Főkép(Kowalsky meg a Vega; Next Day; Mátyás Attila Band; Jamie Winchester)

Így, a fesztiválszezon végén egy olyan eseményről szeretnék beszámolót írni, ami – bár megfelelő nyilvánosságot kapott – a látogatók, a közönség számát tekintve közel sem volt olyan nagy méretű, mint bármelyik, mindenki által ismert rendezvény, viszont színvonalban bármelyikkel felveheti a versenyt, sokat pedig meg is előz, de jelentősen.

A Kowalsky meg a Vega zenekar tábort szervezett, így szeptember elejére, egy olyan időszakban, amit én csak billyidolosnak szoktam nevezni.
(Nem tudom miért, de nyár végén, ősz elején, amikor jönnek a hidegek, de főleg akkor, amikor érezni lehet az elégetett falevelek szagát, mindig előveszem a Billy „Cyberpunk” c. lemezét; valahogy ez passzol ehhez az időszakhoz.)

Kowáék csapatából a billentyűs Márkus Gergő vállalta a főszervező szerepét. Rendesen meghirdették a tábort az együttes honlapján, a koncerteken, meg még ki tudja hol, és nagyon profi módon megszervezték.
Ennek ellenére a három nap alatt csupán 80-100 ember jött el a verőcei Csattogó-völgybe. Akik ott voltak – minden túlzás nélkül írom – életre szóló élményt szereztek. Akik nem voltak ott? Sajnálhatják.

Természetesen most is csak azt tudom leírni, ahogy én láttam az egészet, arról tudok beszámolni, amit személyesen átéltem. Sajnos. Sajnos, mert egyszerre én is csak egy helyen tudok lenni, így lemaradtam pár dologról.
Tehát: péntek reggel, billyidolosan esik az eső. Hideg van. Nem baj, 10 körülre kiérünk a Nyugatihoz. 20-30 fő a vonatnál. Pár embert ismertem, a többiekkel a vonaton mutatkoztunk be egymásnak.
Volt néhány ember, akivel a Vega honlapján működtetett fórumon már „elbeszélgettem”, de személyesen még sosem találkoztunk.

Az első percekben csak ültünk, néztük egymást, kicsit merev volt az egész, hideg a hangulat, de amikor kiderült, hogy ki milyen néven szokott hozzászólni a fórumon, egyből kellemes lett a dolog.
Régi ismerősökként kezdtünk beszélgetni – vagyis, nem kezdtük, hanem folytattuk ott, ahol az e-térben abbahagytuk.

Verőce. Fél óra Pesttől. Aztán gyalog a táborig. Gergő azt írta a honlapon, hogy 10 perces séta. Persze. Ha az ember használja a fejét. Mi, a csapat nem használtuk: kerültünk egy nagyot.
Na nem gond, röpke 40-45 perc alatt megérkeztünk a táborba, ahol a másik főszervező, Gergő édesanyja beosztotta az embereket a szobákba.

Külön köszönet neki; arra tényleg nem számítottam, hogy egy valódi rocker-mama is ott lesz, de rájöttem, hogy egy táborba, ahol 16-20 éves lányok is vannak, kell egy ilyen ember. Az ő jelenléte is azt bizonyítja, hogy a szervezők tényleg mindenre gondoltak.
Megjegyzem: az is nagyon tetszett, hogy a kiskorúaknak szülői jóváhagyást kellett hozniuk; nem ám csak úgy lelépünk otthonról. Fesztiválozóként talán nevetnék az ilyesmi, de már apa vagyok. Apa, és nem hülye.

Elhelyezkedtünk (bedobáltuk a cuccunkat a szobákba), aztán megkerestük a büfét, és mivel már hideg volt, valami forró mellett leültünk ismerkedni.
Azt tudtuk, hogy a zenekar többi tagja csak valamikor hajnalban fog megérkezni (péntek este Tatán, a BME gólyatáborában, és Székesfehérváron is felléptek), ezért nem voltunk csalódottak.
Egyébként is, Gergő mindent megtett annak érdekében, hogy „szórakoztasson” minket. Tábornyitó szent beszéd, aztán én szóltam pár szót, félig-meddig kívülállóként (erről még később).

