Főkép1. FEJEZET

Hold. Győzedelmes Hold. Kövér, vörösbe hajló telihold, az éjszaka éppoly világos, mint a nappal, a holdfény végigömlik a földön, és gyönyört, gyönyört, gyönyört hoz. A trópusi éjszakák teli torokból érkező hívását is magával hozza, a karod szőrszálai között végigsuhanó szél lágy és vad hangját, a csillagfény tompa jajgatását, a vízről tükröződő holdfény fogcsikorgató üvöltését.
Ezek mind a Kellet szólították. Ó, ezer rejtett hang szimfonikus sikoltása, sírása a belső Szükségnek, az entitásnak, a néma megfigyelőnek, a hideg, csendes dolognak, a nevető harmadiknak, a Holdtáncosnak. Annak az énnek, ami nem-én, ami gúnyolódik és kacag, ami éhségével rámtör. Azzal, hogy Szükség van rá. És most már nagyon Szükség van rá, kínoz, kegyetlenül kalkulálva, kínban keményedve kecsegtet kielégüléssel, és készen áll, nagyon erős, pattanásig feszült – ennek ellenére vár és figyel, ezért én is várok és figyelek.
Már hat hete várok és figyelem a papot. A Szükség csipkedett és ingerkedett, arra ösztökélt, hogy találjak valakit, találjam meg a következőt, találjam meg ezt a papot. Már három hete tudom, hogy ő az, ő a soros, a Sötét Utashoz tartozunk mindketten, ő és én. Ezt a három hetet pedig azzal töltöttem, hogy küzdöttem a nyomással, a növekvő Szükséggel, ami úgy tornyosult bennem egyre magasabbra, mint egy hatalmas hullám, ami harsogva fenyegeti a partot, és nem csendesedik, hanem a derült éjszaka órájának minden ütésével csak még jobban felduzzad.
De ez az óvintézkedések ideje is volt, a megbizonyosodás ideje. Nem a pap felől kellett megbizonyosodnom, nem, benne már régen biztos voltam. Ezt az időt arra fordítottam, hogy meggyőződjek arról, rendesen meg lehet csinálni, annak rendje és módja szerint, minden szálat elvarrva, az éleket elvágólag igazítva. Nem kaphattak el, most nem, túl sok időt és energiát fordítottam már arra, hogy működjön, meg arra, hogy megvédjem a boldog kis világomat.
És túlságosan élveztem ahhoz, hogy abbahagyjam.
Így hát mindig óvatos voltam. Mindig alapos. Mindig előre gondolkoztam, hogy jól süljenek el a dolgok. És amikor jól sültek el, akkor sem sajnáltam az időt a túlbiztosításra. Ez volt Harry útja, áldja meg érte az Isten őt, azt az előrelátó, tökéletes rendőrt, a nevelőapámat. Mindig menj biztosra, légy óvatos, légy precíz, mondta; és már egy hete biztos vagyok benne, hogy minden annyira Harry-szerű, amennyire csak lehet. És amikor ma este hazaindultam a munkából, tudtam, hogy ez az. Ma van az Éjszakája. Benne volt a levegőben. Ma éjjel meg fog történni, meg kell történnie. Ahogy megtörtént már korábban is. Ahogy meg fog történni újra és újra.
És ma éjjel a pappal fog megtörténni.
Egyébként Donovan atyának hívják. Zenét tanít a St. Anthony árvaház növendékeinek a floridai Homesteadben. A gyerekek szeretik. És természetesen ő is szereti a gyerekeket, ó, nagyon is. Az egész életét rájuk áldozta. Megtanult spanyolul, és a kreol nyelvjárást is elsajátította. Megismerkedett a zenéjükkel. Csakis a gyerekek miatt. Mindent, amit tett, a gyerekekért tette.
Mindent.
Figyeltem őt ma éjjel, ahogy már annyi éjszakán keresztül tettem. Néztem, ahogy megállt az árvaház kapujában, hogy pár szót váltson egy fiatal fekete kislánnyal, aki utánajött. A gyerek kicsi volt, nem lehetett több nyolcévesnél, de ahhoz képest is alulfejlett. A pap leült a lépcsőre, és öt percig beszélgetett vele. A kislány is leült, időnként felugrált. Nevettek. A kislány nekidőlt. A pap megsimogatta a haját. Egy apáca jött ki, és egy pillanatig csak nézte őket, mielőtt megszólalt volna. Azután elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. A kislány a paphoz nyomta a fejét. Donovan atya megölelte, felállt, és egy puszival búcsúzott tőle. Az apáca elnevette magát, és mondott valamit Donovan atyának. Ő válaszolt.
