Főkép

A műugrás rajongói biztosan fel tudnának sorolni egy rakás ugrásformációt arra, amikor az ugró fejjel előre érkezik a vízbe. Az egyszeri élvező csak annyit tud: ugrott egy szép fejest. Esetleg csukafejest. Viszont majdnem biztos, hogy mindenki ismeri az indiánfejesnek nevezett vakmerő mutatványt. Ezt nem igazán lehet pontozni, meg úgy értelme sincs ezt értékelni. Hacsak nem a földetérést kísérő reccsenést.

Ez az az ugrásforma, ami távolról sem ismeri a vizet, szigorúan szárazföldi, talajtorna gyakorlat, amit hátul összekulcsolt kézzel illik végezni. Hogy jön ez ide? Amikor egy zenekar elmetszi a gyökereit, és a korábbi lemezeihez képest valami totálisan másba kezd, annak könnyen lehet hasonló végeredménye, mint egy szépen kivitelezett indiánfejesnek.

A svéd Blackshine hátrakulcsolta a kezét, vett néhány mély lélegzetet és ugrott. Ha nem is tízpontosat – legalábbis egyelőre –, azért mégiscsak túlélte a zuhanást és értékelhető eredményt produkált. Ez különösen nehéz egy olyan erős mezőnyben, mint a skandináv metál.

A Blackshine gótikus bandaként kelt életre 1997-ben és első két albumuk a gót kereszt árnyékában maradt. Valószínűleg már ekkor tudták, hogy a haladási irány egészen más lesz, az eddigi munka egy tanulási folyamat része. Ez nem azt jelenti, hogy bármely műfaj könnyebb, vagy fejlődésre alkalmasabb volna, mint a másik, csak azt, hogy a stockholmi banda kikristályosodott és eldöntötte, hogy pontosan mit is kíván nyújtani. Ez nem a kategóriáról szól, hanem a zenekarok szubjektív irányválasztásáról.

A Blackshine ezentúl hamisítatlan metál banda, igaz, gótikus elemek változatlanul gazdagítják a zenéjüket. Nincs ezen mit szégyellni, sőt, ha egy banda a nehéz fémet veszi a vállára, az mindig komoly elhivatottságról árulkodik. Főleg egy olyan fémlelőhelyen, mint Skandinávia. Csak mellékes adalék, hogy a korábbi albumokból áradt valami sejtelmes ígéret: még egy-két lemez és olyan zenét kapunk, ami függőséghez vezet. Az éles váltásnak köszönhetően ez egy kicsit távolabbra csúszott.

A Lifeblood nem hasonlít egyik korábbi munkájukhoz sem. Meg úgy egyáltalán semmi máshoz sincs túl sok köze. Talán, ha összeadnánk a Kreator, az Anthrax, és a Motörhead zenéjét, megközelítőleg kiadná a Blackshine új lemezének egyismeretlenes egyenletét. Az ismeretlen tényező megmarad, bárhogy is számolunk. Ez pedig a következő: minek váltottak?

Az album végig zúzós, erős, ritmusos-szaggató gitártémákkal, változatos, de azért kötelezően gyomorugrasztó dobbal és rekedt énekkel. Egy gótikus banda melankolikus hangulatot ébreszt, elgondolkodtat – már bizonyos keretek között persze – és sűrű érzelmeket gerjeszt. Ez jó, ha éppen erre van szükség. Ha erőt akarunk, tűzet a vörös folyadékba és olyan energiát, ami kis híján szétdobja az izmokat, akkor heavy metal kell.


A Blackshine megugrotta az indiánfejest. Hogy jól tették-e, az majd kiderül.

Az együttes tagjai:
Anders Strokirk – ének, gitár
Joakim Stabel – gitár
Fredrik Holmberg – basszus
Chris Barkensjö – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Cure In The Shape Of Noise
2. Born A Denier
3. Lifeblood
4. Stonefog
5. Powerghoul
6. Unbroken
7. Burn The World
8. Face The Bastard God
9. Dwell In Black
10. Second Rate Blasphemer
11. Denial Of Pain

Diszkográfia:
Our Pain Is Your Pleasure (1997)
Soulles & Proud (2001)
Lifeblood (2006)