FőképAnnyit mindenki tud, hogy időszámításunk szerint 476-ban ért véget az Ókor, lévén – hétszáz éves létezés után – ekkor bukott el végleg az Imperium Romanum (magyarul Római Birodalom).
Nos, ez egyszerre igaz is meg nem is. Elvégre, ha egy kicsit is belegondolunk, akkor nyilvánvalóvá válik, ez nem lehetett véletlen, egyszeri esemény, biztosan voltak előzmények, és teljesen valószínű: az emberek Itáliában nem rómaiként feküdtek le este, és nem Odoaker király alattvalójaként ébredtek fel másnap reggel.

Továbbá az is tény, hogy az antik világ úthálózatát még a következő századokban is használták (a kegyelemdöfést a középkor szekerei jelentették), és egy darabig még a városok fejlesztésére, karbantartására is volt fedezet.
Szóval adott volt egy globalizált (vallásilag, jogilag, pénzügyileg egységes) világ, ami fokozatosan átadja helyét egy kaotikus utódnak, amit még ma is gyakran becézünk sötét középkornak.
De miért? Van ebben szerepe az erősödő kereszténységnek? Vagy a népvándorlásnak?

Hartwin Brandt (született: 1959. június 29.) könyvében elegáns lazasággal dolgozza fel a kort, nem nélkülözve a terjedelemből eredő, kézikönyvekre jellemző tömörséget. Ideális forgatnivaló mindazok számára, akik szeretnének „képbe” kerülni a korról, de ennek elérésére nem áldoznak pár óránál többet.
Az ő szerencséjükre nem is kell, mert ennyi idő alatt tanúi leszünk minden fontos eseménynek, megismerjük a fontosabb szereplőket, és nem utolsó sorban a bukást előidéző okokat.

Kezdve azzal, hogy a hódítások révén hatalmassá nőtt birodalmat egy ember már nem tudta hatékonyan vezetni (bármilyen zseniális államférfiról is beszélünk). Ezért találta ki Diocletianus a társuralkodók fogalmát – ez azonban pusztán addig működött, amíg megfelelő emberek voltak hatalmon.
Mihelyst az egyéni érdekek kerültek előtérbe, már borult is a birodalom, vagy olyan hátrányos helyzetbe került, amit csak nehezen lehetett visszafordítani.

Adrian Goldsworthy könyve kapcsán (A római hadsereg története) már szóba került, mennyire megnőtt a hadsereg szerepe, olyannyira, hogy egy idő után már a katonák határozták, meg ki legyen a császár.
A helyzetet csak súlyosbította ezen katonák „barbár” (nem római) származása. És a felsorolás itt még nem ér véget…

Mindent figyelembe véve úgy vélem, Az ókor alkonya jó eséllyel pályázik a megtisztelő: „kimondottan hasznos kézikönyv” címkére.

Kapcsolódó írásaink: Adrian Goldsworthy: A római hadsereg története
Héródianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától