Főkép

1
Mert meg nem álltam, a Halál megállt illemtudón


Charlie Asher úgy járt a földön, ahogy a hangya a vízen: mintha egyetlen épphogy elrontott lépéstől átzuhanhatna a felszínen, és magába szippanthatná a mélység. Mivel bétahím képzelettel lett megáldva, élete java részében a jövőt kémlelte hunyorogva, hogy idejekorán észrevegye, ha a világ ki akarja csinálni – őt; a feleségét, Rachelt; és mostantól az újszülött Sophie-t. Azonban dacára minden óvatosságának, paranoiájának, szüntelen tépelődésének attól a pillanattól fogva, hogy Rachel pisije megkékült a terhességi teszten egészen addig, hogy begurították a szobába a St. Francis Memorial kórházban, szóval dacára minden óvatosságnak, a Halál csak besurrant.
– Nem lélegzik – mondta Charlie.
– Pompásan lélegzik – paskolta meg a baba hátát Rachel. – Megfogod?
Charlie korábban már tartotta pár pillanatig Sophie-t, majd gyorsan visszaadta a nővérnek, és ragaszkodott hozzá, hogy egy nála hozzáértőbb személy azonnal végezze el a kéz- és lábujjak számlálását. Ő kétszer megszámolta, és mindkétszer huszonegy jött ki.
– Úgy csinálnak, mintha magától értetődő lenne. Ha legalább tíz ujja és legalább tíz lábujja megvan, akkor minden frankó. És ha van extra? Na? Ha van bónuszujj? És ha farka van?
(A hatodik hónapban Charlie biztos volt benne, hogy farkat lát az ultrahangon. Még hogy köldökzsinór! Megőrzött egy kinyomtatott képet is, biztos, ami biztos.)
– Nincs farka, Mr. Asher – nyugtatta a nővér. – És tíz ujja van a kezén meg a lábán is, ellenőriztük. Talán haza kéne mennie pihenni.
– Én plusz kisujjal is szeretni fogom.
– Teljesen normális.
– Vagy lábujjal.
– Higgye el, Mr. Asher, tudjuk, mit csinálunk. Ő egy gyönyörű, egészséges kislány.
– Vagy farokkal.
A nővér sóhajtott. Alacsony volt, duci, jobb lábikrájára egy kígyót tetováltatott, ami átlátszott a fehér nővérharisnyán. Minden nap négy órát masszírozott koraszülött babákat, kezét az inkubátor lyukain bedugva, mintha radioaktív anyaggal dolgozna. Beszélt hozzájuk, becézgette őket, mondogatta nekik, milyen különleges kisbabák ők, érezte, ahogy ver a szívük a mellkaskájukban, ami nem volt nagyobb egy pár összetekert vastagzokninál. Mindegyiknél elsírta magát, és szilárdan hitte, hogy a könnyei és az érintése révén a saját életéből átkerül egy kicsi a parányi testekbe, amit csöppet se bánt. Volt belőle bőven. Húsz éve volt újszülött-nővér, és soha még a hangját se emelte fel egy kispapára sem.
– A rohadt életbe, nincs farka, maga dinnye! Nézze! – Felrántotta a takarót, és a férfi felé fordította Sophie baba fenekét, mintha olyan kakasortüzet akarna a bétahímre irányítani, amilyet az még sose látott.
Charlie hátraugrott – sovány, fürge harmincas volt –, majd amikor rájött, hogy a baba nincs töltve, jogos felháborodással igazította meg tweedzakója hajtókáját.
– Talán a szülőszobában eltávolították a farkát, és mi már sose tudjuk meg. – Ki tudja? Kiparancsolták a szülőszobából, először a szülész, aztán Rachel. („Vagy ő, vagy én – jelentette ki Rachel az orvosnak. – Egyikünknek mennie kell.”)
Most Rachel szobájában Charlie Asher azt kérte: – Ha levették a farkát, adják oda. Majd kell neki, ha idősebb lesz.
– Sophie, a papád igaziból nem elmebeteg. Csak napok óta nem aludt.
– Engem néz – mondta Charlie. – Úgy néz rám, mintha a lovin elvertem volna az egyetemi éveire félretett pénzt, és most majd strichelnie kell, hogy meglegyen az MBA diplomája.
Rachel megfogta a kezét.
