FőképForgatókönyv: Krzysztof Kieslowski, Krzysztof Piesiewicz


Kieslowski három szín trilógiája a filmművészet egyik legmaradandóbb, leginkább elgondolkoztató alkotása.
A trilógia három része a francia nemzeti lobogó három színét kapcsolja a forradalom három jelszavához: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez a kapcsolat azonban nem direkt módon, hanem inkább magát az eszmeiséget megragadva, annak mélyére hatolva jelenik meg.

A Kék a trilógia első darabja. A film hangulata lebilincselő, magával ragadó és misztikus, az állandó feszültséget a melankólia hol leplezett, hol leplezetlen megjelenítése, a kék szín dominanciája, a feladás, a csüggedtség önmarcangoló viszálya teremti meg.

Juliet Binoch egy fiatal özvegyet alakít, aki egy autóbalesetben egyszerre veszíti el férjét és gyermekét. Szakítva addigi életével Párizsba költözik, hogy mindenkitől elszigetelt, csendes és magányos életet éljen, és átadja magát a felejtésnek.
A magány szabadságába, a szeretetlenségbe menekül fájdalma elől. Azonban újra és újra feltűnnek régi életének szereplői, emlékeztetve őt múltjára. Mikor azonban megtudja, hogy férjének szeretője volt, elindul azon az úton, hogy visszataláljon önmagához, érzéseihez, és megtanuljon újra élni.

Hogyan képes Julie elviselni ezt a szörnyű tragédiát, s hogyan képes visszatalálni az életbe? Ha valaki mindent egyszerre elveszít, képes lehet-e az újrakezdésre?
Milyen módon képes egy filmrendező megosztani ezeket az érzéseket a nézővel, úgy, hogy képes legyen ezeket valójában átérezni ?
Kieslowski nagyszerűsége többek között abban áll, hogy briliáns és zseniális megoldásokat talál arra, hogy beférkőzzön a főszereplő szándékosan áthatolhatatlan belső világába.

Kieslowski a trilógia eme részével vitathatatlanul bebizonyította, hogy a vizuális narratíva egyik legnagyobb mestere.
A Kék e vizuális expozíció kiforrottságának egyik valódi csodája. A film természetéből adódóan az expozíció ebben az esetben nem is a cselekmény szempontjából fontos, hanem abból a szempontból, hogy át tudjuk érezni, hogy meg tudjuk érteni egy emberi lény szenvedéseit, fájdalmát, vívódásait, azaz meghatározó érzéseit.

A rendező mélyen leás Julie (Juliet Binoch) valódi énjébe, s átérezve azt, a film végére képessé válunk szinte teljesen azonosulni vele és megérteni.
Minden felesleges dialógustól mentesen, többnyire magát Julie-t kísérhetjük figyelemmel legtermészetesebb valójában.
A gyakran ismétlődő fekete filmkockák, valamin a lüktető, homályos képek betekintést nyújtanak, mintegy ablakot nyitnak a főszereplő legbensőbb világába, felszakítva ezzel elnyomni kívánt érzéseit, lerántva ezzel a mások számára mutatott álarcot, feltárva magát az embert.

A film gyakorlatilag szinte egészében Julie karakterére épít, aki keveset beszél, ám annál többet mond tekintetével, valamint gesztusaival.
Rendkívül merész, bátor és jól kidolgozott előadásmód, tökéletes megjelenítése a hideg és jól kontrollált felszín mögé rejtett lappangó indulatoknak, fájdalomnak, magánynak, s az önmaga és világ iránt érzett gyűlöletnek.
Annyira erőteljes a karakter hatása, hogy a többi szereplőt szinte teljesen háttérbe szorítja.

A kék színnek komoly szerepe van a filmben, nagyszerűen tükrözi annak érzelemvilágát, szimbolizálva Julie összetört, megfagyott belső lényét, telve melankóliával és magányossággal, komor, kilátástalan atmoszférát teremtve. Újra és újra felbukkanó szimbólum a főszereplő arcán átsuhanó kék árnyék.

Az uszodában megjelenített képek rendkívül erős hatást gyakorolnak, s e hatás elérésében nagy szerep tulajdonítható a lebilincselő módon alkalmazott fény-árnyék összjátéknak. A jelenet a vízben kezdődik, melyben Julie egész testével elmerül.
A jelenethez a keretet teljes egészében a kék szín adja meg: a víz kék, Julie teste kék, a medencét övező fal színe kék, s még a zuhanyzóba vezető ajtó is kék. A kamera végig követi, ahogy a medence egyik oldalától a másikig úszik, majd amint kibukkan a vízből, hirtelen vörös fény csillan meg testén, míg eközben minden mást kék árnyék borít.

