Főkép

Végre egy külföldi fellépős koncert, ami a hét végére esik! Ez volt a sokadik „jó dolog” ebben a buliban. És azért valljuk be, ez sokat számíthat. A másnap tekintetében legalábbis.

Szokás szerint a 19:00-ra meghirdetett kapunyitás előtt nem sokkal érkezetem a Pecsa elé. Meglehetősen nagyméretű tömeg fogadott a bejárat előtt, ami ugye örömmel tölti meg a metálrajongó emberek szívét.
Köszöni szépen él és virul a műfaj és képes ezreket megmozgatni, bármit is állítsanak róla egyes egyének.

A kapu ugyan kinyílt 19:00 után nem sokkal, ám megint „szervezőzsenikkel” álltunk szemben. Fél nyolckor a The Poodles elkezdett játszani. Kintről éppen beért az utolsó pár sorban álló (köztük én is, a fene fog tolongani az elején).
Persze csak az első két ruhatár volt nyitva, kilométeres sor, dübörgő zene. Hagytam is az egészet a francba, vettem gyorsan egy sört és bekocogtam az első lemezes csapatot nézni/hallgatni. Az első nótát sajnos buktam a fent említettek miatt.

A folytatásban a svéd arcok dirty rock-os, pörgős, öröm-metállal próbálták felhergelni a közönséget, ami tökéletesen sikerült is nekik. Néhol Helloween beütéseket véltem felfedezni a zenében és az énekben, néhol a Guns n’ Roses jutott eszembe, aztán olyan Paines (nem a hazai borzalmas ízlésficamra gondolok) indusztriális gondolatok is felbukkantak, de ez senkit nem zavart.

Jakob Samuel (az énekes) valami hihetetlen módon képes megfogni és irányítani a közönséget. Oké, mindenki fel volt spannolva, hogy ismét láthatja a Hammerfall-t. De az, hogy az első előzenekar a második nótájában megtapsoltatja/megénekelteti a színpad előtt álló 1500-2000 embert, ez elég ritka esemény.
És ez a Samuel „gyerek” valami borzalmasan profi és teljesen hiteles show-t tolt le a színpadon. Persze elég erősen promotálta első lemezüket a „Metal Will Stand Tall”-t, de ez cseppet sem volt zavaró.
Leginkább a „töltsétek le nyugodtan az internetről és aztán gyerünk a boltba megvenni” mondata tetszett.

Előadásuk végeztével elégedetten konstatáltam, hogy majdnem tele a Pecsa és végre 2 perces sorban állás után a kabátomat sikerült letenni a ruhatárban. Némi gyorsítót vettem magamhoz és belevettem magam a svájci Krokus koncertjébe.
A Krokus nem fiatal banda, ’76-ban jelent meg az első nagylemezük. Sokáig nem nagyon lehetett róluk hallani, aztán 2002 óta ismét felemelkedőben van a csillaguk.
A Krokus által játszott rock ’n roll/metál leginkább AC/DC, Motörhead, Iron Maiden irányába mutat, mégis markánsan különbözik tőlük, ami a banda platinalemezeinek számában is szépen megmutatkozik.

A közönségnek bejött a Krokus produkciója (persze nekem is), én pedig azon gondolkodtam, hogy Marc Storace énekes hangja néha kiköpött Bon Scott. Vagy fordítva? De nem sok időm volt ezen filózni, befutott a2t kollega, így most már együttes erővel csapoltuk a bárpult készleteit illetve élveztük a Krokus rock ’n roll muzsikáját. Aztán pedig belevetettük magunkat a Hammerfall produkciójába.

Mezei Attila

- Anya, anya!
- ?
- Ugye nem baj, ha előre megyek?
- Menj, úgysem lesz semmi bajod.
- Anya, anya!
- ?
- Ugye kérhetek könnyített gipszet?

A Krokus dirty rákenróljának utolsó pár számára értem oda a műintézménybe. Gondoltam magamban, itt azért nem lesz ölés, sokan csak miattuk jöhettek, egy-két bőrdzsekin pornyomokat láttam.
Amikor meg cowboy kalapok tűntek fel a tömegben, komolyan megijedtem, hogy egy tér-idő görbület miatt egy párhuzamos valóságba kerültem, ahol még mindig nem értek véget a nyolcvanas évek.

