FőképGondoltuk volna, hogy Bill Steer, aki többek között a világhírű grindcore banda, a Napalm Death gitárosa volt két évig, majd tíz évig a Carcass nevezetű death metál zenekarban zúzott, egyszer csak leáll bluesrockot játszani? Márpedig ez történt.

Miután elhagyta a Carcasst, 1999-ben megalapította saját, Firebirdnek keresztelt bandáját, amivel 2006-ban már a negyedik nagylemezét jelentette meg Hot Wings címmel.
Aki szereti a Creamet, a Freet, a Led Zeppelint, a Deep Purple-t és úgy alapjában véve a 70-es évek hard rock muzsikáját, az ezért az albumért is garantáltan bolondulni fog.

A Kerrang! magazin Bill Steert a generáció egyik legtehetségesebb gitárosának titulálta 2000-ben, a Firebird első albumának megjelenésekor. Erről a bizonyos tehetségről magunk is meggyőződhetünk a lemezeken, technikásan, stílusosan és ízlésesen játszik death metált és bluesrockot egyaránt.
Ám Steer nem csak gitárosként, de dalszerzőként is a rockzene élbolyában foglal helyet. Dalszerzői tehetségét az új, Hot Wings című album is tanúsítja, amelyet nem is a gitáros kiemelkedő teljesítménye, hanem a nagyon jó, élvezhető dalok tesznek emlékezetessé.

Aki otthon van a 70-es évek rockjában, annak ez a lemez semmi nagy újdonságot nem mutat, azonban mégsem lehet unalmasnak mondani az anyagot.

A „Carousel” című nóta enyhén torz dobalapja, pörgős tempója és ütős gitárriffje rögtön érezteti velünk, hogy ezek a srácok nem sz*rral gurigáznak.
Bill Steer erőteljes játékán érződik, hogy grindcore és death metál edzette, kevés gitáros játssza manapság ilyen erőbedobással ezt a fajta zenét (Warren Haynes hozzá képest tavaszi lepke).

A „Good Times” egy kicsit visszavesz, de nem annyira, hogy a muzsika ne maradjon észveszejtően dögös.
A dobos (Ludwig Witt) és a basszusgitáros (Harry Armstrong) csupán annyit nyújt, ami ehhez a fajta zenéhez kell, de azt bizony elsőrangúan. A lemez hangmérnökét pedig külön elismerés illeti, amiért ilyen durvára, már-már brutálisra keverte a lemezt, ezzel is növelve a "svungot".

A „Misty Morning”-ban Bill Steer előveszi szájharmonikáját, hogy gitárja helyett azzal robbantsa szét az agyunkat.
Ahogy halljuk, Steer a gitár mellett a harmonikát is profin kezeli, nem is beszélve az énekhangjáról, aminek minden olyan tulajdonsága megvan, ami az ilyen zenéhez szükségeltetik. Érces és dögös.

A „Play The Fool”-ban újból a borostásra torzított elektromos gitár uralja a pályát. Efféle blues-muzsikát játszik manapság a The Black Keys, illetve korábban a The White Stripes is ilyenben utazott.
Mondjuk úgy, a szerző nem igazán bonyolította túl a riffet, és tulajdonképpen ebben rejlik az egész varázsa, na meg a szólóban, amit egyszerűen nem lehet nem élvezni.

A „Horse Drawn Man” témájának stílusa nagyon hasonlít ahhoz, amit a Gov`t Mule is játszik, szinte csak az énekhangok különböznek.
A riff rögtön Warren Hayes témáit juttatja eszembe, ebből is látszik, a bluesban nagyjából minden mindenhez hasonlít. Azonban ez valahogy mégis más.
Mint említettem, Bill Steer death metálban edzett kezei iszonyatos keményen pengetnek, és a keverés is sokkal agresszívabb, mint más, hasonló szakterületű bandák esetében.

A háromperces „Overnight” is magában hordozza ezt a keménységet, ezt az agressziót, ami igazán eredetivé teszi. Az egyszerűen nem történhet meg, hogy ez a muzsika nem ragad magával. Mind a hangzásvilág, mind az összerakottság, mind a zenészek teljesítménye a maximumot adja.
A „Bow Bells” az album lassú dalainak igen csekély létszámú csapatába tartozik, ám ez is legalább annyira dögös, mint a tempósabb szerzemények. Steer ebbe is beleadja a legjobbat.

A „Flying Blind” AC/DC-re hajazó, darabos témája ismét kellő pörgősséget nyújt. A gitáros énekhangja ebben a nótában mintha egy kicsit Bon Joviéra hasonlítana, ami nem túl pozitív számomra, de valószínűleg csak agyamra ment a málna.
Az „I Wish You Well” újfent egy lassú tempójú, szolidabb hangvételű szám, talán egy árnyalatnyit túl szolid is. Ám mindazonáltal egy szép kis szerzeménnyel van dolgunk, a gitártéma, ahogy általában, most is telitalálat.

A „Needles In The Groove” ismét ötpercnyi kőkemény bluesrock. Ismét maga a riff üt a legnagyobbat, persze a szóló se kutya. Dögös, mocskos, állat - azaz minden, ami alapkövetelmény egy ütős szerzeményhez.
Az utolsó „Last Days Of August” egy finom, lightos dalocska. Ez alatt megnyugodhatunk, kiheverhetjük a lemez okozta „fáradalmakat”.

A Hot Wings című album a műfaj egyik legjobban sikerült anyaga az ezredforduló óta. Semmi újat, csakis hamisítatlan 60-as, 70-es évekbeli bluesrock zenét tartalmaz. És ami a legjobb, hogy Bill Steer, Harry Armstrong és Ludwig Witt mindezt olyan svunggal, olyan horderővel tolja az arcunkba, amilyennel hard rock rég nem született.

Azt természetesen nem mondom, hogy hibátlan az anyag, akadnak rajta a kelleténél egy kicsit nyúlánkosabb refrének, de abban, hogy élvezetes negyven percet nyújt, abban egészen biztos vagyok.
A Gov`t Mule és a The Black Keys után tehát a Firebird is megmutatta 2006-ban, hogy miféle bluesrocktól döglik a légy manapság.

Az együttes tagjai:
Bill Steer – gitár, szájharmonika, ének
Harry Armstrong – basszusgitár
Ludwig Witt – dob


A lemezen elhangzó számok listája:
1. Carousel
2. Good Times
3. Misty Morning
4. Play the Fool
5. Horse Drawn Man
6. Overnight
7. Bow Bells
8. Flying Blind
9. I Wish You Well
10. Needle in the Groove
11. Last Days of August

Diszkográfia:Firebird (2000)
Deluxe (2001)
No.3 (2004)
Hot Wings EP (2006)