Majd elindult az autója felé. Végre! Megfeszültem, készen arra, hogy lecsapjak, majd…
Még nem. Egy takarítócég furgonja parkolt öt méterre a bejárattól. Amikor Donovan atya mellé ért, kinyílt az oldalsó ajtaja. Egy férfi hajolt ki belőle, cigarettafüstöt fújva, és köszönt a papnak, aki a furgonnak támaszkodva váltott vele pár szót.
Szerencse. Megint a szerencse. Mindig szerencsém volt ezeken az Éjszakákon. Nem láttam a férfit, és nem is gondoltam, hogy van valaki az autóban. De ő megláthatott volna. Ha nincsen Szerencsém.
Mély levegőt vettem. Lassan és egyenletesen engedtem ki, jéghidegen. Ez csak egy kis dolog volt. Nem kerülte el a figyelmemet semmi más. Ezzel együtt jól csináltam, úgy, ahogy kellett. Rendben fog menni.
Most.
Donovan atya megint elindult az autója felé. Egyszercsak megfordult, és kiáltott valamit. A takarító intett neki az árvaház bejáratától, majd elnyomta a cigarettáját, és eltűnt az épületben. Elment.
Szerencse. Már megint a Szerencse.
Donovan atya előkotorta a slusszkulcsát, kinyitotta az ajtót, és beült az autójába. Hallottam, ahogy a helyére dugja a kulcsot. Hallottam, hogy beindul a motor. Aztán…
MOST.
Felemelkedtem a hátsó ülésen, és a nyaka köré csúsztattam a hurkot. Egy gyors, olajozott, precíz mozdulat, és a harminc kilóra hitelesített horgászzsinór szorosra feszül. A pap egy kicsit megrándult ijedtében, és ennyi.
– Mostantól én rendelkezem ön felett – mondtam, mire oly tökéletességgel – mintha korábban már gyakorolta volna – dermedt mozdulatlanná, hogy arra gondoltam: talán hallja a másik hangot, a fejemben lévő nevető harmadik hangját.
– Pontosan azt kell tennie, amit mondok – közöltem vele.
Gurgulázva benneszakadt a levegő és ránézett a visszapillantóra. Az arcom már ott várta, a fehér selyemmaszkban, amiből csak a szemem látszott ki.
– Megértette? – kérdeztem. Amikor megszólaltam, a selyem hullámzott a szám előtt.
Donovan atya nem válaszolt. Meredten nézett a szemembe. Megrántottam a hurkot.
– Megértette? – ismételtem meg egy kicsit finomabban.
Ezúttal bólintott. Egyik kezével tétovázva odakapott a hurokhoz, mint aki nem biztos benne, mi fog történni, ha megpróbálja meglazítani. Az arca lilulni kezdett.
Meglazítottam a hurkot. – Viselkedjen jól – mondtam –, és akkor tovább él.
Mélyet lélegzett. Hallottam, ahogy a levegő végigszáguld a torkán. Köhögött, majd megint zihált. De mozdulatlan maradt, és nem próbált elmenekülni.
Ez nagyon jó volt így.
Elindultunk. Donovan atya követte az utasításaimat, nem trükközött, nem hezitált. Délnek tartottunk Florida Cityn keresztül, a Card Sound utat választva. Láttam, hogy az útvonaltól ideges lett, de nem tiltakozott. Nem próbált beszélgetni. Mindkét elfehéredett, görcsös kezét a kormányon tartotta, a bőre megfeszült az ujjpercein. Ez is nagyon jó volt.
Még öt percig mentünk dél felé, csendben, hacsak nem számítjuk a kerekek és a szél énekét, a hatalmas Holdat felettünk, ami harsogó dalra fakasztotta ereimben a vért, és a bennem lévő körültekintő megfigyelőt, aki halkan nevetett az éjszaka erőteljes szívdobbanásai közepette.
– Itt kanyarodjon be – szóltam végül.
A pap elkapta a tekintetemet a tükörben. A pánik már-már túlcsordult a szemében, készen arra, hogy végigömöljön az arcán, egészen a szólásra nyíló ajkaiig, de…
– Kanyarodjon be! – utasítottam, mire bekanyarodott. Magába rogyott, mintha végig erre számított volna, mintha már időtlen idők óta ezt várná, és bekanyarodott.
A keskeny földutat alig lehetett észrevenni. Szinte csak az emlékeire támaszkodhatott az ember, ha meg akarta találni. De én emlékeztem. Már jártam erre korábban is. A kis út négy kilométer hosszú volt, háromszor kanyarodott el a kaszálók és a fák között futva, végigszaladt egy kis csatorna mentén, bele a mocsárba, majd ki egy tisztásra.
