FőképIsmerem a bánatot és ismerem a szerelmet is… s azt hiszem, ismerem a halált is, bár azt mondják, halhatatlan vagyok. Azt mondták nekem, sorsom elrendeltetett, bár nem tudom, mi más lehet-e sors, mint örökké sodortatni a véletlen szeszélye által.
John Dakernek neveztek, és meglehet, sok más néven is ismertek már. Azután Erekosë lettem, az Örökkévaló Bajnok, és kiirtottam az emberi nemet, mert az elárulta mindazt, amit ideálomnak tartottam, s mert egy másik fajhoz tartozó asszonyt szerettem. E másik fajt nemesebbnek tartottam – ők voltak az eldrenek. A nő neve Ermizhad volt. Ő soha nem szülhetett nekem gyermeket.
És miután lemészároltam a fajtám, boldog voltam.
Ermizhaddal és fivérével, Arjavhval uralkodtunk az eldrenek, e csodás nép felett, kik már jóval azelőtt benépesítették a Földet, hogy megjelent volna az emberiség, s felborította volna a bolygó harmóniáját.
Az álmok, melyek éjjelente gyötörtek, midőn e világba érkeztem, végül egyre ritkábban jelentek meg, és ébredés után alig-alig emlékeztem rájuk. Valaha megrémítettek ezek az álmok – miattuk azt hittem, megőrültem. Több millió újjászületés szilánkjait éltem át bennük, mindig valamiféle harcosként, és soha nem tudtam, melyik a „valódi” énem. Ellentétes csoportok felé tartoztam hűséggel, s ez legalább annyira felőrölt, mint a saját elmémet kínzó feszültség. Egy időre beleőrültem, ebben most már bizonyos vagyok.
De végül elmúlt az őrület, és minden erőmet annak szenteltem, hogy helyreállítsam mindazt a szépséget, amit földi háborúskodásaim során elpusztítottam előbb az egyik, majd a másik fél bajnokaként harcolva.
Ahol korábban hadseregek meneteltek, oda bokrokat s virágokat ültettünk. Ahol valaha városok álltak, oda erdőket telepítettünk. És a Föld derűs, nyugodt és gyönyörű hely lett.
Szerelmem Ermizhad iránt nem gyengült.
A Földön harmónia uralkodott, s Erekosë, az Örökkévaló Bajnok és Ermizhad, a nemes eldren hercegnő párosa visszatükrözte e harmóniát.
A hatalmas, félelmetes fegyvereket, melyek segítségével legyőztük az embereket, elzártuk, s fogadalmat tettünk, hogy soha többé nem használjuk őket.
Az eldren városok, melyeket az emberiség katonái az én vezetésem alatt letaroltak a föld színéről, most újjáépültek. Utcáikon hamarosan ismét felcsendült a vidám gyermekhang, s az erkélyeken és teraszokon virágzó bokrok tarkállottak.
A Föld sebeit, melyeket az emberek lovagjainak kardjai vágtak, zöldellő pázsit takarta. És az eldrenek idővel elfeledték az emberiséget, mely egykoron az elpusztításukra tört.
Egyedül én emlékeztem, hisz én voltam az, kit az emberiség magához szólított, hogy vezessem seregeiket az eldrenek ellen. Ehelyett elárultam őket – minden férfi, minden asszony és gyermek miattam halt meg. A Droonaa-folyót vörösre festette vérük. Immár édes-tiszta víz árad e folyóban. Ám ez a víz soha nem moshatja el a bűn emlékét, mely olykor izzó kínnal emészt.
Mégis boldog voltam. Úgy éreztem, hogy lelkemben béke honol, s elmémben soha nem tapasztalt nyugalom van.
Ermizhad és én gyakran kószáltunk Loos Ptokai, az eldren főváros falai s udvarai között, soha meg nem unván egymás társaságát. Volt, hogy egy-egy filozófiai kérdést vitattunk meg, máskor pusztán abban leltük örömünket, hogy csendben egymás mellett ülve mélyeket lélegeztünk a kert bódító illatú levegőjéből.
Amikor pedig egy hirtelen hangulat úgy diktálta, egy kecses eldren hajóra szállva ide-oda vitorláztunk a földön, elgyönyörködvén e világ csodáin – az Olvadó Jég síkjain, a Bánat hegyén, a hatalmas erdőkön és kecses hegyvonulatokon, a két kontinens síkságain, melyeket valaha az ember lakott: Necralalán és Zavarán. Aztán néha hirtelen elfogott a melankólia, s ilyenkor újra vitorlát bontottunk, s a harmadik kontinens felé vettük az irányt – a déli földrész, Mernadin felé, hol az eldrenek ősidők óta éltek.
Az ilyen időszakokban Ermizhad vigasztalt, elhessegetve emlékeimet, szégyenérzetemet.
– Tudod, hogy én hiszek benne, mindez eleve el volt rendelve – mondogatta ilyenkor, s hűvös, puha kezével a homlokom simogatta. – Az emberiség fajunk elpusztítására tört. Ez a becsvágy aztán őket pusztította el. Te csak e pusztulás eszköze voltál.
– De hát – feleltem –, nem bírok szabad akarattal? Valóban ez a népirtás, melyet elkövettem, ez lett volna az egyetlen megoldás? Reménykedtem, hogy az emberiség és az eldren nép békében élhet majd…
