Főkép
A kiáltás olyan rövid volt, és annyira elhaló, hogy semmivel sem tűnt valóságosabbnak, mint a holdfény mozgása a kertben. Puszta szellemhang, amely tudatom bugyraiban visszhangzott. Akárcsak a majom, ez is valami furcsa, megfoghatatlan minőséget tartalmazott.
Amikor kiengedtem a függönyt az ujjaim közül, tompa puffanás hallatszott valahonnan a házból, melybe beleremegtek a falak is.
A második kiáltás az elsőnél is elhalóbb és rövidebb volt — de most már tévedhetetlenül kihallatszott belőle a fajdalom és a rémület.
Talán Angela csak leesett a hokedliről és kificamította a bokáját. Vagy csak a szelet és az eresz alatt rikoltozó madarakat hallottam.
Angela nevét kiáltottam.
Nem felelt.
A ház nem olyan nagy, hogy ne hallaná meg. A csend vészjósló volt.
Szitkozódva előhúztam a Glockot a zsebemből. A gyertya lángjához tartottam, és kétségbeesetten kerestem rajta a kibiztosító pöcköt.
Egyetlen ilyet találtam, talán az lehetett, amit kerestem. Amikor lenyomtam, egy fénynyaláb lövellt ki a cső alatti kisebb lyukból, és egy vörös pontot rajzolt a hűtő ajtajára.
Az apám olyan fegyvert akart, amely meg egy irodalomprofesszor számara is felhasználóbarát, ezért némi extra pénzért lézerirányzót is vásárolt hozza. Jól tette.
Bár túl sokat nem tudtam a kézifegyverekről, arról azonban hallottam, hogy néhány modell „biztonságos működési rendszerrel" rendelkezik, vagyis a ravasz elhúzásával kibiztosít, majd a lövés után automatikusan visszakapcsol. Reméltem, hogy ez is egy ilyen pisztoly. Ha mégsem, akkor vagy nem tudok majd lőni, ha hirtelen támadóval találom szemben magam - vagy pedig amíg rémülten a fegyverrel vacakolok, a lábamba eresztek egy golyót.
Nem tetszett, hogy ennyire remeg a kezem, de most nem állhatok le mélyeket lélegezni, vagy pánikoldó meditációs gyakorlatba kezdeni.
Bár nincs ilyen képzettségem; helyettem senki nem vállalhatta a feladatot. Átfutott az agyamon, hogy meglepek, felpattanok a biciklimre, és valami biztonságos helyről névtelenül felhívom a rendőröket. Ezután azonban soha többet nem leszek képes tükörbe nézni - de még Orson szemébe sem.
Amikor átvágtam a konyhán, hogy kinyissam az étkező ajtaját, megfordult a fejemben, hogy visszateszem a zsebembe a pisztolyt, és inkább egy kést veszek magamhoz a fiókból. Hiszen Angela a majommal átélt kaland mesélésekor megmutatta, melyik az.
De győzött az értelem. Semmivel nem bántam gyakorlottabban a késsel, mint a lőfegyverekkel.
Nem beszelve arról, hogy egy másik embert összeszabdalni nagyobb kegyetlenséget követel, mint elhúzni a ravaszt. Úgy hittem, képes leszek barmit megtenni, ha az életem - vagy Angeláé - forog veszélyben. Ezért vonzóbbnak találtam azt a lehetőséget, hogy a viszonylag tiszta lövés mellett maradjak, és ne a rengeteg vérrel járó kést válasszam. Hiszen egy ügyetlen mozdulat végzetes lehet rám.
Tizenhárom évesen benéztem a hamvasztó ablakán. De nem hinném, hogy az azóta eltelt évek felkészítettek volna arra, hogy végignézzek egy sokkal hátborzongatóbb balzsamozást.
Az étkező ajtajából újból Angela nevét kiáltottam. Ő ismét nem reagált.
Harmadszor nem akartam szólítani. Ha valóban van valaki a házban, azzal csak elárulom neki, merre vagyok.
A nappaliban nem álltam meg lekapcsolni a villanyt, de eltakartam az arcomat.
Az előszobai fénytől hunyorogva bepillantottam a dolgozó ajtaján. Nem láttam senkit.
