Főkép

Egyszer volt, hol nem volt, az óceánon túl létezett egy Fear Factory nevű zenekar. Sok munkával és zseniális muzsikával megszerették magukat a durvább zajongást kedvelőkkel. Nagyjából a kilencvenes évek közepén, végén – főként a Demanufacture albumuk tarolt. Újszerűségük abban rejlett, hogy a kétlábdobot gyors gitárjátékkal ötvözték, amit megkoronázott Burton C. Bell férfias, időnként hörgésbe hajló éneke.

Az évek múltán dicsőségük megkopott, majd annak rendje és módja szerint feloszlottak, és bár megtörtént az újrakezdés, az már nem volt az igazi. Legalábbis számomra hiányzott belőle az a bizonyos varázslat, ami korábban még megvolt. Tény, ekkor már nem játszott velük a korábbi gitáros, Dino Cazares, akinek technikás játéka meghatározó eleme volt a Factorynak. Majd eltelt pár év.

2006-ban Dino egyetlen jó nevű, korábban több bandában megfordult muzsikussal (Tim Yeung dobos) próbaterembe vonult, majd miután kiderült, zeneileg és emberileg is kijönnek egymással, megalakult az új „supergroup”, a Divine Heresy. Miután megírtak egy csomó számot, körbenéztek énekes után, és így került a csapatba Tommy (Cummings) Vext. Majd röpke négy hónap alatt rögzítették a bemutatkozó lemezüket.

Ami meglepően rövid, alig több mint 38 perces. De.

Miként a korai Slayer opuszoknál, itt sem érzem rövidnek a játékidőt, mivel nagyjából az ötödik másodperctől számítva a tizedik szám végéig beledöngölnek a földbe. Na jó, mondjuk az utolsó szám már könnyed darabnak számít az előzőekhez képest, de még így is megvan benne az az erő és energia, ami amúgy a Bleed the Fifth album sajátja.

Mintha egy alaposan felrázott Fear Factory szólna a lejátszóban, ifjonti hévvel és lelkesedéssel – csak éppen az eltelt évek még technikásabbá nemesítették a tagok hangszertudását. Az egész ettől olyan, mintha jóféle death alapokra rápakolnák a metalcore durvaságát és a thrash gyorsaságát – s imígyen az egészből egy nagyon hangulatos metal kerekedik, a dallamos ének meg enyhíti a feszültséget. Ettől lesz az egész „melodikus deathcore” – bármit jelentsen is ez.

Az biztos, hogy az énekes hangja pont ehhez a zenéhez illik, mivel meglátásom szerint hiányzik belőle az a teltség és erő, ami mondjuk a power metal esetében kötelező. Inkább csak üvöltésre és dallamos énekre telik tőle.

Dino erről (is) így nyilatkozott: „Közel négy évbe telt, míg a megfelelő embereket megtaláltam ehhez a bandához, így már nagyon várom, hogy végre bemutatkozhassunk. Sokan meg fognak lepődni a zenekar hangzásán, amit most nagyon nehéz szavakkal leírnom. Amit viszont már előre elárulhatok, hogy hallhatóak lesznek benne a híres fegyverropogós riffek, amik Tim Yeung dupla dobpergéseivel, Tom brutális és erőteljes énekével megsemmisítő hatással lesz mindenkire. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogtok csalódni.”

Bár meglepődésről szó sincs (legalábbis nálam), csalódásról sem beszélhetek. Dino és Tim kettőse eszelős tempót diktál, ami mégsem kapálás, hanem irgalmatlan precizitással elnyomott metal. A dobolás nagyon változatos, a gitáros időnként szólókkal is megajándékoz, a basszusgitár meg rátesz még egy lapáttal a súlyosságra.

Már csak a húzósságról kell szót ejtenem, ha ugyanis csak egy kicsit is odafigyel az ember, akkor nem csupán azt veszi észre, mennyi apró trükköt rejtettek el a kompozíciókban, hanem az is, mennyire dögös az egész, mondhatni tolja a hallgatót tovább, mozgásra, fejrázásra késztetve. A hangzás kellőképpen modern, minden hangszer tisztán hallatszik. Ja, és ha még nem mondtam volna, az összes gitárt Dino játszotta fel a lemezre, csak később került basszer a csapatba.

Nem tudom mire képesek élőben, de szívesen megnézném.

Az együttes tagjai:
Tommy (Cummings) Vext – ének
Dino Cazares – gitárok
Tim Yeung – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Bleed the Fifth
2. Failed Creation
3. This Threat Is Real
4. Impossible Is Nothing
5. Savior Self
6. Rise of the Scorned
7. False Gospel
8. Soul Decoded (Now and Forever)
9. Royal Blood Heresy
10. Closure

Diszkográfia:
Bleed the Fifth (2007)