FőképNem olvastam a regényt. Az Európa Könyvkiadó honlapjáról leszedtem az első fejezetet, és ennyiből megállapítottam, hogy elég izgalmasan, és jól írta meg a 17 éves Christopher Paolini ahhoz, hogy az ember egy ültő helyében végigrágja, ugyanakkor átlagos fantasy-nél semmiképp sem nevezhető többnek.
Paolini egyszerűen jó helyen volt jó időben, ráadásul roppant könnyű lehetett egy fiatal kölyökből sztárszerzőt csinálni.

A film jó részét Magyarországon forgatták, amit alkalmasint érez is a néző (nekem például az egyik erdei jelenetnél feltűnt, hogy a növényzet mennyire ismerős, stb.), s nem kevés honfitársunk részt is vett a munkában. Az ilyesmi mindig ad egyfajta pluszt a magyar nézőnek, ám ha ezen túlteszi magát, nem sok további valódi pozitívumot fog találni.
És ez még akkor is így van, ha az adott néző nem régi fantasy rajongó, hanem csak eljárt néha az elmúlt években moziba. Mert az Eragon, mint film, rengeteg Gyűrűk Ura és Harry Potter utánérzést hordoz.
Nem beszélve az Eragon és Luke Skywalker (Csillagok háborúja) közti párhuzamokról…

Ha pedig az irányzat ismerője az ember, akkor már sorolja is, hogy sárkánylovasok már Weis-Hickman féle Sárkánydárda krónikákban is voltak (az eredeti trilógia a fantasy alapművei közé tartozik!), és a Delta Vision által nem régiben elkezdett Anne McCaffery sorozatban sokkal mélyebb, kidolgozottabb és érdekesebb formában találkozhatunk sárkány és ember viszonyával.
A mágiarendszert nem lehet nem Ursula K. Le Guin nyúlásnak nevezni (Szigetvilág sorozat), és így tovább, és így tovább.

Ha még ennyiből sem állna össze a kép: Eragon egy árva kamaszfiú, aki nagybátyjával és annak fiával éldegél, szánt és vet, mígnem egy éjjelen egy sárkánytojás kerül a birtokába, amiből hamarosan egy Saphira nevű sárkánylány bújik elő.
Mindez azért érdekes, mert nem túl régen még sárkánylovasok uralták és vigyázták Alagaësia földjét, mígnem Galbatorix mindőjüket elpusztította, s ő maradt az egyetlen sárkánylovas – és immáron a király.

Márpedig a jóslat arról szól, hogy eljön majd egy új sárkánylovas, aki a lázadók élére áll, és megdönti e gonosz uralkodó birodalmát.
És aztán jönnek az ork-szerű urgalok, a tünde-szerű Arya (akin az anorexiás alkatán kívül nem sok jel utal tündeségére, de vörös hajával valóban egzotikus szépség), a vardnak nevezett ellenállók, a Brom nevű bölcs öreg lovag (Jeremy Irons mindig jó, de sosem készült még vele igazán rendben lévő fantasy…), aki majd kitanítja Eragont, meg a gonosz varázsló, Durza (meglepő Robert Carlyle-t ilyen szerepben látni, dolgoztak is az arcán rendesen a maszkmesterek), a nagy felfedezések, csaták és összeborulások.
Mindenki tudja előre, hogy mi lesz, nem?

Ezzel együtt nem rossz film az Eragon. Stefen Fangmeier, aki a Jurassic Park és a Ryan közlegény megmentése vizuális effektjeivel lett ismertté, most is odatette a látványt (ó, a kicsi sárkány tényleg csuda aranyos) – kár, hogy Stefen ez alkalommal rendező is volt, annak meg nem elsőrangú.
Eragon tényleg tinédzserként viselkedik, ami jó, viszont az is lejön, hogy egy tini írta a párbeszédeket is (helyenként kínosak…).
Így ha az ember nem vár Gyűrűk Ura módra mély, vagy Star Wars jellegűen izgalmas filmet, hanem megelégszik egy olyannal, ami egyszerűen csak szórakoztat, akkor nem is fog csalódni. Ennyi.

Kapcsolódó írás:Christopher Paolini: Eragon