A toalettajtó résre volt nyitva. Ide is benéztem. Nem kellett villanyt gyújtanom, hogy lássam, itt sincs senki.
Meztelennek éreztem magam a sapkám nélkül, melyet otthagytam a konyhaasztalon, ezért gyorsan leoltottam a villanyt az előszobában. Áldott félhomály ereszkedett rám.
Felkukkantottam a lépcsőfordulóba. Amennyire meg tudtam ítélni, nem égett villany odafent - ennek örültem. Sötétséghez szokott szememben bíztam, ez volt a legnagyobb előnyöm.
A mobiltelefon a nadrágszíjamon fityegett. Miközben felfelé osontam a lépcsőn, átvillant az agyamon, hogy kihívom a rendőröket.
Azonban a kora esti randevú kudarcából arra következtettem, hogy Lewis Stevenson esetleg már kerestet. Ha így van, talán maga a rendőrfőnök veszi fel a kagylót. És nem kizárt, hogy a rendőrök helyett a fülbevalós kopasz fickó jelenik meg.
Manuel Ramirez nem segíthetett, mert ő volt az ügyeletes, nem hagyhatta el a kapitányságot. Más rendőrben meg valahogy nem bíztam. Lehet, hogy nem csupán Stevenson rendőrfőnök az egyetlen korrupt zsaru Moonlight Bayben, hanem talán mindegyik, persze Manuel kivételével, benne van ebben az összeesküvésben. Az a helyzet azonban, hogy barátságunk ellenére Manuelben sem bíztam igazan, míg többet nem tudok a helyzetről.
A lépcsőn felfele menet két kézzel szorongattam a Glockot, készen arra, hogy megnyomjam a lézerirányzó gombját, ha mozgást észlelek. Eközben folyton azt mondogattam magamnak, hogy nem szabad hősködni, mert esetleg Angelát lövöm le véletlenül.
Amikor felértem a lépcsőfordulóba, láttam, hogy a felső szakasz sötétebb, mint a lenti. Gyorsan és némán osontam.
A szívem csak egy kicsit vert gyorsabban, meg is lepett, hogy nem dübörög rémülten. Tegnap még elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen jól alkalmazkodom az erőszak közelségéhez. Sőt, kicsit zavart is, hogy szinte lázba hoz a veszély.
Az emeleti hallból négy ajtó nyílt. Harmat zárva találtam. A negyedik – a lépcsőtől legtávolabb eső – résnyire nyitva, és puha fény szűrődött ki
Nem tetszett a gondolat, anélkül menjek el a csukott ajtók mellett, hogy meggyőződnék arról, valóban nincs mögöttük senki. Könnyen kiszolgáltathatom a magam.
Betegségem és különösen amiatt, hogy ennyire gyorsan könnyezni kezd a szemem az erős fénytől, a dolgot csak úgy hajthatnám végre, ha jobb kezembe fogom a pisztolyt, a balba pedig a ceruzalámpát. Ez pedig esetlen, időrabló és veszélyes lenne. Akármilyen gyorsan és óvatosan ugrok is be a szobába, támadóm már a lámpa fényéből tudja, hol vagyok, mielőtt a fénysugár rávetülne.
A legtöbb reményem a sötétségben rejlett, vagyis hogy bele tudok olvadni a környezetbe. Oldalazva haladtam a hallban, figyeltem mindkét irányba. Nem csaptam zajt, mint ahogy senki más sem a házban.
A második ajtón is találtam egy hajszálnyi rést, de a lámpa nem sokat mutatott meg abból, mi van mögötte. A pisztoly csövével egy kicsit beljebb toltam az ajtót.
A hálószobában találtam magam. Kényelmes volt. Az ágyat szépen bevetették. A fotel egyik karfáján egy vidám színű gyapjúkendő hevert, a lábzsámolyon összehajtogatott újság. A toalettasztalon antik parfümösüvegek sorakoztak.
Az egyik éjjeli lámpa égett. A körte kis teljesítményű, a selyem lámpaernyő elnyelte a fény nagy részét.
Angelát nem láttam sehol.
A szekrényajtó nyitva állt. Lehet, hogy Angela ide jött fel valamiért. Nem láttam azonban semmit, csak a ruhákat és néhány cipősdobozt.
A szomszédos fürdőszoba ajtaja is résnyire tárult, odabent sötét volt. Ha valaki onnan figyel, akkor könnyeden célba vehet.
Nesztelenül osontam az ajtó fele, miközben a pisztolyt a résre szegeztem. Betoltam az ajtót, ellenállás nélkül kinyílt.
A bűztől azonban megtorpantam.
Mivel az éjjeli lámpa fénye ide már nem ért el, előhalásztam a ceruzalámpát. A fénynyaláb egy vörös tócsán csillant meg a fehér csempén. A falat piros vér borította.
Angela Ferryman a földre rogyva hevert, feje hátranyaklott a vécédeszkára. A szeme tágra meredt és fénytelen, tompa volt, mint azé a halott sirályé, amelyet annak idején a tengerparton találtam.
Első pillantásra úgy láttam, a torkát többször is átvágták. De nem volt gyomrom hozzá, hogy túl közelről és túl sokáig nézzem.
A bűz azonban nem csupán a vértől származott. A haldokló Angela már nem volt ura a beleinek. A huzat az orromba csapta a gyomorfordító szagot.
A fürdőszoba lehajtható ablaka tárva-nyitva állt. Jellegzetesen kis ablak ez, de ahhoz bőven elég, hogy a gyilkos kimenekülhessen rajta. Tetőtől talpig véres lehet.
Talán Angela felejtette nyitva az ablakot. Ha ez alatt van a verandatető, akkor könnyen lehet, hogy a gyilkos itt jött be.
Orson nem ugatott – igaz, ez az ablak a ház homlokzata felé nézett, ő pedig hátul volt a kertben.
Angela karjai a teste mellett hevertek. Szinte elvesztek a kardigán ujjában. Olyan ártatlannak nézett ki! Mint egy tizenkét éves kislány.
Egész életét másoknak áldozta. Most pedig valaki, akit nem hatott meg önzetlen odaadása, kegyetlenül elvette azt a keveset is, ami meg megmaradt neki.
Remegtem a fájdalomtól, amikor kibotorkáltam a fürdőszobából.
Nem én kerestem meg Angelát a kérdéseimmel. Nem engem terhel ez a szörnyű vég. Ő hívott fel, és hiába beszélt a mobiljáról, valaki tudta, hogy gyorsan és véglegesen el kell hallgattatni. Lehet, hogy az arctalan összeesküvők úgy vélték, kétségbeesése veszélybe sodorhatja őket. Az asszony felmondott. Úgy érezte, nincs miért élnie. Vesztenivalója nem volt, ellenőrizhetetlenné vált. Talán akkor is megöltek volna, ha nem hív föl engem.
Ennek ellenére csordultig tele voltam bűntudattal, fuldokoltam hideg hullámaiban, s csak kapkodni tudtam a levegőt.
A hullámokkal megérkezett a hányinger is, a gyomrom kavargott, mintha egy kövér angolna vergődött volna a hasamban, felúszott volna a torkomig és majdnem a számba is. De visszanyeltem.
El kellett volna tűnnöm, de még csak moccanni sem bírtam. Majdnem összeroskadtam a rémület és a bűntudat súlya alatt.
A jobb karom tehetetlenül csüngött a törzsem mellett, a pisztoly ólomsúllyal húzta lefele. A bal kezemben szorongatott ceruzalámpa szaggatott mintákat rajzolt a falra.
Képtelen voltam tisztán gondolkodni. Az agyam olyan lomhán mozgott, mint egy összegabalyodott hínárcsomó.
A közelebbi éjjeliszekrényen hirtelen megszólalt a telefon.
Nem mozdultam. Az a furcsa érzés mocorgott bennem, hogy a hívó ugyanaz a mélyeket lélegző valaki lesz, akinek a szuszogását az üzenetrögzítőn találtam, és majd megpróbálja kiszippantani a lelkemet a telefonon keresztül. Nem akartam hallani ezt a hátborzongatóan mély, dallamtalan dúdolást.
A telefon végre elhallgatott, a fejemből valamelyest kitisztult az éles, csengő hang. Lekapcsoltam a lámpát, visszatettem a zsebembe. Magam elé emeltem a pisztolyt – és amikor megfordultam, észrevettem, hogy valaki villanyt gyújtott az emeleti hallban.
