Főkép

Szokás szerint nem láttam az első előzenekart. Mert - megint csak szokás szerint - dolgoznom kellett, és a viszonylag korai kezdés miatt le kellett mondanom a teljes koncertprogram élvezetéről.
Pedig a Damned Spirit Dance nevű formációt meglehetősen tehetséges, és idehaza egészen unikális bandának tartom, akik magyar létükre hamisítatlan viking metált játszanak. (Ehhez persze nyilván lenne néhány keresetlen szavuk az echte skandinávoknak…)
Hangszeresen talán még a szokásosnál is összeszedettebbek, énekesük pedig egészen kiválóan használja a közép és mély regisztereket, mindössze fejhangú szárnyalásait viselem nehezen.
Összességében mégis érdemes figyelni rájuk.

A másodikként fellépő Bornholm egészen más műfajt, a poklot, vagy tán a Valhallát idéző death metalt művel. Ugyan mind a zúzós-hörgős halálmetál, mind a népi elemeket felhasználó viking metál Skandináviából származik, és valahol, a dallamok mélyszerkezetében kétségtelenül hasonlóságok is felfedezhetők, nehéz egy kategóriába tartozónak látni-hallani a két műfaj képviselőit.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a Bornholm ne illett volna a képbe, csupán változatosságot vitt a programba. A változatosság pedig, mint tudjuk, gyönyörködtet - habár a gyönyörködtetés nem éppen a metál lételeme.
A banda viszont jól szólt, és jól nyomták a dalokat, egyszóval senki sem mondhatja, hogy csalódnia kellett bennük.

Az est fénypontja mégis a Feröer-szigeteki Týr volt, több értelemben is. Bármennyire szűkös koncerthelyszín is a Rocktogon, ha lehetséges, a négy skandináv fiúnak még jobban sikerült megszólalnia, mint a Bornholmnak, és ez alapvető fontosságú volt, hiszen progresszív elemekkel tűzdelt, roppant dallamos zenéjüket elsősorban az ideálishoz közelítő viszonyok között lehet igazán élvezni.
És az ő muzsikájukat tényleg élvezni lehet, sőt, kell.

A Týr hihetetlenül férfias zenét játszik, és ezt megjelenésükkel is megtámogatják. Valóban ilyennek, ennyire harciasan kigyúrtnak, ennyire vadul vonzónak (elég sok lányrajongó is fényképezgetett az első sorokban) képzeltem a vikingek mai leszármazottait.

Az énekdallamok, melyek közül sokat feröeri népdalokból emeltek át a fiúk, inkább emlékeztetnek ráolvasásokra, varázsigékre és nem egyszer gyermekdalokra, mondókákra, mint klasszikus értelemben vett európai melódiákra.
A sokszor szélsőségesen progresszív, avantgárd instrumentális alap ugyanakkor olyan keménységet kölcsönöz a számoknak, amihez foghatót tényleg ritkán hallani. És mindezt hihetetlen energiával nyomják a fiúk.

De a közönség sem volt kevésbé energikus. Heri hangját néha nem lehetett hallani, mivel a pogózó, nyomuló frontvonal behatolásai miatt kénytelen volt elhajolni a mikrofontól, de a színpad és a nézőtér közti nem létező távolság láthatóan nem zavarta sem őt, sem társait.

Ráadásul még az üresjáratokat is úgy töltötték ki - Herinek egyszer gitárt kellett cserélnie -, hogy bevonták, megdolgoztatták a közönséget, Gunnar meg olyan rögtönzött basszusszólót vágott le, hogy ihaj.

A koncert után pedig visszajöttek, és beszélgettek, fotókat készítettek a rajongókkal. Máskor, máshol is láttam már ilyet, de az a közvetlenség, amivel a Týr kezelte az ottmaradtakat, egészen rendkívüli.
Még akkor is levennének bárkit a lábáról, ha az épp csak odavetődött volna a koncertre, és ott ismerkedett volna meg a Týr zenéjével és tagjaival.

Egy szó mint száz, remek kis koncertet kerekített nekünk a Týr, és remélem hamarosan tágasabb helyszínen, sokkal több rajongó előtt is bizonyíthatnak, és ismételten nem bemelegítő zenekarként, hanem az est fő attrakciójaként.