Kicsit jobb lett az idő; találtunk egy kosárlabdát+pályát, páran sétálni mentek az erdőbe, páran pedig letelepedtek a büfé elé, és adtak a májuknak – szokásos tábori dolgok.
A tábor nem volt alkoholmentes, nem is lehetett volna az, de komolyan mondom: egyetlen probléma sem volt a piából. Egyetlen egy sem! Semmi kötekedés, semmi rosszullét, semmi. Itt nem hánytak sztereóban az emberek, mint… Na, most majdnem leírtam egy rendezvény nevét.
A szesznél komolyabb dolgokról nem is érdemes szót ejteni; itt tényleg csak a focipályán nőtt fű. A Vega és a szervezők komolyan vették azt, hogy felelősséget vállalnak azokért, akik elmennek a táborba.

Este. Vacsora. Szokásos tábori menza. Menet közben érkeztek még jó néhányan; voltak, akik pénteken tanítás vagy munka után indultak útnak. Az esti első koncertre már összejöttünk kb. nyolcvanan.
Mert igen, este volt koncert. Kowáék nem lehettek jelen, de gondoskodtak arról, hogy a táborlakók ne unatkozzanak.

Az első fellépő a Komádiból érkezett Next Day zenekar volt. Őszintén megmondom, nekem nem jött be a zenéjük, de ez csupán ízlés kérdése, mert a lányom (17) és új barátnői pld. imádták őket. (Lehet, hogy öregszem, és túl gyors a punk?)
A srácok viszont kifejezetten jó fejek, őszintén remélem, hogy sikeresek lesznek, és sokan megismerik őket. Ugyanabból a kisvárosból jöttek, ahonnan Kowa, akit egyébként imádnak. Ezt talán az bizonyítja a legjobban, hogy a jegesmedvéssé váló időjárás ellenére hajnal fél ötig vártak rá, mert hogy a zenekar végül akkor futott be.

De ez még messze volt. A Next Day után Mátyás Attila és zenekara következett. Őket ilyen felállásban még nem ismertem, de Attila korábbi zenekarait, az F.O. Systemet és a Sex Actiont igen. Nem tudtam, mire számítsak.
Amit kaptam, az valami Cultos, SA-ös, F.O.-s, nagyon profin megszólaló dolog volt. Aki egy kicsit is kedveli a Cult-szerű zenét, mindenképpen hallgassa meg Attiláékat.

Attiláék után, úgy éjfél körül Jamie Winchester következett. Csoda volt, amit műveltek. És tudjátok, mit volt az egészben a legjobb?
Képzeljetek el egy kb. 6m széles, úgy 30m hosszú, nagyon kultúrált, nagyon kellemes külsejű-belsejű faházat. Semmi színpad. Hangfalak, profi világítás a ház egyik végében. A zenészek ott állnak/ülnek, a közönség meg tőlük szó szerint karnyújtásnyira. Mint amikor egy házibulin a barátok játszanak egymásnak. Jamie és Hrutka Robi, meg a társaik…

Péntek éjszaka óta szeretem az unplugged koncerteket! Jamie-ék csodálatosak voltak. Az a kedvesen mosolygó ember eljátszotta azokat a kedvesen mosolygó, szívet-idegeket csillapító, simogató dalokat, és úgy érezted, most kaptál valamit, amit sosem fogsz elfelejteni.

A koncert utáni hideget sem felejtem el… Ott álltam a komádi srácokkal, akik várták Kowát; 300 km-t tettek meg érte, a Next Day tagja, Kowa egyik gyerekkori barátja, meg Sanyi (aki akár Komár Laci hasonmása is lehetne), aki borzasztóan büszke arra, hogy futballista korában ő volt a szintén focizó, nála jó pár évvel fiatalabb Kowa példaképe.
Álltunk, beszélgettünk, fagytunk, aztán reggel lett, és megjöttek a srácok. Pár szó, aztán mindenki zuhant az ágyba.

A szombati nap folyamán jött még vagy 20-25 ember, ők nem tudtak pénteken elszabadulni. Délelőtt még mindig az ismerkedés folyt: hol kávé, hol üdítő, hol sör mellett. Dél körül Kowa beszélgetésre hívta a táborlakókat.
Leültek vagy hetvenen, és bárki, bármilyen témát szóba hozhatott. Szó sem volt itt arról, hogy a „sztár” szóba elegyedik a „rajongókkal”. Itt valóban barátok beszélgettek barátokkal.