– Szívem, nem hiszem, hogy a szeme ilyen korán egyáltalán fókuszál. Ráadásul túl fiatal, hogy a strichelés meg az MFA miatt aggódjon.
– MBA – javította ki Charlie. – A lányok manapság nagyon korán kezdik. Mire kitalálom, hogyan jutok el a lovira, már elég idős is lesz hozzá. Jézusom, Rachel, a szüleid utálni fognak.
– És az mennyiben lesz más, mint most?
– Az oka miatt. Sikszét csináltam az unokájukból.
– Ő nem siksze, Charlie. Ezt már átvettük. Sophie a lányom, vagyis ugyanannyira zsidó, mint én.
Charlie fél térdre ereszkedett az ágy mellett, s ujjai közé fogta Sophie egyik parányi kacsóját. – Apu sajnálja, hogy siksze lett belőled. – Azzal a fejét a mélyedésbe temette a baba és Rachel teste között. Rachel a körmével körberajzolta férje haja tövét, éles kanyart írva le keskeny homlokánál.
– Menj haza aludni.
Charlie motyogott valamit a takaróba. Amikor felemelte a fejét, könny csillogott a szemében.
– Melegnek érzem a testét.
– Mert meleg is. Így van rendjén. Ez olyan emlős-dolog. A szoptatással jár. Most miért sírsz?
– Olyan szépek vagytok. – Charlie nekiállt elrendezni Rachel sötét haját a párnán, egy hosszú fürtjét Sophie fejére tette, és menő babaparókát csinált belőle. – Az se baj, hogy nem lesz haja. Ott az a dühös ír énekes csaj, akinek nincs haja, és mégis milyen vonzó. Ha megkapjuk a farkát, abból lehet átültetni szőrtüszőt.
– Charlie! Menj haza!
– A szüleid majd engem okolnak. A kopasz siksze unokájuk strichel és menedzserdiplomát szerez… Az egész az én hibám lesz.
Rachel felkapta a takaróról a nővérhívót, és feltartotta, mintha bombát akarna robbantani.
– Charlie, ha nem mész haza most azonnal aludni, hívom a nővért és kidobatlak.
Szigorúan mondta, de közben mosolygott. Charlie élvezettel nézte a mosolyt, mint mindig. Olyan érzés volt, mintha engedélyt kapna: engedélyt, hogy Charlie Asher legyen.
– Jó, megyek. – Megfogta Rachel homlokát. – Lázas vagy? Fáradtnak tűnsz.
– Most szültem, te lükemókus!
– Csak aggódom miattad. – Ő nem mókus. Rachel őt okolja Sophie farka miatt, ezért nevezte mókusnak, és nem hülyének, ahogy mindenki más.
– Édesem, menj. Most. Hadd pihenjek.
Charlie felrázta felesége párnáit, ellenőrizte, van-e a kancsóban elég víz, betűrte a takarót, homlokon csókolta, a babának a feje búbját csókolta meg, megsimogatta, aztán nekiállt elrendezni a virágokat, amit az anyja küldött, a nagy merengő liliomot előre, hogy majd…
– Charlie!
– Megyek, megyek. Jézusom. – Még egyszer ellenőrizte a szobát, majd elindult az ajtó felé. – Hozzak valamit otthonról?
– Megvagyok. A csomag, amit előrelátóan elpakoltál, elég. Sőt, a tűzoltókészülék talán nem is kell.
– Inkább legyen és ne használjuk, mint hogy ne legyen és…
– Menj már! Én pihenek, az orvos megvizsgálja Sophie-t, és reggel hazavihetjük.
– Nincs az korán?
– Normális.
– Hozzak még propángázt a tábori tűzhelybe?
– Majd beosztjuk.
– De…
Rachel felemelte a nővérhívót: ha követelései nem teljesülnek, az beláthatatlan következményekkel jár. – Szeretlek.
– Én is szeretlek. Mindkettőtöket.
– Szia, apu – integetett Sophie kis kezével Rachel.
Erre Charlie gombócot érzett a torkában. Még soha senki nem szólította apunak. Játékból se. (Egyszer azt kérdezte Racheltől szex közben, „Na, ki a te apukád?”, amire azt a választ kapta, „Saul Goldstein”; ettől egy hétre impotens lett, s olyan kérdések merültek fel benne, amiken nem igazán akart agyalni.)
