FőképForgatókönyv: Nicola Badalucco, Ennio De Concini
Zene: Riz Ortolani
Vágó: Enzo Meniconi, Gino Bartolini
Főszereplők: Michele Placido, Nicole Jamet, Barbara De Rossi, Angelo Infanti, Pino Colizzi, Renato Mori, Cariddi Nardulli, Florinda Bolkan, Francois Périer
Magyarországi forgalmazó: Klub Publishing
Magyarországi DVD megjelenés: 2005-2007

Bár nemcsak az álomgyárban gyarapszik a műfaj, de a „maffiafilm” meghatározás valószínűleg A kis cézártól A Keresztapáig a zsáner időtálló példányait jelenti a közönség számára.
Pedig a titkos társaság – mint az közismert – olasz gyökerekkel rendelkezik, és a szicíliai citromültetvényeken ütötte fel először a fejét a XIX. században.

Evidens lenne hát, hogy a taljánok is élen járnak e jellegzetes filmtípus előállításában, a legtöbben mégis egyetlen darabot tudnának említeni: A Polip című nagysikerű sorozatot, amely a fenti műfaj-meghatározásnak is tökéletesen megfelel.
Hiszen a teljhatalmú érdekcsoportnak és ellenségeinek machinációkkal, cselszövésekkel és bátor véráldozatokkal teli történetét meséli el a ’80-as évek közepétől kezdve mintegy másfél évtizeden keresztül.

A tévésorozat első, 1984-es keltezésű évadában megismerjük Corrado Cattani (Michele Placido) felügyelőt, aki feleségével, Else-vel (Nicole Jamet) és kislányukkal, Paolával (Cariddi Nardulli) egy szicíliai kisvárosba költözik.
Fontos megbízás vár rá: ki kell derítenie, hogy ki gyilkolta meg rejtélyes módon elődjét, a helyi nyomozócsoport népszerű vezetőjét, Marineot. A rendőrtiszt óvatosan kezd puhatolózni, de közben rájön, hogy darázsfészekbe nyúlt: a meggyilkolt felügyelő valószínűleg a maffia útjában állt, ezért kellett likvidálni.

A városka telis-tele van rejtélyes emberekkel: Corrado megismeri a kábítószerfüggő, dúsgazdag Tittit (Barbara De Rossi), a pitiáner szélhámos Cirinnát (Angelo Infanti), a nyálas újságíró Santamariát, a korpulens bankigazgató Ravanusát, a titokzatos báróné Olga Camastrát, és egy sor gyanakvó polgárt, akiknek javarésze rossz szemmel nézi ténykedését.

Corrado Cattani magánéletét is feláldozza, csakhogy a végére járjon az ügynek: makacs természetéből adódóan feleségével való ingatag kapcsolata végleg kihűlni látszik.
A felügyelő nemcsak magánéleti kudarcot könyvelhet el: miután mélyreható pénzügyi ellenőrzést rendel el, válaszul a maffia elrabolja tizenhárom éves lányát, Paolát. A férfiből bosszúszomjas megszállott válik a történtek, és a következmények hatására…

Talán nem túlzás azt állítani, hogy A Polip korának egyik legnagyszerűbb tévészériája volt, bár nem kifejezetten a Damiano Damiani rendezte első szezon miatt – amit többszörösen felülmúl a második és a negyedik -, de bámulatos összhatását tekintve mindenképp.
Maradjunk azonban csupán recenziónk tárgyánál, a nyitó ciklusnál, aminek története gyakorlatilag - első benyomásra – nem mutat túl az „új-seriff-érkezik-a-városba” panelen. A legelső epizódok még néhol kifejezetten untatják is az embert: vontatottak, kliséhegyekből építkeznek, valamint vajmi kevés eredetiséggel bírnak.

A néző akkor kezd végre szívvel-lélekkel bekapcsolódni az eseményekbe, amikor a felügyelőre csőstül szakadnak a bajok: feleségével durván elhidegülnek egymástól, az életére törnek, ő pedig egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül makacsságának és veleszületett becsületességének köszönhetően.