Persze, ahogy az lenni szokott, sokan meg se mukkantak, de mindig akadt valaki, aki felvetett egy-egy témát. Természetesen mindenki Kowa véleményére volt kíváncsi, de egymást éppúgy meghallgatták, mint őt. Tényleg nem tudom jobban megfogalmazni: barátok beszélgettek. Egy nagy társaság.
Ebben a beszélgetésben csak időnként vettem részt; valami egészen mással voltam elfoglalva.

Anélkül, hogy reklámozni akarnék egy készülő kiadványt, amihez közöm van: Kowa egyik könyvéből hangoskönyv készül, ennek bizonyos részleteit ott, a táborban vettük fel. Igen. Amatőr szereplőkkel.
Nem, nem volt semmiféle előzetes válogatás. Az jelentkezett, aki akart. (A többségükkel sikerült elkészíteni a felvételt, néhány részlet még kimaradt.) Aki akart – és elég merész volt – szerepet vállalt. Picit, nagyot, bármilyet.

A készülő klipben is az szerepel, aki odaállt a kamera elé, akár csak egy integetés erejéig. Ez egy ilyen csapat. Ők tényleg bevonják a munkába, a készülő produkcióba a barátaikat. (A „rajongó” szó használatát szándékosan kerülik; tényleg barátként gondolnak azokra, akik eljárnak a koncertjeikre.)

Kis szünet, aztán vetélkedő. Vidám, táboros, kicsit szívatós dolgok, csupa olyasmi, ami bőven belefér mondjuk egy egyetemi vagy középiskolai gólyatáborba. (A BME gólyatáborának egyik szervezője vezette.)
Azok, akik még mindig úgy tekintettek Kowára, Jimmyre, Chachára és a többiekre, ahogy a sztárokra szokás, most végre láthatták, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki, és nem is akarnak másnak látszani.
Hiába, na, a közös bohóckodásnak mindig van valami eredménye.

Természetesen egyik program sem volt kötelező. Mindenki oda ment, azt csinált, amit akart. A szünetekben folyt a dumálgatás, a barátkozás, némi sportolgatás, kirándulás. Nem tudom. Ami belefér egy igazi táborba. Persze, a többség ott volt, ahol a zenekar tagjai, de ez érthető.

Megint egy kis szünet (a szünetek között folyt a hangoskönyv felvétele), aztán csak úgy lazán, minden bevezető nélkül zene hallatszott a már említett „koncertházból”. Aki akkor odament, jól járt. Nagyon jól!
Kowáék csak úgy lazán elkezdtek játszani valami bluest. Tartott vagy 20 percig. Itt végre élvezhettem azt, amit a koncertjeiken ritkán (talán mert a közönségnek más az igénye): a hosszú szólókat. Az improvizációkat.

Azt addig is tudtam, hogy a srácok nagyon értik a zenét, de most újabb bizonyítékot adtak erre. Aztán jött a meglepi: a második bluesos szám közben az egyik táborlakó odaült közéjük a konga, bonga, akármilyen dobjával. Oké.
Egy másik táborlakó odaállt a billentyűk mögé, Gergő helyére. Gömbi, a technikus beült a dobok mögé. Közben folyamatosan ment a zene. Megállás nélkül.
Jimmy, a basszusgitáros átvette a szólógitárt. Gergő visszament a billentyűkhöz, de csak az egyiken játszott ő, a másikon egy táborlakó.
Kowa átadta a mikrofont pár vállalkozó szellemű lánynak. Mindenki improvizált; amikor a lányok énekeltek, az „új” zenekar hozzájuk váltott.
Akkor és ott megértettem, mit jelent valójában az „örömzenélés” kifejezés.

A második szám kb. 40 perces volt. Aztán még egy, rövidebb, utána megint szünet. Vacsora. Beszélgetés. Kowáékkal, egymással. Mint egy nagy baráti társaság. Itt senki sem utálkozott, nyoma sem volt az erőszaknak.
Itt senki sem kötött bele a másikba, még azok sem, akik egy kicsit túl sűrűn látogatták a büfét. Nem azt akarom mondani, hogy csupa-csupa apáca és szerzetes gyűlt össze. Nem.

A beszélgetések során elhangzott pár sztori, amire ki lehetett volna tenni a 18-as, vagy akár a 28-as karikát, és senki sem vigyázott a szájára, itt is röpködtek „azok a bizonyos” szavak, de az általános hangulat nagyon… Családias. Igen. Nagyon családias volt.