Kihátrált a szobából, finoman betette az ajtót, majd elindult a folyosón, el a nővérállás mellett, ahol az újszülöttes nővér a kígyós tetoválással oldalvást rámosolygott.


Charlie egy hatéves minifurgont vezetett. Az apjától örökölte a használtholmi-bolttal és az épülettel együtt, amiben az található volt. A minifurgont mindig enyhe por-, naftalin- és testszag lengte be, dacára az erdőnyi illatos karácsonyfának, amiket Charlie aggatott minden gombra, akasztóra és kitüremkedő részre. Most is, ahogy kinyitotta az ajtót, nemkívánt dolgok – a használtholmi-bolt áruinak – szaga dőlt feléje.
Már épp be akarta dugni a slusszkulcsot, amikor észrevette a Sarah McLachlan CD-t az anyósülésen. Rachel ezt hiányolni fogja. Ez a kedvence, és tessék, itt maradt. Ezt nem hagyhatja annyiban. Charlie fogta a CD-t, bezárta a furgont, és elindult vissza.
Megkönnyebbülésére a nővér nem volt az asztalnál, így nem kellett elviselnie a fagyos, vádló pillantást, amire számított. Befele jövet magában rövid beszédet csapott össze arról, hogy egy jó férj és jó apa gondol felesége szükségleteire, s ebbe beletartozik az is, hogy zenét hoz neki – na jó, kifele még használhatja, ha jön a fagyos, vádló tekintet.
Lassan nyitotta ki az ajtót, nehogy megijessze Rachelt; dorgáló, de meleg mosolyra számított, ám Rachel láthatóan aludt, s egy igen magas, fekete férfi állt az ágyánál, mentazöld ruhában.
– Maga mit keres itt?
A mentazöld ruhás férfi összerezzent. – Maga lát engem? – Csokoládébarna nyakkendőjére mutatott, s Charlie előtt egy pillanatra felrémlettek azok a kis csokik, amiket a jobb hotelekben a párnára tesznek.
– Hogyne látnám. Mit keres itt? – ismételte meg a kérdést Charlie. Odament az ágyhoz, testével védve családját az idegentől. Sophie baba lenyűgözve bámulta a langaléta fekete férfit.
– Ez nincs jól – jelentette ki Mentazöld.
– Eltévesztette a szobát – mondta Charlie. – Tűnjön el! – Hátranyúlt, és megpaskolta Rachel kezét.
– Ez nagyon, nagyon nincs jól.
– Uram, a feleségemnek aludnia kell. Eltévesztette a szobát. Kérem, menjen, mielőtt…
– Nem alszik – vágott közbe Mentazöld. Puha hangja volt, és kicsit délies kiejtése. – Sajnálom.
Charlie megfordult és lenézett Rachelre. Azt várta, hogy felesége majd rámosolyog, nyugalomra inti, de Rachel szeme csukva volt, feje lecsúszott a párnáról.
– Szívem? – Charlie elejtette a CD-t, és gyengéden megrázta a feleségét. – Szívem?
Sophie baba sírni kezdett. Charlie megtapogatta Rachel homlokát, majd megfogta a vállát és jól megrázta. – Szívem, ébredj. Rachel. – Fülét a mellkasára tette, de nem hallott semmit. – Nővér!
Charlie átvetődött az ágyon a nővérhívóért, ami kicsúszott Rachel kezéből és a takarón hevert. – Nővér! – Nyomta-nyomta a gombot, és felnézett a mentazöld ruhás férfira. – Mi történt…?
Az azonban eltűnt.
Charlie kirohant a folyosóra, de ott sem látta. – Nővér!
Húsz másodperc múlva megérkezett a tetovált nővér, újabb harminc másodperc múlva pedig jött az újraélesztő csoport a kocsival.
Már nem tehettek semmit.

2
A finom él


A friss gyásznak finom éle van, elmetszi az idegeket, lehasít a valóságról; ha éles a penge, az igazi kegyelem. Amikor ez az él idővel eltompul, az igazi fájdalom csak akkor áll be.