A nyitott ablak és a veres ablakkeret azt sugallta, hogy egyedül vagyok a házban Angela tetemével. Tévedtem. Valaki meg itt van – és vár rám valahol...
A gyilkos nem távozhatott a fürdőszobából a hálón át, hiszen vérnyomokat hagyott volna a krémszínű szőnyegen. De akkor miért menekült ki az emeleti ablakon? Azért, hogy azonnal vissza is lopózzon az egyik földszinti ablakon vagy ajtón?
Ha a menekülése után hirtelen meggondolta magát, mert nem akart potenciális szemtanút hagyni maga után, akkor nem gyújtotta volna föl a villanyt, felfedve jelenlétét. Okosabb lett volna, ha meglep...
Óvatosan, hunyorogva léptem ki a hallba. Üres volt.
A három ajtó, melyet korábban zárva találtam, most szélesre tárva állt. A szobákból ijesztően erős fény áradt.

14

Mint vér a sebbő1, úgy bugyogott fel a csend a ház aljából az emeletre. Majd hangot hallottam, de odakintről: a szel süvített az eresz alatt.
Egy furcsa játék zajlott. A szabályokat nem ismertem. Nem tudtam, ki az ellenfelem. Csapdában voltam.
Lekapcsoltam a villanyt, mire megnyugtató félhomály borult a hallra, ami azonban meg jobban kiemelte a szobákból kiszüremlő fényt.
A legszívesebben lerohantam volna a lépcsőn, ki a házból. De nem mertem felderítetlen helyiségeket a hátamban tudni. Esetleg úgy végezhetem, mint Angela: valaki hátulról átvágja a torkomat.
Az életben maradásra az adott legtöbb esélyt, ha megőrzöm a nyugalmam. Gondolkozz! Minden ajtóhoz óvatosan közelíts! Szép lassan araszolj ki a házból! Vigyázz, hogy a hátad mindvégig védve legyen!
Már nem hunyorogtam annyira. Feszülten füleltem, de eredmény nélkül. Így értem a hálóval szemközti ajtóhoz. Nem léptem át a küszöböt, maradtam a sötétben, és a kezemet szemem elé emelve védekeztem a vakító világosság ellen.
Nyilván ezt szánták gyerekszobának, de Angela, minden igyekezete ellenére, képtelen volt szülni. Így azonban egy szerszámos szekrény állt benne, egy bárszék és két, L alakba állított magas munkaasztal. Itt hódolt az asszony a hobbijának: babákat varrt.
Egy gyors pillantás a hall fele. Még mindig egyedül voltam.
Mozogj! Ne légy könnyű célpont!
Teljesen kinyitottam az ajtót. Nem rejtőzött senki mögötte.
Beléptem az egyik lábammal a szobába, de úgy, hogy a hallt is szemmel tudjam tartani.
Angela ügyes babakészítő volt. Ezt bizonyította az a harmincnál több baba, mely ott sorakozott a szoba sarkában álló üveges szekrény polcain. Fantáziadús babái színes, élethű ruhákat viseltek, melyeket szintén maga Angela varrt cowboy, cowgirl, babák matrózruhában, alsószoknyás estélyiben... De az igazi csodát a baba arca jelentette. Az asszony mindegyik fejet türelemmel és nagy tehetséggel mintázta meg agyagból, majd kiégette a garázsban lévő kemencében. Némelyik fej matt volt, a többi mázas. Olyan aprólékosan festette ki mindegyiket, hogy teljesen életszerűnek hatottak.
Az évek során Angela eladott néhány babát, de a legtöbbet elajándékozta. Ezek itt a kedvencei, melyektől nem akart megválni. Bár megfigyeltem, mennyire más minden arc, közben arra is vigyáztam, nehogy a hátam mögé osonjon a gyilkos. Mintha Angela a saját gyermeke arcát szerette volna megformázni, akit sosem sikerült megszülnie.
Leoltottam a mennyezetvilágítást, csak a munkaasztal lámpáját hagytam égve. A hirtelen megnövekvő árnyak között a babák mintha megmozdultak volna a polcon, mintha le akartak volna ugrani a padlóra. Festett szemük figyelmesen csillogott.
Futkározott a hátamon a hideg.
Ezek csupán babák. Nem jelentenek rám veszélyt.
