dob, santur, citera
Paul Vigrass – vokál
Gary Osborne – vokál
Billy Lawrie – vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
CD 1
The Eve of the War
Horsell Common and the Heat Ray
The Artilleryman and the Fighting Machine
Forever Autumn
Thunder Child

CD 2
The Red Weed
The Spirit of Man
The Red Weed (Part 2)
Brave New World
Dead London
Epilogue (Part 1)
Epilogue (Part 2) (NASA)

Kapcsolódó írások:H. G. Wells: Világok harca
Világok harca (DVD)