Így aztán Charlie alig-alig volt tudatában, hogy ott sikoltozik Rachel szobájában, hogy leszedálják, hogy olajos-elektromos hisztéria tompít el mindent, amit azon a napon tett. Később meg, ahogy lélektelenül támolygott magyarázatok, vádak, előkészületek és aztán a szertartás közben, olyan volt, mint egy alvajárás emléke, egy zombi szemgödréből filmezett jelenetsor.
– Agyi tromboembólia – magyarázta az orvos. – A terhesség alatt vérrög keletkezik a lábban vagy a medencében, ami aztán felvándorol az agyba, és elvágja a vér útját. Nagyon ritka, de megtörténik. Nem tehettünk semmit. Még ha a segélycsapat újra is éleszti, maradandó agykárosodást szenvedett volna. Nem érzett fájdalmat. Valószínűleg álmában ment el.
– A mentazöld ruhás férfi – suttogta Charlie (azért suttogott, hogy ne üvöltsön). – Ő csinált vele valamit. Beadott neki egy injekciót. Ott volt és tudta, hogy haldoklik. Láttam, amikor hoztam a CD-t.
Megmutatták neki a biztonsági kamerák felvételeit – a nővér, az orvos, a kórházi adminisztrátorok és ügyvédek jelenlétében –, látták, ahogy kimegy Rachel szobájából, majd az üres folyosót, aztán ahogy visszajön. A magas fekete férfi a mentazöld ruhában nem bukkant fel. Még a CD-t sem találták meg.
Alváshiány, vélték. Kimerültség okozta hallucináció. Trauma. Adtak neki tablettát az álmatlanságra, tablettát az izgalomra, tablettát a depresszióra, majd a kislányával együtt hazaküldték.
Charlie nővére, Jane fogta Sophie-t a szertartás alatt, amikor másnap eltemették Rachelt. Charlie nem emlékezett rá, hogy kiválasztotta a koporsót és megszervezte a dolgot. Alvajáró-álom volt: fekete ruhás rokonok dülöngéltek fel-alá, akár totyogó kísértetek, s bugyogott belőlük a sok haszontalan klisévigasz. Annyira sajnáljuk. Olyan fiatal volt. Micsoda tragédia. Ha bármit tehetünk…
Rachel szülei átölelték, fejük összenyomódott; háromlábú eleven fotóállvány. A ravatalozó előcsarnokának padlóját a könnyeik pettyezték. Ahányszor Charlie érezte, hogy az öregember válla megrándul a zokogástól, saját szíve újra és újra megroppant. Saul két kezébe fogta Charlie arcát: – El se tudod képzelni, mert én se tudom elképzelni. – Pedig Charlie igenis el tudta képzelni, hiszen bétahím volt, akit képzelettel átkoztak meg; el tudta képzelni, mert elvesztette Rachelt, és most volt egy lánya, a csöppnyi idegen, aki nővére karjaiban aludt éppen. El tudta képzelni, hogy a mentazöld ruhás idegen elviszi őt is.
Charlie a könnyes padlóra nézett, és azt mondta:
– Ezért van padlószőnyeg a legtöbb ravatalozóban. A parkettán elcsúszna az ember.
– Szegény fiú – mondta Rachel anyja. – Természetesen veled üljük meg a sivát.
Charlie átvergődött a tömegen Jane-hez, aki kétsoros, krétaszín férfiöltönyt viselt, s ez, valamint a szigorúan nyolcvanas évekbeli popsztár frizura meg a karjában rózsaszín takaróban tartott baba már nem is androgün, inkább összezavarodott külsőt kölcsönzött neki. Charlie úgy vélte, az öltöny jobban áll Jane-en, mint rajta; persze Jane amúgy is ellejmolta volna.
– Nem bírom – nyögte Charlie. Feje előrecsuklott, míg sötét hajának félszigete megérintette Jane zselézett, platinaszőke fürtjeit. Ez a póz tűnt a legalkalmasabbnak a gyász megosztására; arra emlékeztette, amikor az ember részegen áll a sloziban, és a feje a falnak csuklik. Kétségbeesés.
– Jól tartod magad – mondta Jane. – Ebben senki se profi.
– Mi a szar az a sivá?
– Az a hindu isten. Amelyiknek csomó karja van.
– Az nem lehet. Goldsteinék meg akarják ülni velem.
– Rachel semmit nem tanított neked a zsidó dolgokról?
– Nem figyeltem oda. Azt hittem, van időnk.