Tényleg olyan érzésem volt (és nem csak nekem), hogy ez a 100-120 ember összetartozik. Oké. Persze. Voltak tízen, tizenöten, akik kilógtak a sorból, de ez mindig így van. Itt bárkihez hozzászólhattál. Ha láttál valamelyik asztal mellett egy társaságot, és egyedül voltál, nyugodtan odaülhettél.
Nem küldtek el, sőt, bevontak a beszélgetésbe, az akármibe, amivel éppen foglalkoztak. Sok helyen jártam már, de ilyet még nem láttam.

Este nyolc. Elkezdődött a koncert. Koncert? A fenét! Házibuli. Igazi, baráti házibuli. Teljesen természetes, hogy egy zenekar a saját közönsége előtt mindig remekel. Ez valahogy mégis más, valahogy több volt ennél.
A korábbi beszélgetésnek és vetélkedőnek köszönhetően itt tényleg barátok zenéltek barátoknak. Nézzünk egy példát.

Tinilány, imádja mondjuk… Jimmyt. Ő a sztárja. Felnéz rá, rajong érte, kiteszi a szobája falára a képét. Aztán a vetélkedőn egy csapatban vannak, együtt oldják meg a feladatokat, együtt nevetnek, idétlenkednek, szereznek egy közös élményt.
A tinilány úgy néz Jimmyre, mint a barátjára, beszélgetnek, elmondja, hogy melyik a kedvenc Vega-száma.

Aztán Jimmy visszakerül a megszokott szerepkörébe, ott áll, gitárral a nyakában, és jön a lány kedvenc dala, Jimmy pedig odaáll a lány elé, és neki játszik. Nem, ez nem a csajozós figura! Szó sincs ilyesmiről. Jimmy (és a többiek is) ugyanezt megtette pld. mindenki kedvenc Szabijának is. Mert barátok lettek.

Testközelben a sztárjaid. Ki ne vágyna erre?
Valódi házibuli.
Egészen 10-ig. Hiába, itt is érvényes a csendrendelet. De semmi gond: karaoke. Vega zene, de már nem élőben, konzervből, és aki akar, odaállhat a mikrofon mögé énekelni. Kowa segít. Besegít, kisegít, ott van.
A házibuli folytatódik – egészen éjfélig. Aztán… csend. Páran lefekszenek aludni; nekik már 4-kor, 5-kor indulniuk kell, távol laknak. Beszélgetünk, ilyesmi, de érezzük, még nem lehet vége. Így nem.

Hajnal egy körül valaki megtalálja a tábor tűzrakóhelyét. Pár perc múlva lobognak a lángok. Aki még ébren van, 40-50 ember, odagyűlik. Melegedni. Együtt lenni. Énekelgetés. A szokásos üvöltsünk-dalok (Száz forintnak, stb.), egy-két rockdal, meg Vega.
Egyszercsak előkerül Kowa, együtt énekel a többiekkel, aztán kijelenti, hogy hé, nekem van egy zenekarom, hozom őket! Jön Chacha és Tomi a gitárjával. Gergő és Pali most inkább csak énekel, Jimmy a csendes megfigyelő szerepét játssza.

Most vonatkoztassunk el a nevektől, a személyektől. Képzeld el, hogy összebarátkozol a kedvenc zenekarod tagjaival. Neked zenélnek, aztán egy tábortűz mellett együtt énekeltek, az ő dalaikat, más dalokat, ami eszetekbe jut.
Az ilyen gitáros-tábortüzes-együttlétes dolognak alapból megvan a hangulata, de így, így valahogy még jobb az egész.

Hajnali három. Páran még ott maradnak tűzre vigyázni, de most már tényleg vége. Kowa és a Vega, meg a táborozók… Hát igen. Azt hiszem, kaptunk egymástól valamit, és adtunk egymásnak valamit.
Nem akarok édelegni, inkább leírom, amit a komádi Sanyi mesélt magáról. Negyvenes üzletember, vállalkozó. Meg akar élni, hajtja magát. Idegeskedés. Gyomorfekély. Akármi-fekély. Gyógyszerek.

Aztán: elkezd járni Kowa koncertjeire, elkezdi hallgatni az egykori focista tanítványa zenéjét. Ott énekel az első sorban, minden számot kívülről tud. És már nem szed gyógyszert. Már nincs fekélye, mert már nem idegeskedik annyit, mint régebben. Talált valamit, amibe belekapaszkodhat.
Belekapaszkodhat, mint a táborozók ezekbe az élményekbe.