FőképAzon gondolkodtam, mit is hozzak fel példának, miközben majd úgy kezdem az ismertetőt, hogy: „Legutoljára ezt és ezt a lemezt hallgattam, ami a Grupa Palotai Singapore-jához hasonlítható…”, de már a legelején rá kellett jönnöm, hogy nem fogok tudni befejezni egy ilyen kezdetű mondatot.

Egyszerűen azért, mert nem igazán tudtam volna jó példát hozni. Pontosabban, tudtam volna, de nem egyet. Gyorsan be kellett látnom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom azt leírni, milyen érzéseket váltott ki belőlem a lemez, hátha akad, aki vevő lesz rá.

Hallgatás közben számos más album, film és egyéb élmény jutott eszembe. Hogy csak egypárat említsek: Kusturica Arizónai álmodozók című filmje, valamint a hozzá tartozó filmzenei album Iggy Pop-pal az élen, vagy az epizódonként más-más zenei stílusra felfűzött Cowboy Bebop című japán animációs sorozat egyes részei.
Viszont minél több korábbi emlék bukkant elő, annál nehezebb volt meghatároznom, mit is hallgatok.

Az album egy kellőképpen nyugtalanító számmal kezdődik – egy szál gitárral, mintha az ember fogát húznák, rángatnák, a fülén keresztül.
Aztán, mielőtt elérnénk a stop gombot, hogy kikapcsoljuk, elkezdődik a második szám – megnyugtatóan ismerősnek hangzó akkordok szólalnak meg a gitáron, hogy aztán hirtelen megint a zavarosba taszítson a többi hangszer belépése által keltett nyomasztó, de magabiztosan egységes zene.
Disszonánsba hajló hangok, a ritmus fricskázása jellemzi mindazt, ami ezután következik.

Van itt minden: látszólag egyszerű, vidám kis dalocska, bizarr, szürreálisnak ható elemekkel fűszerezve, Karib-tengeri „dunsztosüvegek” Cowboy Bebop-os űrjazzel elegyítve, őrült vágta enyhén elektronikus stílusban. James Bond-dal Benny Hill stílusában.
Aztán végre egy „normális” szám, de az meg úgy hangzik, mintha egy ócska kazettáról játszanánk le – hol lelassul, hol gyorsabb lesz, mintha a motor nehezen birkózna a kazettában megszoruló szalaggal.
Mindeközben egy kínjában nevető ember igyekszik részegségében hazatévelyegni.

Ezen a ponton már azt próbálom kibogozni, hogy pontosan mi is zavar a dologban – és főként, hogy miért is akarom mégis tovább hallgatni: a zenei stílusok gátlástalan vegyítése, egymással való „bepiszkítása”, a tempó önkényes, váratlan változtatása, vagy talán az éppen szólózó hangszer?

Elismerésre méltó az a találékonyság, amivel az egyes kompozíciók újabb és újabb módon bizonytalanítják el, ejtik zavarba a hallgatót.
Egy újabb szám mintha folyton félbe akarna maradni, egy másiknak a hangulata pillanatról pillanatra változik, amint egy újabb hangszer megszólal – a gitár és basszus semleges középtempójú kis izgalmat sejtető alapot hoz, miközben a percussion hajszoltságot idéz, a fúvósok meg egy elveszett ember céltalan bolyongásáról mesélnek.
Mintha az album végét akarnák jelezni ezzel a szétesni látszó produkcióval. Ezt a sejtést tovább erősítik azok a zajok, zörejek, amelyek mintha a kohézió kétségbeesett megtartásán igyekeznének azzal, hogy több-kevesebb sikerrel összemossák a részeket.

Az utolsó szám még inkább érezteti velünk, hogy a lemez végén járunk. Csak két hangszer játszik (gitár és dob), mint egy szerves egészként megkomponált élő koncert utolsó darabja. A majdnem üres színpadon csaknem elveszik a néhány fent maradt zenész.

A számok nem hagyják magukat beskatulyázni – mielőtt azt hinné az ember, hogy nagyjából érzi miféle zenét is hallgat, a stílus megváltozik, vagy épp újabb elemek lépnek be, hogy elbizonytalanítsák a hallgatót.
Ennek ellenére a számok egységes egészeket alkotnak a maguk már-már megfoghatatlan stíluskeverékében.
És miközben elbizonytalanít, egyben felszabadít, elszakít mindazoktól a megszokásoktól, amit az ember a kedvencek rendszeres hallgatásával szilárdít meg magában.

És ha valaki eléggé bátor és kalandvágyó, hogy félrerakja mindazt, amit eddig a zenéről gondolatok, érzések formájában összegyűjtött és át meri adni magát egy ilyen „enyhe drog”-nak, bízván abban, hogy káros hatása nem lesz, legfeljebb tovább tágítja a tudatot, és szélesíti a szemléletmódot, akkor igen változatos kalandban lesz része, amit feltehetőleg nem is fog elsőre teljesen felfogni.

Szerencsére, bármikor újra lehet hallgatni, de vigyázat! Furcsa kincs ez; minél többet hallgatja az ember, annál ismerősebb lesz, de egyúttal veszít is varázsából.
Mint ahogy egy palack kiváló évjáratú bort sem iszik meg az ember minden nap (ha egyáltalán megengedheti magának), ezt az albumot sem szabad gyorsan „elhasználni”, kiismerni.
Mint ahogy néha azt kívánom, bárcsak elfelejteném a legjobb filmeket, amiket láttam, hogy újra megnézhessem őket és átélhessem azt a megismételhetetlen primér élményt.

Az együttes tagjai:
Palotai Csaba - gitár, bariton gitár, ütőhangszerek
Rémi „Wildmimi” Sciuto - alt-, bariton és sopranino szaxofon, synth bass
Thomas de Pourquery - alt-, és szopránszaxofon
Nicolas Mathuriau - dob, ütőhangszerek
Didier Havet - helikon

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Homeless
2. Bruyantes solitudes
3. El liberation
4. Altos conversent
5. Fleur de glace
6. Juillet
7. Twisted
8. Neunundneunzig Samurai
9. Der 100.
10. Didier goes to the Far East
11. Adieu printemps Part 1
12. Adieu printemps Part 2
13. Singapore
14. The forbidden zone

Diszkográfia:
minimyths (2002)
Stompy Trashy (2004)
Singapore (2007)