FőképAki életében akár egyetlen alkalommal is játszott már fantasy szerepjátékot, annak ismerős lesz a sorozat kiinduló helyzete, ami nem más, mint egy klasszikus küldetéstörténet. Pár kalandozó a vak véletlennek köszönhetően összetalálkozik, és kénytelen-kelletlen elvállalnak egy megbízást.
A feladatban nincs semmi különös: hozzanak el valamit, valahonnan. Előttük már sokan megpróbálták, de nem jártak sikerrel, egyetlen eredményként csupán az ottani uralkodó figyelmét keltették fel.
És ekkor jön – no nem a Tenkes kapitánya -, hanem a korábban említett ötösfogat. Van közöttük varázsló, íjász, tolvaj, tolvajfiú és szerencsevadász/bárd.

Egyszóval elsőre semmi extra, ilyet már számos alkalommal olvas(hat)tunk korábban, még magyarul is, gondoljunk csak Skandar Graun első öt könyvére.

Ezért aztán teljesen jogos a kérdés, mit tud Robert Locksmith, ami eltér a hasonló regényektől? Nos a válasz nem egyértelmű, mivel az írásnak bizony vannak jó és kevésbé jó pillanatai.

Nagyjából az első ötven oldal után kiderül, itt bizony a terjedelem jóval nagyobb, mint a legtöbb hasonló kategóriájú műnél. Ugyan nem mérhető George R. R. Martin vagy Steven Erikson sorozataihoz (sem mélységét, sem hosszát tekintve), de messze meghaladja az átlagos fantasy kalandregényt.

Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a szerző nem rest terjedelmes leírásokkal tarkítani a soványka cselekményt (nagyjából fele-fele az arány). Ennek köszönhetően rengeteg apróságot megtudunk a nemes egyszerűséggel csak „Birodalomként” emlegetett államról (törvények, közlekedés, hadsereg, vezetési hierarchia).

A másik sajátosság, ami véleményem szerint megosztja majd az olvasókat, nem más, mint a szerző nyelvezete. Nem arra gondolok, hogy miként keverednek a különféle kultúrák elnevezései a Birodalomban (görög, japán, római és angolszász) – mivel ezen viszonylag hamar túltettem magam.
Aki nem boldogul az „idegen” szavakkal, az haszonnal forgathatja a végén elhelyezett függeléket, ami gyakorlatilag minden fontosabb szereplő és kifejezés meghatározását tartalmazza.

Sokkal furább az a narrátori háttérszöveg, aminek köszönhetően nem csupán a szereplők gondolatait és cselekedeteik kiváltó okait megismerjük, hanem időnként az aktuális jelenet végkifejletét is megtudjuk.
Erre az élményre bizony semmi sem készít fel, s mivel meghatározó elemként végig uralja a kötetet – kikerülhetetlen.

Úgy gondolom, lesznek, akinek tetszik ez a fajta történetmesélés, míg mások egyszerűen leteszik a könyvet. A – vélhetően többségben lévő – maradék pedig fura érzésekkel követi az eseményeket.
Megvallom őszintén, nem tudtam eldönteni, mit is gondoljak erről a megoldásról. Az biztos, hogy messze nem szabványos forma.

Kéretlen hozadéka eme formának, hogy a főszereplők egyénisége némileg összemosódik. Természetesen vannak jól elkülönülő vonások, ez minden nővel kikezd, az naivan rácsodálkozik a környező világra, és a többi – de egy idő után inkább a hasonlóságok, mintsem a különbségek vállnak érzékelhetővé.

Ami mégis az elolvasás mellett szól: jól kidolgozott világ, amit csak részleteiben ismerünk meg a menet közben bőven elszórt leírásokból. A világ hivatalos honlapjáról (www.aholdsarlofenye.com) azonban térképpel és bővebb leírással tehetjük teljesebbé tudásunkat.