Gyorsan megpróbáltam csillapítani a szomjúságomat, amiről a sors határozott ellenvéleményt formált meg, egy alkoholmentes, bár nem annak szánt, longdrink, és egy ismét forrásnak indult serital képében.
Teadélután lesz? Kérdeztem magamban a plafontól, de csönd, majd egy pörgős-ölős koncert volt a válasz.

A Hammerfall fantasy-power metálja tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember rekedtre üvöltse magát, mert dallamos és mondjuk nem túlzottan bonyolult. Ráadásul, annyira jó, pár pillanatra elhinni, hogy a hősiesség-becsület tengelyen perdül a világ. Hát persze. Mindenki megkérdezheti a főnökét, mondjuk.

Tehát ha már úgyis arra jártunk, A-val bementünk a terembe, ahol már a Krokus alatt hallani lehetett, hogy vigyáznak a csarnok körül élőkre, hiszen hátulra elég kevés hang jutott el. Csak bajuk ne legyen a liget madarainak!
Szerencsére az első traktusban azért jobb volt a helyzet lényegesen, habár ott is lehetett St. Anger-es nyers dobot hallani.

Körülbelül másfél számot bírtam ki hátul A-val, és utána – nem, nem miatta – előrementem, hogy némi koncertfílinget tapasztaljak. A kezdeti borúlátásom szerencsére hamisnak bizonyult, és elöl egy pogo szélén majd közepén találtam magam.
Amikor már éreztem a vérszagot – és ez már a koncert elején bekövetkezett – elérkezettnek láttam az időt, hogy ránézzek A-ra, vajon hogyan érzi magát. Azért az elég ijesztő volt, amikor nem tudtam hátrébb menni, mert mindig visszalöktek.
Szerencsére azért volt, akinek feltűnt a kétségbeesés az arcomon, így segített kijutni. Ezúton is üzenem neki, hogy köszönöm!

Mire hátraértem, ismét elfogyott körülöttem a zene, így némi erőgyűjtés után úgy gondoltam, hogy szerencsét kell próbálnom elöl. Óvatosan, nem szaladtam túl a biztonságos pogo széli zónán – aztán valahogy mégis – és a ráadásig már nagyjából ott maradtam.
Amit jól tettem, mert a koncert végén is bénán szólt hátul. És itt a hátul a keverőt jelenti, nem a büfét. Ellenpontként jegyezném meg, hogy két héttel ezelőtt a Therion a WC-k előterében is jól szólt.
Így a hangosítás meg a mászkálás miatt eléggé vegyes érzelmeim maradtak a koncert utánra, de persze a jó meg a nagyon jó keverékéből.

A trekklistára ismét nem tudtam rákoncentrálni ráadásul a koncert előtt és után is Hammerfall-t hallgattam így elég nehéz utólag elkülöníteni, hogy melyik az a számuk, amit ott is hallottam.
Ezért csak megjegyzésként tudom mondani, hogy volt „Hearts on Fire”, „Let The Hammer Fall”, „Blood Bound”, „A Legend Reborn”. Meg lettünk énekeltetve természetesen, de nem sokat kellett nógatni a közönséget, ordítottunk magunktól is simán.
A bemutatások alatt, megkért minket az énekes (Joacim), hogy aki nem letöltötte a számokat, az mondja hangosan a tagok vezetéknevét vele. Szerintem a körülöttem állók biztos vásárlóik voltak, hiszen sorolták a neveket rendesen. Gondolom a weboldalon nem nézte meg senki.

Oké, ez a momentum lényegtelen ahhoz képest, hogy egy egyszerű bemutatásból mekkora só kerekedett. Nagy. Hogy a dobszólót meg a gitárszólót már ne is említsem.
Koncert-dramaturgiailag – már ha van ilyen – abszolút hibátlannak mondanám az eseményt. Ezért jó rutinosan koncertező zenekarok előadásán ott lenni, mert ők már nem nagyon fognak mellé.
Tudják, hogy melyik ponton, mit kell csinálni ahhoz, hogy úgy mehessen haza a közönség, hogy a Pecsa előtt is ordibálja az egyik fele, hogy „Let the hammer” a másik fele meg azt, hogy „fall”.