Az idegen fény mintegy reménysugárként tör be a monoton kék árnyak közé, ám Julie még nem készült fel arra, hogy éljen e reménysugár által felkínált lehetőséggel. Lassan egész testével elmerül a kék vízben, mígnem az teljesen elborítja, s a benne rejlő fájdalom eggyé olvad a testét körülvevő kék víztömeggel.
Másrészről a víz menedéket biztosít a főhős számára, ahol átadhatja magát emlékeinek, levetheti álarcát, s megélheti fájdalmát, hiszen a vízben nem látszanak a könnyek.

Szintén rendkívül jellemző jelentet, mikor Julie az egyik ilyen uszodában töltött alkalommal hirtelen elmerül a vízben, s olyan hosszú ideig marad a víz alatt, ameddig csak lehetséges. Végül azonban fel kell jönnie levegőt venni.
Ez kiválóan szemlélteti azt a rendkívüli erőfeszítést, mellyel szabadulni kíván múltjától, minden érzéstől megfosztva magát, mélyen a felszín alá rejtve azokat. Ám ha nem jön fel a felszínre, nem tanul meg újra érző emberként viselkedi, elveszíti lényének esszenciáját, mely emberré teszi, s mely nélkül lehetetlen emotiv lényként élnie.

A kék szín használata, valamint az újra és újra megjelenő fekete filmkockák mellett a filmben rendkívül jelentős szerepet játszik a zene is. Hozzásegít minket ahhoz, hogy belelássunk a főszereplő gondolataiba, s ezáltal átérezzük helyzetét.
A zene, illetve a fekete képkockák együttes hatása rendkívül drámai módon érzékelteti az olyannyira feledni kívánt múlt emlékeinek vissza-visszatérését, s velük együtt a fájdalom, a kitörölhetetlen szomorúság felbukkanását.

A múlt emberi kapcsolatokban betöltött szerepére világít rá a Julie és az édesanyja között fennálló viszony.
Mivel az idős hölgy Alzheimer-kórban szenved, memóriája eltompult, s emlékeit oly mértékben elveszítette, hogy még saját lányát sem képes felismerni. Gyakorlatilag ő a megtestesítője a Julie által görcsösen hajszolt szabadságnak, melyben nincsenek emlékek, melyek állandóan kísértenek, s melyek megkeserítik az életét.
Édesanyja televízión követi nyomon a világ eseményeit, mely csalóka módon egyszerre biztosítja neki a szabadság érzését – hiszen feltárul előtte az egész világ – mindamellett megteremti számára a tökéletes magányt és elszigeteltséget, a társadalmi érintkezés teljes hiányát.

Julie és szomszédja, Lucille között kialakuló kapcsolat is fordulópontot jelent Julie életében. Hirtelen szembesül egy másik emberrel, aki szintén a múltja elől menekül, s rávilágít arra, hogy a főhős nem feltétlenül a helyes ösvényt választja, ha megpróbálja teljesen megtagadni azt, hiszen ahogy Lucille példája is mutatja, ez teljességgel lehetetlen.

Juliet végül a gyógyulás felé vezeti a férje szeretőjével kötött ismeretség, Olivier iránta érzett szerelme, valamint a befejezésre váró zenei kompozíció, mely nem hagyja nyugodni. Egy felfedezett titok, egy lehetséges új szerelem, valamint egy megoldásra váró probléma, amellyel teljes odaadással foglalkozhat.

Kieslowski filmjében rámutatott arra, hogy a szabadság kérdése rendkívül összetett probléma, mely az élet bármely területén megnyilvánulhat, s ugyanannyira komplikált kérdést jelent egy személy esetében, mint társadalmi szinten.
A film végén Juliet láthatjuk, amint a sötétben ül, felidézve a férje által komponált zenét, s egy olyan férfi fekszik mellette, akit képes lehet szeretni. Mosolyog. S tudjuk, hogy van remény, még a legsötétebb, legreménytelenebb pillanatokban is.

Julie a szabadságot a szeretet teljes eltaszításával kísérelte meg elérni, az emberi kapcsolatok felszámolásával, minden ragaszkodástól mentesen. Ám a szeretet az élet szerves része, melyet nem lehet csak úgy félredobni. Múltja árnyékaitól soha nem válhat meg, de ha megtanul együtt élni azokkal, lehetősége nyílik új életet kezdeni.