Visszaleptem a hallba, előbb balra, majd jobbra pásztáztam a Glock csövével. Sehol senki.
A hallból nyíló következő ajtó a fürdőszobáé. Még erősen hunyorogva is beláttam minden zugba, bár zavart a neon, a makulátlan csempe és a krómozott szerelvények fényhatása. Sehol egy lélek se volt. Miközben kitapogattam a falon a kapcsolót, hirtelen zaj ütötte meg a fülem a hálószobából. Gyors dobogás, mintha kopogtattak volna az ajtón. A szemem sarkából mozgást érzékeltem.
A hang irányába perdültem, mialatt újból két kézzel kapaszkodtam a Glock markolatába, mint aki tudja, mit tesz. Valójában Willist, Stallonét, Schwarzeneggert, Eastwoodot vagy Cage-et utánoztam, mintha ők tudták volna, mit csinálnak. Egy megtermett alakra, őrülten csillogó szemekre, magasba emelt késre számítottam, de csalatkoztam.
A mozgás, amire felfigyeltem, a háló felől jött, az ajtót odabentről bevágták. Csak a gyilkos tehette – és akkor a fürdőszoba ablakán kellett visszajönnie.
De ha most a hálószobában rejtőzik, akkor nem kerülhetett mögém néhány pillanattal ezelőtt, hogy kivilágítson az emeleten. Ezek szerint ketten vannak. Én pedig közöttük.
Előre menjek, vagy hatra? Ronda választási lehetőség. Nagy szarban vagyok, bármerre is induljak.
Arra számítanak, hogy a lépcső felé menekülök. Biztonságosabb, ha valami váratlant teszek, ezért habozás nélkül a halóba rohantam. Nem bajlódtam az ajtógombbal, beszakítottam a zárat és villámgyorsan körülpásztáztam a Glock csövével, készen arra, hogy négy vagy öt lövést is leadjak bármire, ami mozog.
Senki.
Az éjjeli lámpa még mindig égett.
Nem láttam véres lábnyomokat a szőnyegen, tehát nem jött be senki a vérben úszó fürdőszobán keresztül, és ellenkező irányba sem ment in ki senki.
Azért ellenőriztem a fürdőszobát. A zsebemben hagytam a lámpát, nem akartam a részleteket újra látni. Az ablak ugyanúgy nyitva volt, mint ezelőtt. S ugyanolyan kibírhatatlan a bűz is. A vécécsészének dőlő Angela is ugyanabban a pozícióban. Hiába borította jótékony homály, láttam tátott száját és tagra meredt szemet.
Elfordultam és idegesen a hallra nyíló ajtó fele pillantottam. Nem jött utánam senki.
Értetlenül húzódtam vissza a hálószobába.
A huzat a fürdőszobaablak felől nem volt olyan erős, hogy bevágja a háló ajtaját. A huzatnak egyébkent sincs olyan furcsa árnyéka, amilyet az előbb láttam.
Bár az ágy alatt egy ember szűkösen elfért, senki sem menekült oda, amikor betörtem az ajtót.
Beláttam a gardróbba is, ott sem bújhatott el senki. Azért közelebbről is szemügyre vettem. A zseblámpám fénykévéje a padlásfeljárón állapodott meg. Mivel az összehajtható létra az ajtó másik oldalán volt, nem gondoltam, hogy valaki két másodperc alatt felmenekül, és fel is húzza a létrát maga után – annyi idő alatt, amíg betörtem a helyiségbe.
Két elfüggönyözött ablak állt az agy két oldalán. Mint kiderült, mindkettő zárva volt.
A gyilkos nem erre ment ki, de talán én megtehetném. Nem akartam visszamenni a hallba.
Úgy próbáltam kinyitni az ablakot, hogy közben szemmel tartottam a szoba ajtaját. Nem lehetett kinyitni. Ráadásul kovácsoltvas védte kívülről, tehát az üveget is hiába törtem volna ki.
Háttal álltam a fürdőszobának. Hirtelen úgy ereztem, mintha pókok mászkáltak volna a gerinccsatornámban. Magam előtt láttam Angelát, aki már nem hevert a vécécsésze mellett, hanem felállt, csöpögött belőle a vér, a szeme csillogott, de lapos volt, mint egy ezüst pénzérme. Vártam, hogy megpróbál megszólalni, de csak bugyborékolás tört elő a torkából.
