Főkép

Tavaly augusztus 9-e után azt hittem, sokat, nagyon sokat kell várnom arra, hogy ismét élőben lássam Plantet.
Nem tartozom, mert nem tartozhatok azok közé, akik kiugranak egy-egy koncertre, ide a szomszédba, Párizsba vagy Londonba, ezért tényleg boldog voltam, amikor az év elején meghallottam, hogy ismét eljön hozzánk.
A jegyet persze már hónapokkal előtte beszereztem, aztán vártam. Vártam. És ha valami nagyon sz*rul állt, mindig azt mondtam: „Nem baj, júliusban jön a Plant.”

A koncertet megelőző napokban olyan voltam, mint tinilány az első házibuli előtt. Ahol megfordultam, mindenhol elmondtam, hogy semmi gáz, tényleg semmi, nem is olyan tré ez az ország, meg különben is, semmi sem számít igazán, és nagyon kevés dolog számít egyáltalán – és ezen kevés dolgok egyike az, hogy…
Igen. Jön Plant.

Évek óta szokásommá vált, hogy akkor is figyelem a reakciókat, amikor elvileg valami mással kellene foglalkoznom. Amikor kijelentettem, hogy „jön Plant” , néhányan azt se tudták, miről beszélek.
Néhányan egyből a Stonesról kezdtek beszélni, mert hogy az is jön. (Oké. De miért szagolgassam én a hamburgert, ha rántott húst is ehetek?)
Néhány arcon egy kis irigység látszott, mert hogy de jó nekem, én ilyen helyekre járok, ő meg nem jöhet.

Mi van???

Na igen. Ebben az országban fáj, fáj, fáj, de nem minden csók, hanem minden, rohadtul minden, mert itt a fél banda partikba jár, falja a tömegkultúrálatlanságot, a tekkknót és párizshilton könyvét (?!), és a színvonalnélküliség már odáig fajult, hogy a végzős médiasulis nem tudja, ki Muhammad Ali, viszont tudja, milyen mintájú bokszeralsót hord országunk legsukárabb csávója.

A másik fél banda? Jajgat, bekapja a nyalókát, amit a mi pénzünkön gyúrtak, hogy jaj, de k* rossz nekünk, kamatadó-vizitdíj-korrupció-gyurcsányorbán, húzzuk be fülünk-farkunk, mert itt már élni se érdemes, vészeljük át valahogy, aztán majd márciusban, áprilisban, októberben újra kezdjük, hogy újra elkúrjuk; mert ez van a középpontban, ezek, és senki sem veszi észre, hogy az emberek többségének már nagyon elege van ezekből a hivatalnokból szupersztárrá érlelődött senkikből, akikre szavaztunk, mert nem volt más, és hogy az embereknek nem kellene más, csak némi nyugalom és KÖZÖSSÉG, ahol jól érezhetik magukat, anélkül, hogy hajnélküli, vagy egyenruhába bújtatott honfitársaink ütéseitől-rúgásaitól-gyújtogatásától-kurvaanyázásától kellene tartaniuk.

Mert igen, KÖZÖSSÉG kell az embernek, egy hely, ahol majdnem olyanok vannak, mint ő, vagy egészen mások – egy hely, ahol jól érezheti magát, és érezheti, hogy része valaminek, ami jó, és mentes az erőszaktól, attól az erőszaktól, ami, mint tudjuk, kétélű és olyan, mint a kés, a villa, meg az olló: gyerekek és gyermekkorú demokrációk kezébe nem való.

De az emberek fásultak, és már csak kevesen keresik a közösséget. Arról pedig, hogy esetleg ők teremtsenek egyet, minden önös-politikai-biznisz érdek nélkül, már réges-régen letettek.
De hagyjuk ezt, mit számít a politika, amikor jön Plant?

A koncert előtt kb. másfél héttel emilt kaptam U. Norbitól, hogy menjek el a (….) rádióba, őt hívták, de menjek inkább én, Plantről többet tudok beszélni, mint ő. Oké. Ilyet se csináltam még, hát ideje.
Rádió, H. “Metalhammer” Kristóf a Black Sabbathról beszélt, én meg Plantről, másfél órás műsor, lement, de… DE! A szünetben jön Annamari, az egyik rádiós, hogy mi lenne, ha elintézné, hogy csinálhassak egy interjút Planttel?
Na. Hát igen. Van az úgy, hogy nekem is elakad a szavam. Mondtam, oké. Közben meg alig kaptam levegőt.

