Főkép

Halottak napján Biblia felett meditáló könyvet elkezdeni – helyes. Amikor Mexikóban ünneplés van, amikor a halottaikra emlékező két Amerika és később az egész világ a temetőbe megy elgondolkodni az élet múlandóságán, akkor van igazán helye az istenivel való szembenézésnek.

Az imént helyről beszéltem. Éppen a hely az, az Írás helye a huszonegyedik század világában, ami veszélybe került. A görögök logikája, a Felvilágosodás eszmei forradalma, Charles Darwin és az evolúció tudománya, az információs-technikai társadalom kiszorítni látszik nemcsak a vallásosságot, hanem alapjában a lelki élet intézményes keretek közötti gondozását, a misztikus átélés és a szentség fogalmát is.

Persze, élnek ma is pszichológusok, akiknek meggyónhatjuk bűneinket, és a média lett prédikátorunk, de az előbbi sokak számára elérhetetlen (helyette a szeszek feloldozását keresik tömegesen), míg a média ahelyett, hogy építené erkölcseinket… de hiszen láttunk már épp elég olcsó akciófilmet, reklámot és pornót. Szentségünk és transzcendenciánk helyett szertartásaink, körszerű tánczenéink és szétszórakoztató drogjaink vannak.

Hol van mégis a helye ennek a köznép számára lassan érthetetlenné váló nyelvezetű köteteknek? Hiszen helyenként elavultak, másutt meg számunkra már elfogadhatatlan dolgokat jelentenek ki (pl. a rabszolgasággal, a népirtással, a nőkkel és a melegekkel való bánásmódunkkal kapcsolatban). Mégis, tudatformáló erejük a mai napig kitapintható erkölcsünkben, törvénykezésünkben, előítéleteinkben, művészetünkben és a világról alkotott képünkben egyaránt.

Noha az utóbbi időben kétes elméletek és a technikailag felerősödött megjelenítő erő kapcsán újra elmerenghetünk a Bibliáról és hatásairól (ld. pl. a Da Vinci-kódot, illetve Mel Gibson Passióját, hogy csak két világraszóló jelenséget említsek), a mai világi iskolákból kikerülő gyermekek közül elenyésző kisebbség tájékozott csak a Biblia alapfogalmaiban, és még kevesebben mozognak olyan otthonosan a szövegben, hogy komolyabban foglalkozni tudjanak vele.

Nem oktatás-, vagy kultúrakritikának szánom ezt, mégis, amellett, hogy örülök, mivel a magam útját járhatom a Biblia megismerésében, szomorúsággal tölt el az, hogy az általános- és középiskolában csak úgy elfutottunk e forradalmi írás mellett, aminek megismerésére sokan egész életüket áldozzák. Ez esetben is tanúja lehettem a szellem és a tananyag harcának.

Ilyen kihagyások, súlypontáthelyezések és elhallgatások közepette jó mankó lehet minden Biblia-felfedezőnek Popper Péter két könyve, melyben közelebb hozza és gondolkodásunkba hívja a szentséget. Az első kötet értelemszerűen az Ószövetséggel foglalkozik, melyhez a szerző alázattal, őszintén közelít, és elénk tárja róla a gondolatait.

A „kezdetben valá”-val indítva sorra veszi Mózes öt könyvét, kommentálja az egyistenhit létrejöttét, bemutatja az Ószövetség ismert és kevésbé ismert alakjait, Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Sault, Dávidot, Illést, a kis prófétákat, és egyéb jelentésteli tetteket és személyiségeket.

Miért van az hát, hogy ilyen hosszúra nyúlt bevezető után szinte elintézem a könyv tulajdonképpeni ismertetését egy egyszerű tartalom-felolvasással? Mit mondhatok magáról a könyvről és a szöveg szándékáról? Nem sokat. Nem is feltétlenül tisztem ez, hiszen maga a könyv is egy másik könyv magyarázata, talán a legértelmezettebb könyvé, de éppen ez a magyarázat az, melynek hatására a hívők között is csupán egy kisebbség akad, akik olvassák a Bibliát, még kevesebben vizsgálják meg kritikus szemmel.

Ez a kötet lépcső egy, a föld fölötti küszöbhöz, nem több. Számos lépcső akad, és a Bibliát mindenkinek magának kell olvasnia, eszmetörténeti dokumentumként, művészi inspiráció gyökereképp vagy a hit bizonyítékaként, akár mint egy okot az istentagadásra.

Mégis, örülök, hogy a kezembe került Popper Péternek Az Írásról szóló kötete, hiszen egy újabb lépcsőm van már, amin elindulhatok a Biblia megismerése felé. Javaslom, hogy mások is csatlakozzanak hozzám a lépcsőkeresésben és azok megmászásában, hívők és hitetlenek egyaránt.