A rémülettől halálra váltan fordultam meg. Nem állt a hátam mögött. Viszont a belőlem forrón előtörő megkönnyebbült sóhaj azt bizonyította, komolyan számítottam erre a fantasztikus jelenetre.
Szinte hallottam, ahogy talpra vergődik a fürdőszobában. De a halála miatt érzett fájdalom már átadta a helyét a félelemnek, hogy meghalhatok. Angela már nem volt ember a számomra, hanem maga a halál, egy szörnyeteg. Ökölcsapásként tudatosította bennem, hogy mindannyian meghalunk, elrohadunk és porrá leszünk. Szégyellem kimondani, de egy kicsit még gyűlöltem is azért, mert ilyen kalamajkába keveredtem miatta. Gyűlöltem magam, hogy gyűlölöm az én kedves ápolónőmet, és gyűlöltem őt, hogy miatta gyűlölöm magamat. Ezt az érzelmi spirált igazából nem is a gyűlölet, hanem a pánik gerjeszti. Bár szerepet játszott benne a gyűlölet is.
Néha nincs sötétebb hely, mint az ember saját gondolatai: a tudat holdtalan éjszakája.
A kezem izzadt. A pisztoly agya síkos volt a hideg verejtéktől.
Abbahagytam a kísértetvadászatot, és némi habozás után kiindultam az emeleti hallba. Egy baba várt rám.
Ez volt az egyik legnagyobb, amelyet Angela varrószobájában a polcon láttam: majdnem egy méteres. Ült a padlón szétvetett lábakkal, és abból a szobából vetült rá a fény, amelyikben meg nem is jártam, ami az emeleti fürdőszobával szemben nyílt. Karjait kitárta, s az egyiken lógott valami.
Valami nem stimmel.
Halálos biztonsággal megérzem, ha valami nem jó. Ez pedig totálisan és radikálisan rossz volt.
A filmekben egy ilyen fejleményt, mint a baba váratlan felbukkanása, jobbára egy nagyon termetes és nagyon rossz fiú felbukkanása követi. Akkora, mint egy konyhaszekrény, és divatos hokismaszkot visel. Vagy kámzsát. Fegyvere egy csinos láncfűrész, vagy egy szögbelövő pisztoly, vagy egy akkora fejsze, amivel egy T. rexet is le lehetne nyakazni.
Bekukkantottam a varrószobába, amelyet még mindig a munkaasztal lámpája világított meg. Betolakodónak nyoma sincs.
Mozogj! Először a fürdőszobához. Most is üres. Muszáj volt idejönnöm, használnom kellett. Nem épp a legmegfelelőbb pillanatban. Mozogni!
Most a babához, mely fekete edzőcipőt, farmert és pólót viselt. Az a valami pedig, amit a kezében tartott, egy tengerészkék sapka volt, melyre rubinvörös szállal két szót hímeztek az ellenző fölé: Mystery Train.
Egy futó pillanatra azt hittem, olyan, mint az enyém. De aztán megértettem, valóban az enyém a sapka, lenn hagytam a konyhaasztalon.
Ide-oda vándorolt tekintetem a lépcső és a nyitott szobaajtó között, melyen túl még nem jártam. E két irányból számítottam támadásra. Gyorsan lekaptam a sapkát a baba kezéről, és a fejembe húztam.
Megfelelő megvilágításban és körülmények között bármelyik baba képes fenyegetőnek tűnni. Ez a baba azonban más volt, egyetlen arcvonását sem lehetett gonosznak értelmezni. Mégis, valami miatt futkározott a tarkómon a hideg.
Nem az idegensége miatt borzongtam, inkább a meglepő hasonlóság miatt: rám hasonlított. Angela rólam mintázta.
Egyszerre meghatott és kiborított. Angela annyira szeretett, hogy megformázta az arcomat, hogy ott legyek vele, egyik teremtményében megörökítve. De ha az ember váratlanul szembetalálkozik saját magával, az ősi félelmeket ébreszt fel. Mondjuk, ha megérintem, azonnal foglyul ejti a lelkemet valami rossz szellem, mely eddig a babában lakozott. Megváltása feletti gonosz örömében rászabadul az éjszakára, hogy szétzúzza a nevemben a szüzek koponyáját és megegye a csecsemők szívét.