– És meg is próbáltad ebbe az irányba terelni az eseményeket. De ők nem kértek belőle. Megpróbáltak elpusztítani téged is, miként az eldren népet. És majdnem sikerült is nekik. Ezt sose feledd, Erekosë! Majdnem sikerült nekik!
– Néha azt kívánom, bárcsak újra John Daker világában élhetnék – vallottam be. – Valaha úgy gondoltam, hogy az a világ bonyolult, szinte fojtogatóan az. Ám mostanra ráébredtem, hogy minden világban jelen vannak azok a tényezők, melyeket ott gyűlöltem, csak épp más és más formát öltenek. Az idő ciklusai váltakozhatnak, Ermizhad, de az emberi lét határai nem. Pontosan ez az állapot volt az, amit próbáltam megváltoztatni. Nem jártam sikerrel. Talán ez a sorsom… hogy küzdjek az emberi nem természetének megváltoztatásáért, s elbukjak…
De Ermizhad nem volt ember, és bár tudott együtt érezni velem, sőt talán sejthette is, hogy mire gondolok, nem foghatta föl. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem bírt megérteni.
– A fajod sok értékes tulajdonsággal bírt – mondta ilyenkor. Majd elhallgatott, szemöldöke ráncba szaladt, és képtelen volt befejezni a gondolatot.
– Igen, de ezek az értékek gonoszságba fordultak át. Mindig is így volt ez az emberekkel. Ha egy fiatalember gyűlölte a szegénységet s a mocskot, megpróbálván változtatni rajta, elpusztított valami szépet. Aki látott embereket nyomorban meghalni, az gyilkossá vált. Aki éhezést látott, felégette a termést. Ki gyűlölte a zsarnokságot, behódolt a legnagyobb zsarnoknak, a háborúnak. Aki utálta a rendezetlenséget, az olyan eszközöket talált fel, melyek tovább növelték a káoszt. Aki a békét szerette, az elnyomta a tanulás lehetőségét, törvényen kívül helyezte a művészeteket, s mindenütt konfliktust szított. Az emberiség története egyetlen, hosszúra nyúlt tragédia volt, Ermizhad.
Ilyenkor Ermizhad könnyű csókot lehelt ajkaimra, s így szólt:
– Immár véget ért a tragédia.
– Úgy tűnik, hisz az eldrenek tudják, hogyan éljenek békességben és hogyan őrizzék meg erejüket. Mégis, néha úgy érzem, a tragédia tovább folyik… talán ezer meg ezer alkalommal játsszák újra, csak mindig más álcában jelenik meg. És minden tragédiának kell, hogy legyenek főhősei. Talán én magam is egy vagyok ezek közül. Talán egyszer majd újra szólítanak, hogy játsszam el a rám osztott szerepet. Talán a veled élt életem csak egy szünet a két felvonás között…
Erre nem tudott mit felelni, de karjaiba ölelt, s édes ajkát kínálta enyhülésül.
Színpompás tollazatú madarak és nemes vadak játszadoztak ott, hol egykoron az ember városokat emelt, s megfújta harci kürtjeit… ám ezekben az új erdőkben, s a hegyek sebeit elrejtő friss gyepen szellemek kísértettek. Ott volt Iolinda szelleme, ki egykor szeretett engem; az atyjáé, ki a segítségemet kérte; Roldero grófé, az emberek víg kedélyű hadvezéréé – a többiek között, kik miattam lelték halálukat.
Ámbár nem az én döntésem volt e világba jönni, s felvenni Erekosë, az Örökkévaló Bajnok kardját, felölteni Erekosë páncélját, s fényes hadsereg élén, mint az emberiség hős lovagja, harcba indulni az eldrenek ellen, kikről azután megtudtam, hogy a Rigenos király által mondottakkal ellentétben ők korántsem a „Gonosz Hordái”, hanem tulajdonképpen az ember esztelen gyűlöletének áldozatai…
Nem az én döntésem volt…
Ez volt az a gondolat, mely valahol mélyen folyton kísértett melankolikusabb hangulataimban.
Azonban e hangulatok egyre ritkábban keserítettek, ahogy múltak az évek. Ermizhad és én mit sem öregedtünk, s a köztünk izzó szenvedély továbbra is oly hévvel lángolt, mint első találkozásunkkor.
Ezek a vidámság, a jó beszélgetések, a mámor, a szépség és a szeretet évei voltak. Az egyik év a másikba folyt, míg el nem telt vagy egyszáz esztendő.
Azután a Szellemvilágok – e különös világok, melyek idő s tér síkjai közt lebegtek, bizonyos szögben eltérve attól a világtól, melyet mi ismertünk – újra összeköttetésbe kerültek a Földdel.

A kiadó engedélyével

A szerző magyarul eddig megjelent kötetei:*
A Bika és a Dárda (The Bull and the Spear)
Corum kardjai (The Swords of Corum)
Harcikutya (The War Hound and the World’s Pain)
Fekete folyosó (The Black Corridor)
Melnibonéi Elric (Elric of Melniboné)
Az Igazgyöngy Erődje (Fortress of Pearl)
Az Örökkévaló Bajnok (The Eternal Champion)
Gloriána, avagy a kielégítetlen királynő (Gloriana; or the Unfulfill`d Queen)
Obszidián Főnix (Phoenix in Obsidian)
Sárkány a kardban (Dragon in the Sword)
Város az őszi csillagok alatt(The City in the Autumn Stars)

*Lehetséges, hogy a felsorolás nem teljes, és semmiképpen sem tükröz időrendiséget.