Főkép

Rég rájöhettem volna, hogy betegen nem szabad koncertre menni – ha valami, ez biztosan el tudja rontani a buli hangulatát. Legalábbis számomra.
De a részben norvég érdekeltségű két fellépő oly ritkaságnak számít mifelénk, hogy akár egy koporsóban is elzarándokoltam volna értük a Wigwamba, hiszen ugyan Liv Kristine egyszer járt már nálunk, a döntően amerikai illetőségű progmetál banda, a Kamelot először látogatott el ide.

Ráadásul (a péntek tizenharmadikát talán nem is említeném) úgy tűnik, szokásom a fő attrakció helyett az előzenekarok miatt kifáradnom a bulik többnyire a város peremére kiszorult, nem feltétlenül ideális módon megközelíthető helyszínére. (Ez persze inkább a hazajutásra vonatkozik, mert napközben a tömegközlekedés csodákra képes.)

Most is így történt. A femme metal jó ideje szívem egyik csücske, így ha tehetem, igyekszem megismerni az új előadókat, hiába követhetetlen az egyre bővülő felhozatal. A Kamelot azonban valahogy kimaradt az életemből.
Pedig többen is figyelmeztettek már rá, hogy érdemes lenne alaposabban megismernem őket, de eddig erre valamiképp nem igazán adódott alkalom.

A Leaves’ Eyes, akikre tehát elsősorban kíváncsi voltam, szinte pontosan kilenckor csapott bele a hard disk drive-ba, amiről az intrójuk megszólalt. Már mondtam, hogy betegen (egészen pontosan allergiásan krákogva-prüszkölve) nem optimális a gyönyör foka, ezért is lehet, hogy kissé kritikusabban hallgattam kis kedvenceimet.

Liv törékeny énekét mintha nem keverték volna kellő odafigyeléssel; főképp az operaiasabb orgánumú részekben remekelt, no meg az is kiderült, mennyire sokat köszönhet Kate Bushnak, és általában a poposabb beállítottságának.
Különösen a balladákban jött ki a „másféle hang” előnye – szerintem mindenekelőtt ez teszi a Leaves’ Eyest egyedivé, nem (teljesen) a tizenkettő-egy-tucat női énekessel felálló bandák egyikévé. (Minél több utánzatot hallok ugyanis, annál inkább kopik az eredeti fénye is.)

Az mindenképp tagadhatatlan viszont, hogy ez a valóban nemzetközi (norvég-német-osztrák-erdélyi) banda nem megszokott sémát követ, hanem saját utat igyekszik törni a heavy rock őserdejében.

De visszatérve a hangzásra és nem mellékesen a látványra is, a gitárok és a bőgő hangja leginkább akkor nem mosódott egybe, amikor önállóan játszottak, máskülönben a lemezeken sokkal szebben és elkülönültebben szólalnak meg a szólamok. De ezen tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni.
Annál döbbenetesebb, vagyis inkább mulatságosabb volt a helyszűke miatt „rossz diákként” sarokba ültetett dobos. Az első percekben azt hittem, a ritmust is felvételről szolgáltatják, ami rettenetes, mondhatnám kiheverhetetlen csalódást okozott volna a számomra.

Liv kék ruhakölteménye viszont – amit egy rövid autogram-felfirkantás erejéig egészen közelről is megcsodálhattam –, kifejezetten hatásos, ahogy az Alex (a férj) fenékig érő lobonca is.
Összességében azért nem csalódtam a fellépésükben, bár talán kicsivel nagyobb helyet érdemelnének, már ami az akusztikai teret illeti.

Alig félórás átszerelés után következett a várva várt debütáció, és a Kamelot nem okozott csalódást senkinek.
Noha, mint már említettem, lemezről nem, legfeljebb hírből ismerem a csapatot, és így elsőre nem tűntek sokkal többnek zenéjükbe neoklasszikus elemeket építő progresszív metál bandánál (vagy progresszív motívumokkal spékelt neoklasszikus metált játszó zenekarnál), azt rögtön meg tudtam állapítani, hogy technikailag és zenei képzettségben egyaránt magasabb szintet képviselnek előzenekaruknál.

A zöld és lila fényekkel pásztázott, átalakított máltai keresztekkel díszített háttér eleve roppant hatásosnak bizonyult, ráadásképp valódi szintetizátorok kerültek a színpadra, melyeken valódi ujjak játszották a sebes futamokat – nem is akárhogyan.

A közönség is gyorsan reagált. A népsűrűség hirtelenjében drasztikus módon megnőtt a színpad előtt (nem mintha előtte épp hogy csak lézengtek volna arrafelé az emberek), ami kétségkívül azt jelzi, mennyire népszerű Magyarországon ez a banda.

Az új Ghost Opera címmel megjelenő album pedig nyilván ugyanilyen mértékben kelendő lesz majd (mármint ha a csóró magyar rockerek nem az internetről töltik le az albumot… de ez más lapra tartozik), melyről nem csupán zenei anyag hangzott el, hanem a koncert elején promóciós CD-t is a kezébe nyomtak minden érkezőnek.

A tömeg hatására, akik jelentős része pöfékeléssel is fogyasztotta az oxigént, végül fel kellett adnom, és a fulladásos halál helyett a nem túl gyors hazazötykölődés mellett döntöttem. Mindenesetre remélem, hogy egyszer valami nagyobb helyre is eljut hozzánk a Kamelot, és akkor már valamivel felkészültebben nézhetem és hallgathatom a koncertjüket.