FőképJazzberkekben mintha kevesebbszer találkoznánk úgynevezett konceptuális albummal, aminek magyarázata vélhetően abban keresendő, hogy az improvizáció-alapú muzsikálás nehezen tűr meg bármiféle rákényszerített keretet.
Ezért is érdekes a Unitnak, vagyis Egységnek elkeresztelt magyar-belga-francia-dán vállalkozás, mely mögött az egyesülő Európa földrajzilag talán egymástól távoli, zeneileg mégis alázatosan harmóniába terelhető egységeinek szimbolikus egymásra találása áll.

A koncepció gyakorlati kivitelezésekor a számok többségében négy eltérő hátterű, ámde kivétel nélkül magas fokon képzett zenész veti alá magát egy ötödik elképzeléseinek. Az eredmény eleve izgalmas, változatos, nem egyszer elgondolkoztató, sokszor pedig kifejezetten lenyűgöző muzsika.
És mégsem ez az album legfontosabb erénye, hanem egyfajta művészeti ágakon átívelő modernség.

Talán egy festői hasonlattal foghatnám meg leginkább a Unit együttzenélésének lényegét. Ahogy a huszadik század elején Picasso újragondolta a perspektívát, és a kubizmus, a kollázs és a szürrealizmus eszközeivel szétdarabolta és megdöbbentő módokon áthelyezte az arcvonásokat, a Unit úgy szedi szét az akkordokat és a melódiákat.
Ám ebben még semmi új nem lenne, ha nem úgy éreznénk, mintha Picasso motívumait végül Braque, Cézanne, Modiliani, vagy akár e három egyszerre, vagy bármely más kombinációban rakná össze, teljesítené ki egyfajta egységgé.

A modernizmus érzetét erősíti, hogy a hangszerükből bármilyen hangot kicsalni képes muzsikusok gyakran sutának tűnő, de legalábbis szokatlan módokon szólaltatják meg instrumentumukat.
Akárcsak annak idején az absztrakt festők tették, akik, miután mindent megtanultak rajzról, ecsetkezelésről és egyéb technikákról, nem ritkán ügyetlennek vagy túlzottan leegyszerűsítettnek tetsző foltokkal fedték be vásznaikat.

Az amerikai absztrakt expresszionisták aleatorikus metódusaiig azonban nem merészkedtek el. Nem hagyatkoznak teljesen az irányított véletlenre, hanem a megkomponáltság érzetét keltik a szemlélőben.
És ugyanígy tesznek a Unit tagjai is. Az ő dzsesszük nem free, nem improvizációk valahol a mélyben rendezett káosza, csupán kísérletezés, újraértelmezés és újraértelmeztetés. Felfedezhetünk benne tradicionálisan barokkos-szvinges alapokat és posztmodernszerű gyors vágásokat, valamint minden mást, ami e két adott véglet közé esik.

Egyszóval mindenképp figyelemre méltó kísérlet, amely első hallásra nem feltétlenül könnyen befogadható, többszöri meghallgatás után mégis megadja magát, és komoly intellektuális örömök forrása lehet. Az egységre találás üzenetét pedig sokan megszívlelhetnék az idegenséget, másságot egyre nehezebben tűrő világunkban.

Az együttes tagjai:
Laurent Blondiau - trombita, szárnykürt
Matthieu Donarier - szaxofon, klarinét
Gadó Gábor - gitár
Sébastien Boisseau - nagybőgő
Stefan Pasborg - dob, csőharangok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Massilia (Tribute to Ed Blackwell)
2. Finger music
3. Moving Zone 26.03.1995
4. Bergen
5. Night scene #1: Cremona (March)
6. Short bread
7. Water dance
8. Planétarium
9. Summer/Winter 26.04.1986
10. Night scene #2: Haarlem (August)
11. No easy bread
12. The second coming
13. Papaco
14. Eye song
15. Night scene #3: Orléans (January)
16. Vogué

Diszkográfia:
Time Setting (2006)