Normális helyzetben – mintha volna ilyen! – szórakoztat, ha beindul a fantáziám. Bobby Halloway némi malíciával meg szokta jegyezni, hogy „az agyad egy háromszáz színpados cirkusz". A dolgot kétségkívül a szüleimtől örököltem, akik voltak olyan intelligensek, hogy belássák: a világról csak keveset lehet megtudni. Ezért maguk is folyton tanultak, ugyanakkor is elfogadtak, hogy minden dologban és eseményben végtelen számú lehetőség van. Kisgyerek koromban Milne és Beatrix Potter műveit olvasták fel nekem, de – mivel tudták: kivételes tehetség vagyok – Donald Justice és Walla Stevens verseit is. Emiatt aztán gyakran belódult a fantáziám, gondolataimban a vers képei és sorai kavarogtak. Abnormális helyzetben – mint ez az ellopott holttestek éjszakája – viszont ellenem dolgozott a túlságosan élénk képzeletem, a háromszáz színpados cirkusz. Az idomárra fogat fenő tigrissel és a buggyos ruhája redőiben konyhakést rejtegető bohóccal együtt.
Mozogj!
Még egy szoba hátravan. Meg kell nézni, közben védeni a hátam, aztán irány lefelé.
Babonásan kerültem – széles ívben a fal mellett haladva – az érintkezést a hasonmás babával, majd beléptem a fürdővel szembeni szobába. A vendégszoba berendezése egyszerű volt.
Lehajtottam sapkás fejem, és hunyorogtam a mennyezetről rám zuhogó fényben. Betolakodót nem láttam. A rézagy takaróját a matrac alá gyűrték, alá láthattam.
Itt nem volt szekrény, csak egy diófa komód és egy masszív antik almárium. Oldalajtói mögött egy testes ember is megbújhatott, láncfűrészestől, vagy anélkül.
Újabb baba várt rám. Ez az ágy közepén ült, kitárt karjai ugyanolyan pózban, mint a Christopher Snow-féle bábu a hallban, de a verőfény miatt nem tudtam megállapítani, mi van a rózsaszín kezében.
Leoltottam a felső világítást. Az egyik éjjeliszekrény lámpáját hagytam égve.
Hátrálva mentem be a vendégszobába, készen arra, hogy tüzeljek, ha valaki előbukkanna a hallban.
Az almárium is látóköröm perifériájára került. Ha megmozdulna valamelyik ajtaja, lézerirányzó nélkül is néhány lyukat tudok ütni rajta 9 milliméteres lövedékeimmel.
Beleütköztem az ágyba. Elkaptam a tekintetem a hallra nyíló ajtóról és az almáriumról, hogy szemügyre vegyem a babát. Felfelé fordított tenyereiben egy-egy szem volt. Nem kézzel festett babaszem. Emberi szem.
Az almárium ajtaja mozdulatlan.
A hallban nem mozdult semmi, csak az idő.
Olyan némán álltam, mint hamu az urnában, de az élet azért kavargott bennem: a szívem olyan vadul vert, mint még soha. Nem is vert, hanem inkább pörgött a mellkasom mókusketrecében.
Újból megnéztem az apró porcelánkezekben heverő szemeket – véreres barna színűek, opálosak, ijedtek és ijesztőek a maguk pőreségében. Utoljára talán azt láthattak, hogy megáll az út szélén egy fehér teherautó, reagálva a felfelé fordított mutatóujjra, majd feltűnt a szaruhártyán a kopaszra borotvált férfi igazgyöngy fülbevalóval.
Ennek ellenére meg mertem volna esküdni, hogy Angela házában nem a kopasz férfival van dolgom. Ez az incselkedő bújócska, ez a játszadozás nem az ő stílusa. A gyors, vad, véres elintézés inkább az ínyére lehetett.
Ehelyett úgy ereztem, mintha pszichopata fiatalok gyógyintézetébe kerültem volna, ahol az ápoltak felülkerekedtek az ápolókon, s most vadul élvezik a szabadságot, és játszanak. Szinte hallottam fojtott nevetésüket az ajtók mögött: a hideglelős kuncogást kis, aszott kezük mögé fojtva.