Jane megigazította Sophie-t, hogy fél karral tudja fogni, aztán a másikkal átkarolta Charlie nyakát.
– Túlleszel rajta, öcsi.


– Hét – magyarázta Mrs. Goldstein. – Sivá azt jelenti, hét. Annak idején hét napig gyászoltuk a halottat, imádkoztunk érte. Ez ortodox hagyomány, ma már a legtöbben csak három napot tartanak meg.
A sivát Charlie és Rachel lakásában ülték meg, ami a villamossínre nézett a Mason és a Vallejo sarkán. Négyemeletes téglaépület volt Edward korabeli stílusban (építészetileg; nem a viktoriánus idők kurtizános pompája, de azért elég csicsa és picsa, hogy egy matróz beszédüljön tőle a sikátorba), az 1906-os földrengés és tűzvész után épült, ami a földdel tette egyenlővé azt a térséget, mely ma North Beach, Russian Hill és Chinatown néven ismeretes. Amikor apjuk négy évvel korábban meghalt, Charlie és Jane örökölték az épületet a földszintet elfoglaló használtholmi-bolttal együtt. Charlie-é lett az üzlet, a nagy duplalakás, ahol felnőttek, és a régi épület fenntartása, míg Jane-é a bérleti díj fele és az egyik emeleti lakás, kilátással a Bay Bridge-re.
Mrs. Goldstein instrukciói alapján a házban az összes tükröt fekete ruhával takarták le, a nappali közepére állított kávézóasztalra pedig egy nagy gyertyát tettek. Alacsony padra vagy párnára kellett volna ülniük, csakhogy a lakásban egyik se volt, így Charlie Rachel halála óta először lement a boltba, hátha ott talál valamit. A konyha mögötti kamrából a hátsó lépcső a raktárba vitt. Charlie itt rendezte be az irodáját a dobozokban álló holmik között, amik kiválogatásra, beárazásra és az eladótérbe való kipakolásra vártak.
A boltban sötét volt, csak a Mason Street lámpáinak fénye derengett át a kirakaton. Charlie megállt a lépcső alján, keze a villanykapcsolón, és csak bámult. A polcokat megtöltő limlomok és könyvek között, a régi rádiók és ruhakupacok között, ami mind sötét volt, megannyi otromba árny a sötétben – ezek között egyes tárgyak tompán, vörösen izzottak, szinte pulzáltak, akár a dobogó szívek. Egy fogasra akasztott pulóver, egy porcelánbéka az egyik ritkaság-vitrinben, a kirakatnál egy régi Coca-Cola tálca, egy pár cipő – mind vörösen izzott.
Charlie felkapcsolta a villanyt. Fénycsövek zizzentek életre, először csak hunyorogtak, majd a helyiség kivilágosodott. A vörös izzás eltűnt. – Oookké – mondta halkan, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Lekapcsolta a világítást. Vörösen izzó cuccok. A pulton, nem messze tőle, egy darumadarat formázó réz névjegykártyatartó izzott vörösen. Egy pillanatig nézte, hogy biztos legyen benne, nem kintről tükröződik rajta a fény, s az játszik vele. Majd beljebb lépett a boltba, és közelebbről is megszemlélte a darumadaras holmit. Bizony, a réz holmi kétségtelenül vörösen pulzált. Sarkon fordult és felrohant a lépcsőn, ahogy csak a lába bírta.
Majdnem feldöntötte a nővérét, aki a konyhában állt és Sophie-t ringatta, halkan gügyögve neki.
– Na? – nézett rá Jane. – Tudom, hogy van ott lent pár nagy párna.
– Nem lehet – lihegte Charlie. – Be vagyok lőve. – Széttárt karral nekihátrált a hűtőnek, mintha túszként tartaná fogva.
– Akkor felhozom én. Fogd meg a kicsit.
– Nem lehet. Be vagyok lőve. Hallucinálok.
Jane a jobb karjába vette a babát, a másikkal átkarolta öccsét. – Charlie, antidepresszánst és nyugtatót kaptál, nem meszkalint. Nézz körül a lakásban, nincs itt senki, aki ne szedne valamit. – Charlie átlesett a konyha boltíves nyílásán: fekete ruhás nők, főleg középkorúak vagy öregebbek, ingatták a fejüket, a férfiak sztoikus képpel álldogáltak a nappali falánál körben, mindegyikük kezében likőrös pohár, tekintetük a semmibe révedt. – Látod? Mind kivannak.
