Főkép

Michael Moorcock (1939. december 18.) Örökkévaló Bajnoka nem maga választotta sorsát, magasabb erők (istenek vagy más effélék) játékszereként bukkan fel az ismert világok valamelyikén. Tekintsünk el a párhuzamos univerzumok elméletének boncolgatásától (bár egyébként megér némi filozofálást a téma), valamint attól a tudatromboló bizonyosságtól, mely szerint a halhatatlanság örök időkre szól – eltelik száz év, ezer, s mi még mindig létezünk, miközben ismerőseink, rokonaink és szeretteink régen elporladtak.

Nincs ezzel másként az eredetileg John Daker néven magára eszmélő egyén sem, aki csupán emlékeit viszi magával az időben szétszórt megtestesülései során. Éppen az emlékek teszik még gyötrelmesebbé sorsát, mivel akarata ellenére kénytelen elhagyni kedvesét (Ermizadh), és esélye sincs az újabb találkozásra. Ez, valamint a mindig visszatérő tudás hajdan volt helyekről és feledni kívánt kegyetlenségekről még inkább az őrület felé taszítják.

Ráadásul bajnokként hozott döntéseinek helyességében sem lehet mindig biztos, elvégre a Rend és Káosz örök küzdelmében, mely nem végleges győzelemről, pusztán az egyensúly visszaállításáról szól, nehéz eldönteni külső szemlélőként (főként első ránézésre), hogy ki hol áll valójában, melyik félnek kell segítség, ki az ellenség.

Ezen állítás igazát (és következményeit) egy korábbi regényben már megismertük (Az Örökkévaló Bajnok), amikor kétszer kellett bajnokunknak végigpusztítania az aktuális világot, hogy teljesítse küldetését. Végül sikerrel járt, „jutalma” az igaz szerelem teljessége lett – de ó jaj, boldogságának rövidre szabott ideje letelt, s hiába minden ellenszegülés, nálánál sokkal hatalmasabb erők lazán odébb pöckölik a multiverzum rengetegében.

A történet folytatódik, hiszen az aktuális megtestesülés (Ulrik Skarsol gróf) egy fagyos és haldokló földre kerül, ahol a végső pusztulástól kell megmentenie az emberiséget. Ehhez viszont elkerülhetetlen kézbe vennie legendás fegyverét, a Fekete Kardot (amit ebben a valóságban Hideg Kardként is emlegetnek). Csak éppen a tudata mélyén lappangó emlék minden erejével tiltakozik a lépés ellen. De mi lehet a világ pusztulásánál is borzalmasabb, amit ennyire igyekszik elkerülni?

Ne menjünk el szó nélkül a kötet címe mellett. A Főnix, mint mitikus madár, ugyebár az örök feltámadást/újrakezdést szimbolizálja. A tűzmadár ezerévente visszatér fészkébe, hogy ott a lángok között hamuként fejezze be életét, majd a következő nap ebből a porból feltámadjon, és újabb ezer évig járja a világot. A hasonlóság nyilvánvaló a főnix és az Örökkévaló Bajnok között. Mindketten elpusztíthatatlanok, de mégis rendszeresen újrakezdik létüket.

Mindez ott van Moorcock művében, a rá jellemző igényes fantasy történet mögött. Nem tudom, ki hogy van vele, de jellegzetes stílusa és gondolatvilága messze az átlag tollnokok fölé emelik, mivel az elsők egyikeként volt képes átlépni Robert E. Howard lezüllesztett hagyatékán azzal, hogy az agyatlan fantasy hentelést valami sokkal igényesebb szintre emelte.


Csak reménykedem életművének teljes hazai kiadásában.