Főkép

Világsikert arató filmmel nyitni egy karriert természetesen nem éppen hervasztó élmény, ugyanakkor persze olyan terhet rak a készítő vállára, melyet valószínűleg senki se irigyel tőle: az elvárások az égig szöknek, mindenki lesi, mi lesz a következő lépés – és bármit mondjon is, titkon legalább olyan jót vár, mint a bemutatkozó darab. De rosszabbat semmiképp. Természetesen így járt M. Night Shyamalan is, aki a Hatodik érzék után Hollywood aktuális csodaembere lett, és értelemszerűen a közönség és a kritikusok egyaránt fokozott érdeklődéssel fordultak a Sebezhetetlen felé – hogy aztán jórészük csalódottan könyvelje el a rendezőt egyfilmes alkotónak.

A shyamalani, kétéves kihagyásokra építő munkatempóba nem illeszkedő film (mely ötlete, ha minden igaz, a Hatodik érzék forgatásán született, és a kivitelezés sem váratott magára többet egy évnél) alapszituációjában gyökeresen eltér az előző munkától: David Dunn, a harmincas, teljesen átlagosnak tűnő biztonsági őr túlél egy több száz áldozatot követelő vonatbalesetet. Ezzel a médián kívül egy különc képregényőrült figyelmét is felkelti: Elijah Price elmélete szerint ugyanis a férfi nem véletlenül úszta meg sértetlenül a katasztrófát, sőt, határozott elképzelése, hogy Dunn személyében megtalálta saját betegsége (ritka csontritkulásban szenved, minek következtében teste törékeny, akár a porcelán) tökéletes ellenpontját, a sebezhetetlen embert.

A rendező ezúttal ismét olyan témához nyúlt, mellyel, ha műfajilag el is tér a Hatodik érzéktől, a hamar rásütött „misztikus filmek rendezője” kitételnek hibátlanul megfelel. Ami azt illeti, a Sebezhetetlent meglehetősen nehéz kategorizálni: egyértelműen sehova nem sorolható, a legközelebb talán a képregényfilm megnevezéshez áll. Noha nem comics-adaptáció, a történet a hősről, aki nem tudja magáról, hogy az, és a „gyengéről”, akinek hatására kénytelen felismerni saját, emberfeletti adottságát – nem nehéz ebben felismerni egy képregényhős krónikájának kezdetét, az alapokat, amikor a megmentő hozzákezd alternatív, titkolt életéhez.

A csavar természetesen ott van, hogy Shyamalan (a jóval későbbi Lány a vízbenhez hasonlóan) mindezt az önreflexió eszközével adja elő: a címszereplő sorsát terelgető Elijah megszállott képregény-gyűjtő, így teljesen tudatában van annak, hogy amit véghez próbál vinni, az valójában olyan, mintha addig csak papíron létező világát keltené életre maga körül. Miképp a film műfaj kérdésében is igencsak rendhagyónak bizonyul, dramaturgiája sem olyan, mint más képregényfilmeké: a shyamalani felfogásnak megfelelően ezúttal is lassan, nagyon lassan kibontakozó történetet kapunk, akár nyomozásnak is tekinthető folyamattal, mely során Dunn (kéretlen segítséggel) felderíti, valójában mi is rejlik végtelenül szomorú jelleme mögött.

Ahogy akciójelenetek sincsenek, úgy a látvány terén sem az agyonkozmetikázott, számítógépeffektekkel dúsított comics-világ éled fel a Sebezhetetlenben – mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne minden egyes kockája tiszteletet parancsolóan kidolgozott, színvilága és kompozíciói révén pedig érezhetően képregényes megjelenésű.

Noha az operatőr szerepét ezúttal Eduardo Serra tölti be, a vizuálisan nagyon érzékeny Shyamalan vele is jó fogást csinált: a portugál alkotó a rendezővel közösen emlékezetbe égőt produkál végig, legyen szó a vonatbaleset nélküli vonatbalesetről, a lépcsőn történő megcsúszásról, vagy akár a pályaudvaros revelációról – így tud egy film elképesztően látványos lenni, miközben, hagyományos értelemben valójában nem is az. A filmet csupán a Hatodik érzék farvizén evező másolatnak tekinteni nem csak jogtalan állítás, hanem teljes melléfogás: noha a szerző kiléte (a dramaturgiából, illetve a stílusból) könnyen felismerhető, szó nincs a korábbi siker lelopásáról.

A Sebezhetetlen teljesen önálló, minden ízében végiggondolt, precízen kivitelezett alkotás: kevésbé kommersz, mint a rendező korábbi munkája, de vizuális és tematikai gazdagsága, illetve drámaisága okán méltatlanul alábecsült remekmű, mely bizony az „egyfilmes” Shyamalan világsikert hozó filmje fölé bír emelkedni.