– És anya? – Charlie az anyjuk felé biccentett, aki kirítt a többi ősz hajú, fekete ruhás nő közül, mert indián ezüstékszerekkel aggatta tele magát, s úgy le volt barnulva, hogy amikor kortyolt egyet, elolvadni látszott a viszkiben.
– Főleg anya – felelte Jane. – Na, keresek valamit, amin sivát ülhetünk. Nem értem, miért nem jó a kanapé. Tessék, itt a lányod.
– Nem szabad. Nem lehet rám bízni.
– Fogd meg, köcsög! – vakkantotta Charlie fülébe Jane, amolyan suttogó vakkantással. Már rég eldöntetett, kettejük közül ki az alfahím, és ez nem Charlie volt. Jane átadta a babát, és elindult a lépcső felé.
– Jane – szólt utána Charlie. – Mielőtt felkapcsolod a villanyt, nézz körül. Hátha látsz valami furcsát, jó?
– Furcsát. Jó.
Charlie ottmaradt a konyhában. A lányát nézegette; a fejét kicsit hosszúkásnak találta, de ettől eltekintve nagyjából Rachelre hasonlított. – A mamád szerette Jane nénit. Mindig lepaktáltak ellenem társasjátékban, vitában, főzésben. – Hátát a hűtőajtónak támasztva lecsúszott a padlóra, és szétvetett lábbal leült. Arcát Sophie takarójába temette.
A sötétben Jane jól beverte a sípcsontját egy fadobozba, ami régi telefonokkal volt tele. – Na jó, ez baromság – dörmögte, és felkapcsolta a villanyt. Semmi furcsaság. De mert Charlie sok minden volt, de őrült éppen nem, megint lekapcsolta, hogy biztosan nem nézett-e el valamit. – Szóval valami furcsa.
Semmi furcsa nem volt a boltban, maximum hogy ő ott áll a sötétben és a sípcsontját dörgöli. Aztán ahogy fel akarta kapcsolni a villanyt, észrevette, hogy valaki befele kukucskál a kirakaton, szemét ernyőzve próbál a tükörképe mögé látni. Egy hajléktalan vagy egy részeg turista, gondolta Jane. Elindult a sötét helyiségben a padlóra tornyozott képregények között az egyik kabátfogas mögé, ahonnan jobban látja a kirakatot. Az tele volt olcsó fényképezőkkel, vázákkal, övcsatokkal és mindenféle holmival, amit Charlie értékesnek vélt, de annyira azért nem, hogy bárki betörje érte az üveget.
A fickó magas volt, és biztos nem hajléktalan; elegáns ruhát viselt, világos színűt, Jane sárgának tippelte, de az utcalámpák fényében nem lehetett megmondani. Lehet világoszöld is.
– Zárva vagyunk – szólt ki olyan hangosan, hogy hallja a fickó is.
A férfi csak nézett-nézett befelé, de nem vette észre. Hátralépett a kirakattól, és Jane látta, hogy tényleg magas. Nem is kicsit. Ahogy forgatta a fejét, a lámpafény megvilágította az arcát. Nagyon vékony és nagyon fekete is volt.
– A tulajdonost keresem – mondta. – Mutatnom kell neki valamit.
– Haláleset történt a családban – felelte Jane. – A héten zárva vagyunk. Vissza tud jönni egy hét múlva?
A magas férfi bólintott, s közben szétnézett az utcán. Egyik lábára nehezedve hintázott, mintha rögtön neki akarna iramodni, aztán magára parancsolt, akár a startlövést váró sprinter. Jane nem mozdult. Az utcán mindig jártak emberek, és még nem is volt olyan késő; a fickó túl ideges a helyzethez képest.
– Nézze – szólt ki Jane –, ha valamit fel akar becsültetni…
– Nem – szakította félbe a férfi. – Csak mondja meg neki, hogy… mondja meg, hogy kap majd egy csomagot. Nem tudom, mikor.