Ötven évvel ezelőtt valaki épített ide egy házat. Nagy része még mindig ép volt. Állapotához képest tekintélyes méretekkel rendelkezett. Három szoba és a fél tető még megvolt, de a ház évek óta teljesen elhagyatottan állt.
Kivéve a régi veteményest a ház mellett. Úgy tűnt, valaki nem is olyan régen felásta.
– Állítsa meg az autót – mondtam, amikor a fényszórók megvilágították az omladozó házat.
Donovan atya kapkodva engedelmeskedett. A félelem zárta most a testébe, a tagjai és a gondolatai megmerevedtek.
– Állítsa le a motort! – utasítottam. Megtette.
Hirtelen nagy csend lett.
Egy kistermetű valami felcsipogott az egyik fán. A szél megzörgette a fűszálakat. Ezt még mélyebb csend követte, annyira mély, hogy majdnem elnyomta a titkos énemben dübörgő éjszakai muzsikát is.
– Szálljon ki! – szólítottam fel.
Donovan atya nem mozdult. Nem vette le a szemét a veteményesről.
Hét kis földhányás volt a kertben. A kupacok nagyon sötétnek tűntek a holdfényben. Donovan atya valószínűleg még sötétebbnek látta őket. És mégsem mozdult meg.
Rántottam egyet a kötélen, erősebbet, mint amit túlélhetőnek gondolt volna, erősebbet, mint amekkorára számított. A háta ívbe hajlott az üléstámla felett, az ütőerek kidudorodtak a halántékán, és azt hitte, meg fog halni.
De nem halt meg. Még nem. Ami azt illeti, még egy jó ideig nem is terveztem, hogy meghaljon.
Kirúgtam a kocsi ajtaját, és kihúztam őt is magam után, csak hogy érezze az erőmet. Lerogyott a homokos kocsiútra, és úgy vonaglott, mint egy sebzett kígyó. A Sötét Utas nevetett és imádta a helyzetet, én meg játszottam a szerepemet tovább. Az egyik bakancsom Donovan atya mellkasára nehezedett, és leszorította a hurkot.
– Most meg fog hallgatni, és azt teszi, amit mondok – mondtam. – Muszáj. – Lehajoltam, és finoman meglazítottam a hurkot. – Ezt tudnia kell. Fontos – tettem hozzá.
Megértette. A vértől és fájdalomtól lüktető szeme, melyből könnyek csorogtak az arcára, hirtelen megtelt belátással, amikor rátalált a tekintetemre, és felfedezte benne mindazon dolgokat, amelyeknek meg kell majd történniük vele. Megértette. És tudta, milyen fontos, hogy mindent jól csináljon. Most kezdte el tudni.
– Keljen fel – szóltam rá.
Lassan, nagyon lassan, a szemét le nem véve rólam, Donovan atya felállt. Egy darabig úgy maradtunk, a tekintetünk összekapcsolódott – mintha egy személlyé váltunk volna, azonos szükségletekkel –, majd megremegett. A keze elindult az arca felé, majd félúton visszahullt.
– A házba – mondtam, ó, milyen lágyan. A házban már minden készen állt.
Donovan atya tekintete a földre vándorolt. Újból megpróbált rámnézni, de nem tudott. A ház felé fordult, de amikor ismét meglátta a sötét halmokat a kertben, megállt. Rám akart nézni, de most, hogy megint látta azokat a holdsütötte fekete földkupacokat, nem volt rá képes.
Elindult a ház felé, én meg tartottam a pórázt. Engedelmesen lépkedett, lehajtott fejjel, készséges, jó magaviseletű áldozatként. Fellépdelt a megviselt lépcsőfokokon, mind az ötön, keresztül a keskeny verandán, egyenesen a csukott bejárati ajtóhoz. Ott megállt. Nem nézett fel. Nem nézett rám.
– Be az ajtón – utasítottam a lágyabbik parancsoló hangomon.
Donovan atya megremegett.
– Most menjen be az ajtón – ismételtem meg.
De képtelen volt rá.
Áthajoltam felette, és benyomtam az ajtót. Lábbal löktem be a papot. Megbotlott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és megállt a bejáratnál, szorosan összezárt szemmel.
Becsuktam az ajtót. Bekapcsoltam az elemlámpát, ami ott volt, ahol hagytam, mellettünk a padlón.
– Nézze – suttogtam.