Eltelt az utolsó hét, a koncert előtti 1-2 napban vártam a hívást, hogy ugorjak, lehet menni interjúzni. Eleve kb. 20% esélyt adtam az egésznek, de azért mindenkinek elújságoltam, és már elképzeltem, hova akasztom a Planttel közös fényképünket. Aztán… Semmi. Na nem baj. Majd talán jövőre…

Július 9-én este én is azt hittem, világvége, kész, annyi az egésznek, hiába kapaszkodtam hónapokon keresztül abba, hogy jön Plant ?, mert leszakadt az ég. Meteorológia. NASA felhőtérkép.
Néztem én mindent, ami a neten elérhető volt, de nagyon úgy nézett ki, hogy a szabadtérre meghirdetett koncertből „Aug. 20. Strikes Back” lesz.
Aztán 10-én reggel kiderült, hogy a PeCsában okosabb emberek ülnek, mint a tűzijáték-szervezők között, mert a koncertet betették a nagyterembe. (Rosszmájú megjegyzések szerint azért, mert kevés jegy fogyott, a szabadtér nem telt volna meg. Hát igen. Itt mindig vannak jól, és még jobban értesültek.)

Megérkeztünk. Szétnéztem. Átlagéletkor… Én (41) szinte kölyöknek számítottam. Nagyon, de nagyon olyan érzésem kezdett lenni, mint amikor 17-18 évesen a Blueskocsmába jártunk (vörös bor, zsíros kenyér, hazafelé gumibot, ha nem voltál elég gyors) valahova Zuglóba. Na, gondoltam, a nosztalgiahangulat is megvan, és legalább nem kell attól tartanom, hogy leokád valami beszpídelt tini. (Azért jobb öreg rockerekkel egy teremben lenni, mert ők már a rókavadászatban is tapasztaltak.)

Nagyterem. Valami világzenés csaj. Nem tetszett, nem is jártam utána, hogy hívják. Meleg volt. A levegő is. A színpadon valami barnás-sárgás-terepszínűs háttér, az előtérben meg itt-ott arabos, hálós-strucctojásos lámpák.
Na, jó helyen vagyok, gondoltam, mert akkor már láttam a két nappal korábbi, bukaresti koncerten készült fotókat. Nyolc óra. Semmi. Mondja a haverom, fogadjunk, kilenc előtt nem lesz semmi. Vesztett. Fél kilenc előtt lett.

Hát… Meglepődtem. Az említett rádióműsorba én vittem cédéket. Megbeszéltük a technikussal, melyik számot fogja lejátszani. Az első dumablokk végére a „Darkness, darkness”-t választottam, ami nem túl gyors, de gyönyörű.
Erre lejátszotta a „Song of the Siren”-t, amihez tényleg külön hangulat kell. Azt mondta, nem „látott tovább” a gépük, nem találta a tracket. Nos, úgy tűnik, Planték gépe se látott tovább, mert ő is pontosan ezzel a dallal indított.
Értitek? Egy totál lassú dallal, amit kb. akkor kell bedobni koncerten, amikor az emberek elkezdték szétszedni a házat és egymást, és kell egy kis „cooling”.

Akkor és ott nem tetszett a dolog.

Előre elhatároztam, hogy felveszem a koncertet. Vacak minőség, hallgathatatlan, ezt tudtam előre, de legalább tudni fogom, melyik dal után melyik jött.
El is indítottam a minikütyüt. Aztán… A szirén elúszott, és végre elkezdődött a koncert. Én meg kikapcsoltam a kis izét, mert a franc se fogja szorongatni, éppen itt, éppen most, éppen az áá-áá-zó „Black Dog”-nál, a zsebemből meg mit venne fel?

Szégyellem magam, de nem tudok „tracklist”-tel szolgálni. Az biztos, hogy volt a „Truth explodes”, de nagyon arabosan, és nagyon újszerűen.
Játszották a „Seven and Seven”-t is, Arthur Lee szerzeményét (tavaly nyár óta nagyon megszerettem Arthur, és a Love zenéjét; kicsit későn, tavaly nyár elején halt meg; ha Jimi Hendrix nem születik meg, most őt neveznénk gitárkirálynak), a „Black Mountain”-t, meg a „Gallow’s Pole”-t, meg a „Going to California”-t, meg… Nem tudom. Bocs.