Az alapszituáció kibontakozásával mi is rádöbbenünk, hogy nem egyszerű zsarusorozatról van szó, amelyben a jó vágású főhős zseniális helyzetfelismeréssel csípi fülön a város szennyét.
Minden idegszálunkat összeborzoló, vérbeli, fekete opusz bomlik ki előttünk, amelyben a törvény oldalán állók hullnak, mint az őszi legyek, míg a már-már láthatatlanságba burkolózó maffiokrácia végig sebezhetetlen marad.
A kiválóan megírt forgatókönyv neurotikus ösztönösséggel rángatja a nézőt a gyász, a tragédiák, az igazságtalanságok bizarr örvényébe.

Hamar rájöhetünk, hogy A Polip vegytiszta realitást kínál: akár a szereplők, akár a szituációk szintjén.
Vegyük először szemügyre az előbbieket: a főhős magánéleti válságban vergődő, magányos idealista, aki „baltájával” csupán gallyakat metsz le a sötét alvilág egyre burjánzó lombkoronájából, miközben a bátor harcra szép lassan rámegy a házassága, és a saját gyermekét is elveszíti.

Lassan rájövünk, hogy nem hollywoodi mozit látunk, amelyben végszó gyanánt a győzedelmeskedő hősünk peckesen belelovagol a naplementébe.
Húsba markoló valóság szélesedik a vásznon, ahol az igazság megismerése ijesztően keveset nyom a latba. Ahol köpcös bankárok, piszkos zugügyvédek, sőt, állami tanácsosok szövik fáradhatatlanul konspirációikat egymás és ellenségeik ellen, köttetnek titkos szerződéseket, vállalnak szédületes pénzügyi manővereket.

Olyan jellegzetes figuráik jelennek meg a vásznon, mint az izgága Ravanusa igazgató, a halvérű – és békaképű – Terrasini, a ravasz Cannito tanácsos úr, vagy a szintén dörzsölt, ráadásul javíthatatlanul nagyképű Laudeo professzor.

Legyőzhetetlennek bizonyuló védszövetségük ellen a jók maréknyi hada mit sem ér: a kábítószerfüggő Titti, az érzékeny Else, a naivan jó szándékú Paola, a talpig becsületes Leo De Maria és menyasszonya; a lelkes Altero felügyelő-helyettes mind akkurátus gonddal megrajzolt, szimpatikus mellékalakok, akik azonban tehetetlenül nézik a szicíliai kisváros csendes szétrohadását.
Ezek a jellegzetesen mostoha erőviszonyok olyan elborult és dekadens klímát teremtenek, amely a későbbiekben is meghatározza a sorozat arculatát és sajátos atmoszféráját.

A Polip a hagyományos karakterpólusok megváltoztatásával, bizarr fordulataival és kőkemény társadalomkritikájával újfajta élményforrást jelentett a ’80-as évek tévénézői számára.

A szinte már balladisztikus történéseket gyönyörű kisvárosi helyszín foglalja keretbe: a narancsillatú ligetek, zöldellő kertvárosok, nyüzsgő strandok és óriási kikötők hívogató szépsége teszi teljessé ezt a szinte végeérhetetlen sztorit, amelyben a tisztességesekre halál, a gazemberekre pedig mennyország vár.
Amelyben Michele Placido olasz színész élete egyik legtalálóbb alakítását nyújtja, de a stábból kiemelendő még Francois Périer, Nicole Jamet, Barbara De Rossi, és Florinda Bolkan színészi teljesítménye is.

S amelynek összhatásához hozzájárul Riz Ortolani zenéje is, amely kellően borongós és feszült, bár Morricone későbbi szerzeményei kétségkívül megeszik majd reggelire.

De ami igazán szükséges volt egy ilyen korszakalkotó szériához: egy óriási dózisú valóságszérum, amelyet az alkotók precízen adagolnak nekünk, mi pedig lassan elfelejtjük a cukorhabokon rángatózó rendőrsztorikat, és rájövünk, hogy az igazi történeteket a fejük tetejére állt, modern társadalmi és erkölcsi viszonyok – na meg persze több száz ártatlan ember pirosló vére – diktálják.

Kapcsolódó írások:A Polip – 1. évad (DVD)
A Polip – 2. évad (DVD)
A Polip – 3. évad (DVD)
A Polip – 4. évad (DVD)