Nem nyitni az almáriumot.
Azért jöttem fel, hogy segítsek Angelának, de már nem volt szüksége rá, és soha nem is lesz. Most már csak le akartam jutni, felpattanni a biciklimre és eltűnni. El innen!
Amikor az ajtó felé indultam, hirtelen kialudt a villany. Valaki mintha lecsapta volna a biztosítékot.
Olyan feneketlen sötétség borult a házra, hogy az még nekem is sok volt. Az ablakok előtt vastag függöny csüngött, a hold nem talált rést, hogy beáradjon tejfehér fénye. Mindenütt csak a sötétség.
Vakon rontottam az ajtó felé, aztán oldalt pördültem, mert hirtelen az a meggyőződés vett rajtam erőt, hogy valaki van a hallban, és a küszöbön átlépve egy éles kés pengéjébe futok.
A hálószoba falának vetettem a hátamat, füleltem. Visszatartottam a lélegzetemet, de a szívemen nem tudtam úrrá lenni. Úgy csattogott, mint a lovak patája a macskaköveken, pontosabban elszabadult parádéslovaké. Úgy éreztem, a saját testem hagyott cserben.
Szívem hangos zakatolása ellenére hallottam, hogy megcsikordul egy zsanér. Az almárium ajtaja lassan nyílni kezdett.
Jézusom!
Fohásznak szántam, nem szitoknak. Vagy inkább mindkettőnek.
Ismét két marokra fogtam a Glockot, és arra fordítottam a csövet, amerre az almáriumot véltem. Aztán meggondoltam magam, és egy kicsit balra pásztáztam vele. Majd ugyanoda vissza.
Elvesztettem a tájékozódási képességemet az abszolút sötétségben. Abban biztos voltam, hogy eltalálom a szekrényt, abban már nem, hogy az ajtót átütöm. Pedig az első lövésnek célba kell jutnia, mert a torkolattűz elárulja a helyzetemet.
Nem kockáztathattam, hogy találomra kezdek lövöldözni. Bár a golyózáporban ez a mocsok is ott marad, akárki legyen is. Fennállt annak a lehetősége is, hogy csak megsebzem – és a kisebb, de attól még nagyon is reális veszély, hogy jobban felingerlem vele.
És ha a tár kiürül, akkor mi lesz?
Akkor mi lesz?
Kioldalaztam a hallba, akár a konfrontációt is kockáztatva, de nem következett be. Átléptem a küszöböt, s behúztam magam mögött a vendégszoba ajtaját, hogy legyen valami akadály köztem és közte, aki esetleg kilép az almáriumajtó mögül. Feltéve, hogy nem csak képzelődtem, amikor hallottam azt a nyikorgást.
A földszinti villanyokat külön áramkör táplálta, mert az éjsötét hall végében a lépcső felől fényt láttam.
Nem vártam meg, amíg valaki előugrik a vendégszobából.
Hallottam, hogy nyílik egy ajtó a hátam mögött.
Kapkodtam a levegőt, ahogy rohantam lefele a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Már majdnem leértem a lépcsőfordulóba, amikor a saját miniatűr fejem úszott el mellettem, majd szétrobbant a falon.
Rémültem kaptam a szemem elé a karomat. Elárasztotta az arcomat és mellkasomat a porcelántörmelék.
A sarkam az egyik lépcsőfok szélén megcsúszott. Nem estem hanyatt, sikerült megtámaszkodnom a falban, visszanyertem az egyensúlyomat.
A lépcsőfordulóban, miközben megcsikordult a talpam alatt babaarcom törmeléke, megfordultam, hogy szembeszálljak a támadóval.
Most a feketébe öltözött, lefejezett baba teste szállt felém. Lerántottam a fejem, elrepült felettem, és jókorát puffant a falon.
Felnéztem, és pisztolyom csövével végigpásztáztam a lépcső tetejét, de már nem volt kire lőnöm. Mintha a baba maga tépte volna le a saját fejét, hogy hozzám vágja, majd a törzse rám vesse magát.
Odalent is kialudt a villany.
A fenyegető sötétségben megcsapta az orromat az ismerős szag: valami égett.

A Kiadó engedélyével.

Életrajz