Az biztos, hogy a számok 60%-a régi Zep volt, új köntösben, 10% olyan volt, amit a Page-Plant duó játszott, 20% Strange Sensations, és 10% (de milyen 10%!) blues. Robert ugyanis vette az adást, ráérzett arra, hogy ide vagy Zep kell, vagy valami, ami nagyon blues. Volt például a…
Nem tudom, mi a dal angol címe, valószínűleg „Ohio”, az úttörőtáborban, ábrándos szemű tinikoromban azzal a szöveggel énekeltük, hogy „Megkértem én, szép kedvesen, jöjjön velem, sétáljon velem…”

Aztán búcsú, de engem már nem vertek át! Oké, Robert, ne trükközz, tavaly is ezt játszottad! Vissza fogtok ti még jönni!
Visszajöttek. A ráadás megint volt vagy 30 perc. Sok minden. Főleg Zep. És persze (á, már ezt is felismertem, az első hangtól kezdve) nagyon lassan indítva, aztán felgyorsítva, és nagyon-nagyon belevágva: Whole Lotta Love.
És a közönség… Énekelte a refrént! Mondd ki párszor, gyorsan: hól-lottá-láv. Mint a nem-minden-szarka-farka-tarka, de ez most működött!

Búcsú, ígéret, hogy jönnek HAMAROSAN, aztán el. Mi is el.

És hazafelé menet azon gondolkodtam, mit is kaptam ettől az embertől ezen az estén. És rájöttem.
Nem az volt a lényeg, hogy elénekelte (egyik fanyalgó ismerősöm a koncert előtti napon megkérdezte: „Van ennek még egyáltalán hangja?” Hát van. Jobb, mint új korában!) azokat a dalokat, amiket tavaly, meg nekem itthon, lemezről, nagyon sokszor.
Nem is az a lényeg, amit valaki ködös-félrészegen megpróbált elmagyarázni nekem, hogy hangok gyógyító hatása, hangterápia, és hogy Robert egy mágus, régen biztos énekes-lantos-varázsló lett volna belőle.

Nem. Az a lényeg, hogy adott egy ember, aki azóta énekel bizonyos dalokat, amióta én létezem. Akkor állt először közönség elé, amikor szegény anyám érettségizett. És azóta nem unja.
Nem fásult bele, nem csak ledarálja a számokat, mint kis hazánk „sztárjai” közül nagyon sokan teszik, hanem még mindig előadja azokat.
Nem legyint, hogy á, ez csak egy mucsai kultúrház (vagy közép-európai országocska), hanem tiszteli a közönséget, figyeli az embereket, és a maximumot adja, ami tőle telik.

Most nem arra gondolok, hogy „Good evening magyarok”-kal köszönt, inkább arra, hogy kommunikált a közönséggel. Poénkodott, pld. amikor valaki a „blues” szó hallatán üvöltött egyet, megjegyezte: „Itt biztos sok olyan ember van, aki a Mississipi deltavidékén született.” Azt akarta, hogy az emberek jól érezzék magukat.

Azért tartom nagy embernek, mert nem akart megfelelni annak az elvárásnak, amit 20-30 évvel ezelőtt támasztottak vele szemben (i.e.: viking szexisten), inkább a saját életkorának megfelelően, éretten adta elő a dalokat; azért, mert háttérbe tudott húzódni, hagyta, hogy a srácok gitározgassanak előtte.

Azért tartom nagyon nagy művésznek, mert csak egy aprócska mosollyal reagált arra, hogy a szólójába belefeledkezett dobos párszor félreütött; azért, mert szerény (egyik tévé sem mondta be, hány száz törülközőt, és hány kiló jégkockát rendelt be az öltözőjébe, mert nem rendelt be semmi ilyesmit, csupán annyi kérése volt, hogy a két nap alatt, amit Magyarországon tölt, két órára biztosítsanak a számára egy teniszpályát).

Legfőképpen pedig azért tartom nagy embernek, mert ő az, aminek látszik, és azért, mert játszi könnyedséggel végrehajtotta azt, amit sokan szeretnének itt nálunk, de hiába erőlködnek: összehozta az embereket, ha csak egy kis időre is, és gyűlöletmentes, valódi közösséget teremtett.