Donovan atya lassan, óvatosan kinyitotta az egyik szemét.
Megmerevedett.
Számára megállt az idő.
– Ne! – mondta.
– De igen – válaszoltam.
– Ó, ne! – ismételte meg.
– Ó, de – feleltem neki.
– NEEEE! – üvöltötte.
Rántottam egyet a kötélen. Az üvöltést elvágták, a pap térdre rogyott. Egy nedves, elcsukló nyüsszögés jött ki a torkán, és eltakarta az arcát. – De igen – erősítettem meg. – Micsoda mocsok, ugye?
Az egész arcával csukta le a szemét. Nem bírt odanézni, most nem, így nem. Nem hibáztattam, tényleg nem lehetett, valóban mocskos volt az egész. Azóta zavart folyamatosan a tudat, amióta csak elrendeztem ott a dolgokat,. De látnia kellett. Muszáj volt. Nem csak miattam. Nem csak a Sötét Utas miatt. Miatta. Látnia kellett. De nem nézett oda.
– Nyissa ki a szemét, Donovan atya! – szóltam rá.
– Kérem – nyöszörgött. Nagyon felidegesített – pedig nem lett volna szabad hagynom, hogy áttörjön jéghideg önuralmamon –, ahogy ott szűkölt a padlón elrendezett mocsok előtt, úgyhogy kirúgtam alóla a lábát. Ránehezedtem a kötélre, a jobb kezemmel hátulról elkaptam a nyakát, és belevertem az arcát a koszos, megvetemedett padlódeszkákba. Ott maradt egy kis vér, és ez még inkább feldühített.
– Nyissa ki – mondtam. – Nyissa ki a szemét. MOST nyissa ki! Nézze. – Elkaptam a haját, és hátrahúztam a fejét. – Tegye, amit mondok. Nézzen oda, vagy levágom a szemhéjait.
Nagyon meggyőző voltam, úgyhogy megtette. Engedelmeskedett. Odanézett.
Sok munkába került, hogy minden olyan legyen, amilyennek lennie kell, de hozott anyagból kellett dolgoznom. Nem sikerült volna, ha nem lettek volna már ott elég ideje ahhoz, hogy minden kiszáradjon, de még így is nagyon piszkosak voltak. A piszok legnagyobb részét sikerült leszednem, de néhány test már olyan régen volt a kertben, hogy nem lehetett megállapítani, hol végződik a tetem és hol kezdődik a piszok. Ami azt illeti, ha jobban belegondolunk, ezt soha nem lehet biztosra venni. Annyira mocskos…
Heten voltak, hét kicsi test, hét nagyon piszkos kis árva kiterítve a tiszta és vízhatlan gumi zuhanyzófüggönyökön. Hét egyenes vonal, mindegyik a szoba túlsó vége felé mutatva
Donovan atyára mutattak. Hogy tudja.
Nemsokára csatlakozik hozzájuk.
– Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes… – kezdte. Rántottam egyet a kötélen.
– Ezt hagyja abba, atyám. Nem ennek van most itt az ideje. Most az igazság pillanata jött el.
– Kérem – csuklott fel.
– Igen, könyörögjön. Ez jó. Sokkal jobb. – Megint megrántottam. – Azt mondja, ennyi, atyám? Hét test? Ők könyörögtek? – Nem volt mondanivalója. – Azt mondja, ez minden? Csak heten voltak? Megtaláltam az összeset?
– Ó, Istenem – nyögte ki fájdalommal, amit jó volt hallani.
– És a többi város, Atyám? Fayetteville? Szeretne Fayetteville-ről mesélni? – felzokogott, de nem mondott semmit. – És mi a helyzet East Orange-dzsal? Ott három volt? Vagy kifelejtettem volna egyet? Nem könnyű számontartani. Négy volt East Orange-ban, Atyám?
Donovan atya megpróbált sikoltani. Ugyan egy klasszikus sikolyhoz már nem volt elég szufla a torkában, de érezhetően a szívéből jött a kiáltás, ami kárpótolt a technikai hiányosságokért. Utána az arcára borult, én meg hagytam nyöszörögni egy darabig, mielőtt felhúztam és talpra állítottam volna. Nem állt biztosan a lábán, és elvesztette maga felett az uralmat. A hólyagja elengedett, és nyál csorgott az állán.