Jane elmosolyodott. A fickónak van valamije – egy bross, egy érme, egy könyv –, amit talán a nagyanyja szekrényében talált, és amiről azt hiszi, ér valamit. Sokszor látott már ilyet. Mind úgy viselkednek, mintha Eldorádó elveszett városát találták volna meg: kabátjukba dugva jönnek be vele, vagy ezer réteg papírba és ragasztószalagba csomagolva hozzák. (Általában minél több a cellux, annál értéktelenebb a dolog; akár valamilyen képletet is lehetne írni rá.) Tízből kilencszer szemét. Jane sokszor végignézte, ahogy apjuk hájjal kenegeti az egójukat, finoman előkészíti a csalódást, meggyőzi őket, hogy a tárgy szentimentális értéke megfizethetetlen, ő, az alázatos boltos fel sem tudja becsülni. Charlie viszont kereken megmondta nekik, hogy gőze sincs a brossokról vagy érmékről, vagy amit éppen hoztak, és hagyta, hogy viseljék a rossz hírt, ahogy tudják.
– Jó, megmondom – felelte a kabátok takarásából.
Azzal a férfi el is ment, hosszú, imádkozósáska-léptekkel tűnt el szem elől. Jane vállat vont, visszament a lépcsőhöz, felkapcsolta a villanyt, és nekiállt keresni a párnákat.
Nagy üzlet volt, majdnem az épület egész földszintjét elfoglalta, ráadásul nem túl szervezett, mivel minden rendszer, amit Charlie alkalmazott, heteken belül összeomlott saját súlya alatt, s az eredmény nem különböző rendszerek fércműve volt, hanem egymástól elütő kupacok kertje. Lily, a vörösesbarna hajú punk lány, aki hetente három délután segített ki Charlie-nál, azt mondta, maga az a tény, hogy megtalálnak bármit is itt, bizonyítja a káoszelméletet, majd motyogva kiment a bolt mögötti sikátorba cigizni és a Mélységbe bámulni. (Habár Charlie úgy látta, a Mélység rohadtul hasonlít egy nagy szemetes konténerhez.)
Jane-nek tíz percbe telt a kupacok közt navigálva találni három olyan párnát, ami elég szélesnek és vastagnak látszott, hogy azon üljenek sivát, majd felment a konyhába. Bátyja éppen magzati pozícióba görnyedve aludt a padlón, Sophie-val az ölében. A gyászolók a jelek szerint megfeledkeztek róla.
– Hé, dinka – bökte meg Charlie vállát a lábával, aki erre a hátára fordult. – Ez megteszi?
– Láttál izzó izéket?
Jane ledobta a párnákat a földre. – Miket?
– Vörösen izzó izéket. Láttál holmikat a boltban, amik vörösen pulzálnak?
– Én nem. Te igen?
– Mondjuk.
– Add ide.
– He?
– A gyógyszereket. Add ide. Sokkal jobbak, mint ahogy elhitetted velem.
– De te mondtad, hogy csak nyugtatók.
– Ne szedd őket. Én majd vigyázok a babára a sivá alatt.
– Nem vigyázhatsz a lányomra belőve.
– Rendben. Add ide a kiscsajt és menj be ülni.
Charlie odaadta a babát. – Anyát is tartsd távol.
– Na nem, drog nélkül nem.
– A gyógyszeres szekrényben vannak a nagy fürdőben. Alsó polc.
Charlie a földön ülve a homlokát dörgölte, mintha a bőrt akarná megnyújtani a fájdalom fölött. Jane a térdével megbökte.
– Hé, öcsi, sajnálom, ugye tudod? Mondanom sem kell, igaz?
– Ja. – Halvány mosoly.
Jane az arcához emelte a babát, és csodálattal nézett rá, Jézus anyja stílusban. – Nekem is kéne egy ilyen, nem? Mit gondolsz?
– Az enyémet bármikor kölcsönveheted.
– Nem, sajátot akarok. Már így is nyomaszt, hogy a feleségedet kölcsönvettem.
– Jane!
– Vicceltem, na! Jézusom. Néha olyan rosszfej vagy. Na menj sivázni. Menj már.
Charlie fogta a párnákat, és átment a nappaliba, hogy együtt gyászoljon a felesége családjával. Ideges volt, mert az egyetlen ima, amit tudott az „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem” volt, és nemigen hitte, hogy el tudja húzni három napig.
Jane elfelejtett neki szólni a magas fickóról.

A Kiadó engedélyével.