Főkép

Három koncertet vártam nagyon az idei Szigeten. A Within Temptation pontosan azt adta, amit vártam, vagyis több szempontból is életre szóló élményt.
Chris Cornell ellenben legnagyobb sajnálatomra nem vállalta a fellépést. De sebaj, láttam már annak idején a Soundgardennel, amikor a Faith No More és a Guns N’ Roses előtt léptek fel 1992-ben, az akkor még Népstadionnak nevezett intézményben.

Maradt tehát a Balázs Elemér Group, akikben még sosem csalódtam, legyen szó akár albumról, akár élő fellépésről. Ahogy tavaly, idén is az épp aktuális már megjelent kiadvány, ezúttal egy eddigi pályafutásukat áttekintő DVD anyagából szemezgettek.
A válogatások, legyen bár best of, vagy akármi más, mindig afféle balsejtelmekkel töltenek el, hogy alapvető változások várhatók egy zenekarban.
Ám kedvenc hazai dzsesszzenészeim esetében mindenképp biztató jelnek tűnik, hogy október 6-ára lemezbemutató koncertet hirdettek a Zeneakadémiára, vagyis egyértelműen várható a folytatás.

A szigetes dzsesszkoncertek tökéletesen ellentételezik a nagyszínpados együttesek fellépéseinek káros túlprofesszionalizáltságát.
Mindenekelőtt nem kellett tülekednem azért, hogy az első sorból nézzem végig az előadást (amit mellékesen igencsak sajnálatosnak tartok, mert hát bármennyire szeretem például Pinket, az amerikai lány nyomába sem ér a magyaroknak, de ez egészen más lapra tartozik), és a zenélés sem csupán abból áll, hogy gombokat csavargatnak a szintetizátoron, esetleg HDD-ről játsszák be a szólamok felét.
Itt minden élőben, spontán, ha nem is teljesen a pillanat hatása alatt, de jelentős részben a muzsikusok közti eleven interakció eredményeképp születik.

És nem utolsó sorban felhőtlen, igazi örömzenét hallhatunk.

Túlságosan sok szám nem fért bele a ráadással együtt nagyjából másfél órásra szabott intervallumba. De a puszta „darabszám” nem is volt érdekes. Az este a rögtönzésről, arról szólt, hogy mindenki megmutathassa, mit tud - egyénileg és együttesen hová fejlődött ez elmúlt hat év alatt.
Arról, hogy a tagcserék ellenére mennyire egységes, mégis sokszínű maradt a csapat.

Attól tartok, a két énekesnek, Hajdú Klárának és Winand Gábornak immár nincs hová fejlődnie.
Régóta mindent tudnak, amit egy dzsesszénekesnek tudnia kell vagy kellene, maximum azzal lephetnének meg, ha egyszer csak operát, rockot vagy metált hallanék tőlük, de erre sem esélyt nem látok, sem szükségét nem érzem egy efféle kirándulásnak.
Azért Winand Gábor scattelése, hangszerszerű éneklése mindig elképesztő, felemelő élmény. Annak, aki még nem hallotta őt, kétségtelenül szegényebben kell leélnie az életét.

Balázs József billentyűs szólói szintén mindig utánozhatatlanok és megismételhetetlenek. A hamisítatlanul dzsesszes, sokszor az atonalitással kacérkodó harmóniák valahogyan mégis a barokk letisztultságát, annak isteni tökéllyel rokon formalizmusát idézik.
Ugyanakkor Lamm Dávid ezúttal mintha egyénibben, kevésbé elődje nyomdokaiban járva, vagyis kevésbé Pat Methenysen játszott volna.
Persze az is lehet, hogy én voltam másra hangolódva most, és ezért éreztem másféle zenei arculatot kibontakozni, valamiképp másféle hangokat megszólalni a gitárok húrjain.

És mivel a zenekar Balázs Elemér, a dobos együttese, nem különösebben meglepő, hogy a más dzsesszformációktól megszokottnál talán valamivel nagyobb hangsúlyt kapott az ütős szekció.
Az akár hagyományosnak is nevezhető dobszólók és -kiállások mellett minden számban hosszú perceken át élvezhettük a zenekarvezető és Dés András keze és ütői alatt megszülető, vérpezsdítő ritmusokat, kettejük láthatóan ott helyben, hosszas begyakorlás nélkül létrejött felelgetéseit.
A két hivatásos zakatolóhoz nem egyszer Hajdú Klára és Winand Gábor is csatlakozott, zörgő, kattogó instrumentumokkal fokozták az afro-latinos hangulatot.

Csupán Soós Mártontól, a zenekarhoz újonnan csatlakozott bőgőstől hallhattunk mindössze egyetlen szólót, de nyilván ő is hamar átveszi majd azt a felszabadultságot és teremtő spontaneitást, ami a Balázs Elemér Group bármely felállását és megnyilatkozását jellemzi és jellemezte.

Gyönyörű, lélekemelő koncertben lehetett részem ismét Balázs Elemér zenekarának jóvoltából.
A Szigetben éppen ez a sokszínűség igazán vonzó, az, hogy míg egyik pillanatban még a Tankcsapdának a Hilltop sátraitól megszűrt dübörgése mellett borozgatok a barátaimmal (tavaly megfogadtam magamban, hogy Lukács Laciékkal többet nem próbálkozom), nem sokkal később pedig egy másik helyszínen, a tömegtől távol adhatom át magam az élvezeteknek, hagyhatom, hogy hét nagyszerű muzsikus elvarázsoljon.