– Kérem – nyögte. – Nem tudtam uralkodni magamon. Egyszerűen nem voltam rá képes. Kérem, meg kell értenie…
– Megértem, Atyám – mondtam, és volt valami a hangomban, most már a Sötét Utas hangjában, amitől megfagyott. Lassan felemelte a fejét, hogy az arcomba nézzen, és amit a szememben látott, attól megmerevedett. – Pontosan értem – folytattam, odahajolva az arcához, amelyen szinte megfagytak az izzadságcseppek. – Az a helyzet – fejeztem be –, hogy én sem tudok uralkodni magamon.
Nagyon közel voltunk egymáshoz, szinte hozzáértem, és hirtelen elegem lett a mocskosságából. Megrántottam a hurkot, és megint kirúgtam alóla a lábát. Donovan atya elterült a padlón.
– De pont gyerekekkel? – kérdeztem. – Soha nem tudnám gyerekekkel megtenni. – A tarkójára helyeztem a kemény, tiszta bakancsomat, és ráléptem. – Nem úgy, mint maga, atyám. Gyerekekkel soha. Nekem ahhoz olyan emberekre van szükségem, mint amilyen maga.
– Mi maga? – suttogta Donovan atya.
– A kezdet – válaszoltam. – És a vég. Köszöntse a Végzetét, atyám. – A tű készen állt, és úgy szaladt a nyakába, ahogy kellett. Volt ugyan némi erőtlen ellenállás az elmerevedett izmok részéről, de semennyi magától a paptól. Benyomtam a pumpát, a fecskendő kiürült, és Donovan atya megtelt gyors, hideg nyugalommal. Pillanatok, csak pár pillanat telt el, a feje ellazult, és az arca felém billent.
Vajon meglátta-e ekkor a valódi énemet? Látta a dupla réteg gumikesztyűt, a praktikus kezeslábast, a takaros selyem arcmaszkot? Tényleg látott engem akkor? Vagy csak később, a másik szobában, a Sötét Utas szobájában, a Tiszta Szobában? Az előző két éjszakán festettem fehérre, sepertem, sikáltam, súroltam és takarítottam olyan tisztára, amilyenre csak tudtam. És a szoba közepén, amelyet vastag fehér gumilepedőkkel borított ablakok öveztek, ott, a szoba közepén, a lámpák fénye alatt, végre tényleg meglátott engem, miközben az általam készített asztalon feküdt, a fehér szemeteszsákok, a vegyszeres üvegek és a sorbarendezett fűrészek és kések között? Meglátott végre?
Vagy azt a hét, és még ki tudja mennyi rendetlen halmot látta? A végén saját magát látta, sikoltásra képtelenül, amint belőle is olyan mocsok lesz a kertben?
Természetesen nem. A képzelőereje nem terjedt odáig, hogy azonosuljon azzal az emberfajtával. És bizonyos szempontból igaza is volt. Belőle nem lesz olyan mocskos kis halom, amilyet a gyerekekből csinált. Sose tennék ilyet, soha nem hagynám, hogy megtörténjen. Én nem olyan vagyok, mint Donovan atya, és nem az a fajta szörnyeteg vagyok.
Én egy rendmániás szörnyeteg vagyok.
A rendhez természetesen idő kell, de megéri. Megéri boldoggá tenni a Sötét Utast, mert hosszú időre elcsendesíti. Megéri takarosan és rendesen csinálni. Egy újabb kupac mocskot eltakarítani a világból. Pár tiszta, jól lezárt szemeteszacskó, és az én kis sarkom a világban rögtön szebb, rendesebb hely lesz. Jobb hely.
Körülbelül nyolc órám maradt. És mind a nyolcra szükségem volt, ha jól akartam csinálni.
Szigetelőszalaggal rögzítettem a papot az asztalra, majd levágtam róla a ruháit. Az előkészületeket gyorsan elvégeztem, leborotváltam, lesúroltam, levágtam a rendetlenül kilógó részeket. Mint mindig, most is éreztem, ahogy az a gyönyörű, lassan és hosszan kialakult feszültség elkezd kisülni, és végiglüktet a testemen. Miközben dolgoztam, folyamatosan vert bennem, növekedve és magával rántva, egészen a végéig, amikor a Szükség és a pap együtt fognak elúszni egy csituló hullámon.
Amint belekezdtem volna a komolyabb munkába, Donovan atya kinyitotta a szemét, és rámnézett. Már nem volt benne félelem; ez megesik néha. Egyenesen rámnézett, és a szája megmozdult.
– Tessék? – kérdeztem. Kicsit közelebb hajoltam. – Nem értem.
Hallottam, ahogy levegőt vesz, lassan és békésen, majd mielőtt lecsukódtak volna a szemei, megismételte.
– Szívesen – válaszoltam, majd munkához láttam.

A Kiadó engedélyével.